Csilla blogja

Fényhinta

 
A fák alatt, a gyep felett
sugárkötélen lengenek
ezüstös sárga fénypihék,
bujkál közöttük némi kék.
 
Karöltve minden táncra kel,
előre-hátra, néha fel,
akár a hinta, lengenek
a fák alatt, a gyep felett.
 
Magam mögött a semmi fáj,
a mozdulatlan, messzi táj,
ahogy körötte szétreped
a ringatózó képzelet.
 
Csak állok, mint a nyársorok,
a fényre árnyam ráforog,
s a hártyavékony égen át

Bocsánat

 
Ne sírj, ne félj, s ne hidd, hogy vége lett,
vihart jósolnak újra mindenütt,
bár házfalunk felázott és repedt,
a tartópillér majdnem elfeküdt,
 
a felhő már csak feslett, gyönge tüll, 
s csupán a fák zizegnek szüntelen;
amíg a szívem hozzád csöndesül, 
sokat kell még vesződj és tűrj velem. 
 
 

A Szinva-parton

 
Sárgán bugyogva olvad szét a nyár,
akár a máz a forró tepsiben,
a lélek, tépett óriásmadár,
árnyékba szédül, fújtat, elpihen.
 
Olyan nyugodt e zöld, szelíd a mély,
magába ringat fű, fa és bokor,
a Szinva suttog, hátán, mint az éj,
hűs fodrokkal nagy álmokat sodor.
 
S lejjebb, ahol már embernép visít,
mezítláb pancsol  benne pár kölyök,
szíjként szorítja át a régi híd,
s a víg Garadna hozzáhömpölyög. 
 

A kitartásról másképp

 
Sok itt az úr, nem úgy a szolga…,
s a fenti nép a csillagokra
csukja fényüket.
A falban zúg az elvakolt dal,
feszülsz kibomló mellkasoddal,
mégis éj-süket
szavakba fulladsz, ott találod
csírába szökkent sok halálod
néhány mondaton,
s a lényeget nem sejtve, végül
egy szüntelen nagy csendbe rémül
minden oltalom.
 
A hitszegők rád nem fogadtak,
epét kínálnak, ám a vaknak
jut méz, pár marék;

Isten áldjon!

 
Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
 
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
 
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!
 
 

Erdély

(Honvágy)
 
Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 

A sztár

 
A percre még emlékezem,
nyugodt volt és komoly;
nekem, bár ültem székemen,
jutott egy félmosoly.
 
Körötted nyüzsgő áradat,
a sztárok így teszik,
egóra gyúrnak álmatag,
s nem érnek Istenig.
 
A mellkasod dagad ma is,
ha osztod versedet,
és rettegsz, hogy szavad hamis,
s légvárad eltemet.
 
Fényed csak önzőn emberi,
ne félj, ha megreped;
de hogy tudjam felejteni

Nyár a parton

 
Mint egy óriás harang, kolompol,
észveszejtve zúg a nyár a fák felett,
hangja szétfut itt, a partokon, hol
álom és való határa átrepedt.
 
Porrá bont a perc, s homokszemekre,
bőrömön parázs a fény, de játszi lágy,
csókjaiddal oltsd, ruhád levetve
jöjj, miénk a föld, e múló nászi ágy.
 

Nápoly

(Itt minden...)
 
A nap, ha lángját utcakőre hinti,
felnyalja, söpri  harsány hangzavar.
Itt minden él és természet szerinti,
a szín, a dallam arcátlan-pazar.
 
Mosott ruháknak lengő illatában
az égre nyúlnak málló házsorok,
bár terhesek száz gonddal mindahányan,
pulzáló szívük mégsem háborog.
 
Itt jól van úgy, ahogy van éppen minden,
míg Pulcinella mandolinja peng,
a félszen túl s a vén halálon innen

Eső után

 
Lassan kitáncol már a lomb közül
a napsugár, a sárgabőrű fény,
mezítlábas gyerek csapong, örül
a kert alatti rét kövér füvén.
 
Szurokhajából szél köt új csomót,
repíti, rázza, bőszen lengeti,
rá visszaint a nád, a fűzbozót. 
a szárba szökkent búza, s tengeri.
 
Előkotor zsebéből száz csodát,
van ott kavics, rugó, parittya, drót,
a zöld esőtócsára rábocsát
és útnak indít egy papírhajót.
 

Lassan

 
Lassan lecsordogál az est homálya,
s szívünkből újra enni, inni kér,
úgy ring a kertünk, álmait dobálja,
felhőket borzol szét a lomha szél,
 
de hangja nincs, a béke csendje rajta,
a port a padról mégis felveri;
öreg kutyám fejét ölembe hajtja,
bizalma gyógyír, s több mint emberi.
 
