Csilla blogja

Angyal jár köztünk

 
Angyal jár köztünk, ismerem tavalyról,
pólyába göngyölt fák alatt oson 
madáralakban, szép fején aranytoll,
a hangja átzúg, s túl a városon.
 
Miért akartál itt maradni, látod,
húsodból esznek, isszák véredet;
félek, hogy nem hisz senki jobb világot,
útján a balga téged félrevet.
 
Sír, sír, szemében mintha csillag égne,
sérült szárnyakkal küzd az emberért,
hogy álmukat valóra váltsa végre,
mert már a menny a földdel egybeért.

Nullpont


Hogy mért akartál mindenáron menni,
utólag én azt meg nem mondhatom,
mert nem maradt a vágyott célból semmi,
csak folt a földön, szürke porhalom.

Útközben égett el vagy lángja sem volt?
Hiszen vetett a szíved pár lobot,
s féltőn borult le rád a tiszta mennybolt...
Most már magad hiába vádolod.

Mint tó, amit december fénye rezget,
olyan szemed, ha néha feltekint;
de lásd meg újra: nincsen vég, csak kezdet,
s ha hinni tudsz még, indulj el megint!
 

Piszkozat

 
Tövist neveltem, jössz, kitéped,
nem kell a szívbe holt anyag.
Már hófehér a kinti élet,
ezüst harangok bonganak.
 
Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,
mert álmom gyűrött piszkozat;
nincs senki itt, csak én s az Isten, 
fagyos kezével tisztogat.
 
Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.
 
 

Szüntelen


Megint magába ringatott
a télnek gyönge csókja.
Mi elmúlt, mondod, mind halott,
hatalmát csöndje óvja.

Én nem tudom, de nem hiszem,
hogy vége nincs a végnek,
az, kit szerettem, s senki sem
marad magára végleg.

Csak perc vagyunk, csak küzdelem,
a létben ritka vendég,
egy szebb jövőbe tűnt jelen,
talányos fényű emlék.

Ki másért sír, és szüntelen
szabadnak lenni mer még.
 

Betlehembe

                                          Zsolt. 12.

Minden hazugnak ajkát zárd le, kérlek,
ez nem panasz, de már megundorodtam
hallgatni, látni, hogy nyüszít a lélek
a dalra éhes, elhasznált torokban.

Kettős szívvel ma nyájasan beszélnek,
igazság benne, mintha mégse lenne;
ígéreted, s a nem szűnő remények
visznek Feléd a messzi Betlehembe.


 

Akkor

 
Ajtódat akkor félig nyitva hagytad,
ráültek zöld, neonszín fellegek,
s megláttam, hogy mosolyra húzott ajkad
egy pillanatra mégis megremeg.
 
Úgy jöttem el, mögöttem még kövéren
gőzölt a tálban pár szem gesztenye,
de mintha Isten, csempék hűvösében,
akár egy rongyot, földre ejtene.
 
 

November


Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

 

Vadászbaleset


A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.


 

Kérés

 

Hajónk a ködben megrekedve,
gigászi álmok csendje benne.
Nézünk, a messzi partra vágyva,
előttünk leng a Mája fátyla.

A kétkedés a bőrbe fúrja
mérges fullánkját újra, újra.
Megduzzadt szívem bús-anyátlan,
derengő reggel ajtajában

Téged remél a szél, a hullám,
tengernyi véred cseppje hull rám.
A léc alattunk hogyha roppan,
legyél ott végső mondatomban.


 

Csendkirály

 
Nem szólok rosszat már, ígérem,
mindaz, mi múlik, haljon halkan
hanyatt a fűben, úgy mint régen,
kivérző, lassú alkonyatban.
 
Így várlak most is, tág e börtön,
lehetnél szívem csendkirálya,
mutatnám, nézd csak, nézd a bőröm:
fázom, remélem nem hiába.
 
Elrejtem arcom, hogy ne érezd
fényét, s ha nem jössz, más se lássa.
Tudom, még egyszer majd felébreszt
dohányfüst-ujjad simítása.
 
 

Október

 
Dereng a város, arca vérzik, mintha
megcsapta volna őszanyánk keze.
Az ég üvegben, indigókék tinta,
ha nyitva lenne, földre ömlene.
 
Padok között galambok sugdolóznak,
s röppentik szét az otthagyott nyarat,
magamra öltöm testemet koloncnak,
a régi embert, s azt, mi rátapadt.
 
És így megyek feléd, sután, merészen,
a fény szívemben már maroknyi kő,
ha vársz, hiába jár ördögszekéren,
megáll velünk a gyorsuló idő.
 

