Csilla blogja

Nagy-Magyarország

 
Szegény vagyok, látod, 
szegényebb a holtnál,
amikor eszméltem 
te már nem is voltál.
 
Örökségem annyi, 
amennyit meghagytak:
elárult testvére 
lettem a magyarnak.
 
Kellett ez a béke, 
hazám, anyám, enyém?
Tej nélkül szoptattál 
már a legelején.
 
Öledbe úgy bújtam, 
mintha nem is lenne,
közben ránk rakódott 
Európa szennye.
 
Rablók és bitorlók 

Ma megcsodáltad?

 
Ma megcsodáltad már a lombokat,
a berkenyét, a rózsaillatot?
A kis rigót, ki szárnyat bontogat?
Zenét röptéhez, mondd, ki írhatott?
 
A fűre pergő apró cseppeket,
ha zúg az égnek áldó zápora?
S az ormokat, mit Isten csendje fed,
ahonnan ösvény nem fut bárhova...
 
A szőlőkacs tekergő lokniját,
s az embert, azt, ki épp veled beszél?
Tovább magánál most vajon ki lát?
És látni fog, ha hull a szemfedél?
 

Vétkezem

 
Én bántalak, mert folyton vétkezem,
de nézd kisebzett, vérző két kezem,
és mondd, hogy zúgolódni nincs okom,
s hogy össze nem hiába kulcsolom.
 
Mezítláb járok ösztövér nyomon,
kövek zsebemben, múló lángomon
magasság, mélység együtt méreget;
kegyelmed fénye óvja léptemet.
 
 

Egy volt szerelem emlékére

 
Még itt vagyunk, de újra útra készen
figyeljük egymást, bensőnk mit susog.
Bujkál a fény, s a zsörtölődő szélben
zúgnak, peregnek színek, ritmusok.
 
Egy régi álom közben égre lebben
poggyászok nélkül, titkon, szótlanul;
nem is fájhatna ennél mégse szebben
a búcsúzás, ha könnyed ejt rabul.
 
Reményünk nem kap többé már erőre,
mert sátrat bontott fent, a múlt hegyén,
a csend mohája, hagytad, hogy benője,

Verőfény

 
Az ébredő szél bolyhos és fogatlan
ölebként rázza most az ágakat.
Verőfény játszik, lenge, dús fonatban
lehull a földre, szétfut, rátapad.
 
Elült a hang, nincs semmiféle lárma,
a kis vödör, mi őszről kint maradt,
épp úgy kacsintgat körbe, mintha várna.
Tavaszt remél a kerti szék alatt.
 
A hosszú álom, barlangján kilépve,
akár egy lompos medve, andalog,
s míg kandi szemmel próbál látni végre,
szállnak fölötte nyitnikék-dalok.

Át az életen

 
Az álmainkra csillag fénye csorgott,
s születtek bennünk lángcsóvás igék;
de nézd a felszínt, ezt a könnyű gyolcsot,
hogy perzselődik, s itt-ott már kiég.
 
Alatta tűz van, folyton ömlő láva,
a fényre jutva hűs bazalt-imák
nyújtják az égig dermedt tömbbe zárva,
körötte zúg a vélt, s akart világ.
 
Figyel belőlem néha még a gyermek
izzó szemekkel, szépre éhesen
hitet kiált, s mint hírnökét a mennynek
kísérem át a földi életen.

Fecskeszárnyú

 
Kezem kezedben, ujjaink között
a csillagfényű ég alácsorog.
Az útra itt-ott rozsdaszín szökött, 
lemossák fürge, kósza záporok.
 
Mint könnyű bárka, ring a csonka hold,
és összesúgnak-búgnak mind a fák:
ocsúdik majd, mi éjnek foglya volt,
a régi hit, s a vágyott tisztaság?
 
Kezed kezemben, el nem engedem,
Te vagy világom, nappalom, csodám.
Megyünk merengve át a kerteken,
a fecskeszárnyú reggelek nyomán.
 

Hajnal a teraszon

 
A háztetőkre látok innen,
piros-kopottas kalpagok,
egy-egy merészen félrebiccen,
köszön, s csikorgó dalba fog.
 
Borzong a szél is, összehúzom
új lámagyapjú szvetterem;
a hegygerincen, fönt, az úton,
Viracocha jár nesztelen.
 
Kezében Nap van, lángja átfog,
akár egy lágy viaszszalag,
s a lámpafények, mint az álmok,
egymás után kialszanak.
 
 
Cuzco, 2019. március 21.
 

Rablás

 
Mit elraboltam, régen elraboltam,
szép perceket, s mosolyból oly sokat;
úgy hittem eddig, kincsem nem valótlan,
de fájni kezdett, éjjel fojtogat.
 
Ilyenkor félek, mélyre, mélyre nézek,
kiszáradt torkom sajgó, rút meder.
Mint koldusbotra juttatott szegények,
zsákmányaimmal szívem elhever.
 