Miért kaphattam ezt a nagy kegyelmet,
hogy élhetek, s szeretni itt vagyok?
Az éj a loncnak illatán elernyed,
s fülembe súgnak messzi csillagok.

Most élni kell

 
Most élni kell, mint rózsán büszke lángpír,
álmodni, s nyílni fájó véreset, 
mint vén, akit halálos perce rábír
megtenni még, amit tud és lehet.
 
Vigyázz, a szó, ha mézes-mázas ajkú,
azon van, hogy nagy és merész legyen,
s hogy létrejöjjön egy tudatlan alku,
személytelen románc, hamis jelen.
 
De nincs hiába semmiféle játszma,
ha érlel, arcunk színét tárja ki.
És élni kell, egymásra is vigyázva,

Sebvers

 
A szó ezernyi sebbe mélyül,
s kotor magának fészkeket;
az fáj, amit kimondasz végül,
vagy az, mit érzek s észlelek?
 
Lehűlt a város, nyurga álmok
szaladnak szét a házfalon;
ne félj, utadból  félreállok,
s helyem, bár nincsen, átadom.
 
De tollamat, ha fénybe mártom,
a csillogása nem kísért;
én nem tudom ma sem, barátom,
ki volt a vétkes, és miért.
 
 

Resti

 
Az abroszon, s a szék alatt
pár morzsa, lusta kávéfoltok,
egy ember még, ki itt maradt, 
nevet, talán azt játssza: boldog.
 
Feláll és éppen szólna át,
kinyitja száját, aztán mégse…,
elnyomja félkész mondatát
a ventilátor kerregése. 
 
Megindul petyhüdt-álmatag,
a termen átlép imbolyogva,
a szürke fény úgy rátapad,
egész az ajtóig sodorja.
 
Lomhán kilép, nem nézve szét,

Pőreségem

 
Karjaid közt játszva megfürödtem,
pőreségem mégsem szűzies,
hogyha bántok, hangomon dühödten
ördög szól, s az ó-barokk tükörben
zöld szemem kicsiny résén kiles.
 
Majd elárvult csend nyüszít a szájon,
vak sötétje rajtam átcsorog,
lenne bár e pillanat-magányom
tisztulásra érdemes, hogy fájjon
minden vágyba gyúrt sár és mocsok.
 
Mert a lelkem néha lepke, szárnya
alvó álmait magára zárja,
ring a semmin, míg belé fakul.

Mint a kertek

 
Jó reményem holt papíron
napba sírom, fénnyel írom
önmagamhoz szólva nektek:
élni úgy kell, mint a kertek.
 
Mindig talpon, frissen, ébren,
csend-virágzó békességben,
hogyha erre jár a Gazda,
keblét büszkeség dagassza.
 
Mert tiéd a sorsa félig,
s majd gyümölcsödet, ha érik,
őz-szelíden s eltökélve
ejtsd az éhezők ölébe.
 
S hogyha kedved télbe fárad,
vagy vihar zúg, törve ágad,

Idill

 
Ma jól vagyok, elszunnyadok
fényes bogárszemedben,
s mint hőre lágyuló napok,
tüzétől átmelegszem.
 
Már zöld a lomb, a lét-porond 
pörögve zeng alattunk,
hanyatt a fűben, két bolond,
kolompol szív-harangunk.
 
Idő, ha van, most gondtalan,
órái szétszaladnak,
szeretsz, s veled tudom magam  
nagyon boldog-szabadnak.
 
 

Magyar tavasz

 
Dalold csak himnuszát az új tavasznak,
bomló rügyeknek édes illatát!
A percek ujjongón elénk szaladnak,
az égen mennyek fénye villan át.
 
Mert minden most azért van, hogy szeressen,
és kész fejét öledbe hajtani.
A szó, az eskü tiszta és szegetlen:
megtartatásunk felkent papjai.
 
Magyar tavasz, erő, való, igazság, 
enyém maradsz, s tiéd örökre én,
bár Szépbe-szőtt hitünket elvitatják
 

Földalatti

 
Robog velünk a metró, földalatti,
sötét zörögve. Ólmos éjszekér.
Az ember kész tömeggé földagadni,
ha ajtó pattan, s cseppnyi fényt remél.
 
A cél felé sietne hömpölyögve,
de ócska sablonokban járatos:
egykedvűen legyint a sok könyökre,
s ki útját állja, arra rátapos.
 
És úgy tolakszik, közben elfelejti,
hogy élte fogy, s nem nő e poklon új.
Hol szemzugokban sem maradt semennyi
melegség, ott magad kell boldogulj.
 

A nagybányai állomáson

 
Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,

Oldalak