Filter

 
Már vecsernye,
száll a pernye
mindenütt,
filter-szívem
intenzíven
elfeküdt.
 
Szód, habár vét,
mint a málét
fejteném,
álmok áznak
kockaházak
rejtekén.
 
Kiskirályok,
messiások,
jöjjetek!
Nem vagyok csak
mérges gyommag,
szörnyeteg.
 
Ablakomra
ólomplomba
hogy került?
Élek, egyszer,
s majd e rendszer
körbeküld.
 

Dióhullás

 
Már ködben ázik minden reggelente,
és barna héjú, nagy diók potyognak,
legtöbb belét a rothadás megette,
otthont kínálva férgeknek, molyoknak.
 
A fény erőtlen, halk színekbe fárad, 
hályogszemével hogy vehetne észre?
Riaszt a megkerülhetetlen bánat,
a száraz ágak lassú reszketése…
 
A harc, az élet, s mindaz, mit csodáltam,
gyermekké lesz, hogy önmagát felérje,
de béke jár a haldoklók nyomában,
s diókat dugdos mélyülő zsebébe.
 

Rua do Paraíso 104

 
Szemközt, a házban klórozott ruhákat
dobálnak szét, a spárga hosszan lendül,
most virrad épp, két asszonyság dumálgat
szélesre tárt, nagy ablakon keresztül.
Enyém is nyitva, félig hallgatózom,
nem értem még, csak érzem nyelvüket,
míg lent, akár egy látomás, az ódon
kövek magányán ír agár üget.
 
Ott, távolabb, a lejtős utcavégen,
ahol betegre hűltek már az álmok,
köhögni kezd az égbolt búzakéken,
– egy kóbor macska néha közbenyávog –,

A szomszéd

 
Jön. Kezében őszirózsa
és penészes bonbonok,
szája szélét törli, mossa,
ottmaradt a déli morzsa;
néha arra gondolok,
itt e nő, szemében báj van,
folyton sír, mégis vidám,
fény zihál ezüst hajában,
túl magányos és anyátlan,
úgy fest, mint egy indián.
Krepp kötényén már e korszak
foltja hígul, visszaköt,
szoknyájában botladoznak:
élet, álom, némi dohszag,
és macskái, mind az öt.
Mint egy réges-régi óda,

A láz

 
Ajkunkra égett, halk szavak
köré csitult a végtelen,
a kertben gyíkok alszanak
erőtlen, nyári fényeken.
 
Pár füstifecske integet, 
avart repít a hullagőz,
begombolom már ingemet,
csukott szemünkre hull az ősz.
 
A csend arcunkra árkot ás,
belédobálja terheit,
szívünkön gyulladt álmodás,
vacogtat, aztán felhevít.
 
(…kimondanám, ha értenéd,
miféle vágyat rengetek,

Fájdulás

 
A nap szobámba tűz kajánul,
torkomban még a tegnap fájdul;
a szó, a csend is eskütétel,
lesújt az ég rám nagy dühével.
 
És jönnek mind, kik elfeledtek,
akár egy fontos, nagy betegnek,
virágot hoznak, közte átkot;
velük magányom összerántott.
 
Sebesre fest a lázas alkony, 
ki élni nem tud, meg kell haljon;
kivet magából minden emlék,
vagyok, de mintha mégse lennék.
 
Az óceánnyi hűvös álom

Mint árny a fényhez

 
Nem érdekel, ki ringatott előttem,
melyik planéta volt az otthonod,
mint árny a fényhez, hozzád úgy szegődtem,
azóta ízlelsz, terhem hordozod.
 
Mi akkor, ott szent esküvést kötöttünk,
és minden csókod rajta új pecsét,
de nézd, az éj milyen tömény köröttünk,
időnket issza, mint a hús levét.
 
Imámat csendben mormolom miértünk,
mert fényed már kristályos dérlepel;
ha véget ér e villanásnyi létünk,
 

Fényhinta

 
A fák alatt, a gyep felett
sugárkötélen lengenek
ezüstös sárga fénypihék,
bujkál közöttük némi kék.
 
Karöltve minden táncra kel,
előre-hátra, néha fel,
akár a hinta, lengenek
a fák alatt, a gyep felett.
 
Magam mögött a semmi fáj,
a mozdulatlan, messzi táj,
ahogy körötte szétreped
a ringatózó képzelet.
 
Csak állok, mint a nyársorok,
a fényre árnyam ráforog,
s a hártyavékony égen át

Oldalak