Mit adtam én? Mit adhattam cserébe?
Volt ember, hogy pár mondatom megértse?
S beérte volna tényleg ennyivel?
 

Ada-Kaleh

 
Sziklák ölében csillagok motoznak,
óvják a víznek mély lélegzetét;
nincs hangja, nincs, a vad Kazán-szorosnak,
talán e forró táj téphette szét.
 
Dohányszag, közte szőlő-, rózsaillat
verdes pihegve, mint a házi méh, 
és földöntúli, szép álomba ringat,
Ada-Kaleh, te, végképp senkié.
 
 

Délszaki szonett

 
Körbekerít ez a táj, felemás benyomásokat ébreszt,
illatok, íz, aromák dús keveréke alatt
reggeli víg kikötők hangzavarára dagad;
míg szaporán kupicákba kitölti a nép a tömény szeszt.
 
Délszaki szél fütyörész hevenyészve a locska haboknak.
Minden olyan koravén. És kicsi, mint a makett.
Hajkoronámnak erős, tengerihal-szaga lett.
Messze, a föld peremén feketén ladikok kavarognak.
 
Orchideák feje lóg, papaját eszik állva a sétány,

Tengerentúl

 
Az éjszakát most hagyd el, hadd apadjon,
a házfalak mind tőle védenek.
Testünk az ágyon, mint a sziklaparton
egymásba csúszott kőzetrétegek.
 
Tévénk a szélbúgással összepaktál, 
hangyás a képe, nincsen semmi jel.
Bennünk, köröttünk végtelenség-fraktál, 
s csak Isten az, ki minket megfigyel.
 
Elborzad néha, sír is, mégse retten,
hogy új batyukkal nyomja vállam, vállad, 
de forr a lelkünk, napnál fényesebben.
 

Tájkép patakkal

 
A fű a parton már csinosra fésült,
napfény csorog rá lassan, mint a méz.
A lócaszélre loncok selyme szédült,
s felsír alatta néhány nyírfaléc.
 
Madár visít a messzi-messzi égen,
a szél kifeslett bábokat sodor,
delet kongatnak, még sincs senki ébren,
álmot mesél egy lomha vízfodor.
 
Elringat, ringat csendje hűvösében,
a zsenge földre gyöngyöket gurít,
a kis patak fölött, csakúgy, mint régen,
mélázva áll a görbe hátú híd.

Sarki csér

 
Az ég a csendre ráfeszül,
a számon varratok.
Még nem beszélek váteszül,
ezért is hallgatok.
 
Elszánt vagyok, napfény, tavasz,
akár a sarki csér,
gyanús, ha nem, de jobban az,
ki mindig megdicsér.
 
Belát már néhány kulcslyukon
szabaddá vált magam,
igazra van csak gusztusom,
a többi tárgytalan.
 
Feldobtam egy-két szót, jöhet
pár vissza-hógolyó,
legyen revansod bőrömet

„Nem kellek. Jól van.”

 
„Nem kellek. Jól van.”
Fújja más a harsonát.
A múltnak józan
aggyal s szívvel adjon át
az, kit reménye
más utakra ösztökélt,
álmot cserélve
árult el pár ördögért.
 
De bárcsak fújná
telt tüdővel, boldogan,
hogyan lett újjá
hitszegőn, mint oly sokan.
Helyette romvár,
nyegle lelke ingatag,
s a verssorok már
csak nyafogva ringanak.
 
Szentenciákat

Cseresznyeérés

 
Galambok szállnak körkörös menetben
a porba süppedt, kis város fölött;
szemembe, mit már rég rajtad feledtem,
a másvilágnak fénye átszökött.
 
Szobánk kitágul, lüktet, mint a véred,
etetlek, jöjj csak, s hűsít majd a szám;
cseresznyefánkon minden íz megérett,
piroslón lángol pünkösd hajnalán.
 
 

Intenzíven

 
Az intenzíven nincsen angyal,
csak Isten, egymaga,
ott ül fejednél tiszta aggyal,
éjjel megy haza.
 
Nem kérdez semmit, tudja régen,
mennyit ér a szó,
de eljön reggel újra étlen,
legjobb véradó.
 
Lesz majd egy nap, hogy nem találod,
furcsa ébredés…;
egy kőbe, mint az elmúlt álmot,
téged épp bevés.
 
 

Húsvét után

 
Uram, tudom, hogy jót akartál, 
s látod, mivé lett már a föld?
Mert megrekedt a nagy szavaknál,
hitünk ezer darabra tört.
 
Elnézem néha, mennyi szépség,
s lamentál minden embered.
Beszélj fejükkel úgy, hogy értsék,
szíved, ha bennük nem leled.
 
Maradj a keskeny út alattunk,
világ a távozók előtt;
s nekünk, kik értük itt maradtunk,
csodát teremni adj erőt.
 
 

Oldalak