Csilla blogja

Csendkirály

 
Nem szólok rosszat már, ígérem,
mindaz, mi múlik, haljon halkan
hanyatt a fűben, úgy mint régen,
kivérző, lassú alkonyatban.
 
Így várlak most is, tág e börtön,
lehetnél szívem csendkirálya,
mutatnám, nézd csak, nézd a bőröm:
fázom, remélem nem hiába.
 
Elrejtem arcom, hogy ne érezd
fényét, s ha nem jössz, más se lássa.
Tudom, még egyszer majd felébreszt
dohányfüst-ujjad simítása.
 
 

Október

 
Dereng a város, arca vérzik, mintha
megcsapta volna őszanyánk keze.
Az ég üvegben, indigókék tinta,
ha nyitva lenne, földre ömlene.
 
Padok között galambok sugdolóznak,
s röppentik szét az otthagyott nyarat,
magamra öltöm testemet koloncnak,
a régi embert, s azt, mi rátapadt.
 
És így megyek feléd, sután, merészen,
a fény szívemben már maroknyi kő,
ha vársz, hiába jár ördögszekéren,
megáll velünk a gyorsuló idő.
 

Filter

 
Már vecsernye,
száll a pernye
mindenütt,
filter-szívem
intenzíven
elfeküdt.
 
Szód, habár vét,
mint a málét
fejteném,
álmok áznak
kockaházak
rejtekén.
 
Kiskirályok,
messiások,
jöjjetek!
Nem vagyok csak
mérges gyommag,
szörnyeteg.
 
Ablakomra
ólomplomba
hogy került?
Élek, egyszer,
s majd e rendszer
körbeküld.
 

Dióhullás

 
Már ködben ázik minden reggelente,
és barna héjú, nagy diók potyognak,
legtöbb belét a rothadás megette,
otthont kínálva férgeknek, molyoknak.
 
A fény erőtlen, halk színekbe fárad, 
hályogszemével hogy vehetne észre?
Riaszt a megkerülhetetlen bánat,
a száraz ágak lassú reszketése…
 
A harc, az élet, s mindaz, mit csodáltam,
gyermekké lesz, hogy önmagát felérje,
de béke jár a haldoklók nyomában,
s diókat dugdos mélyülő zsebébe.
 

Rua do Paraíso 104

 
Szemközt, a házban klórozott ruhákat
dobálnak szét, a spárga hosszan lendül,
most virrad épp, két asszonyság dumálgat
szélesre tárt, nagy ablakon keresztül.
Enyém is nyitva, félig hallgatózom,
nem értem még, csak érzem nyelvüket,
míg lent, akár egy látomás, az ódon
kövek magányán ír agár üget.
 
Ott, távolabb, a lejtős utcavégen,
ahol betegre hűltek már az álmok,
köhögni kezd az égbolt búzakéken,
– egy kóbor macska néha közbenyávog –,

A szomszéd

 
Jön. Kezében őszirózsa
és penészes bonbonok,
szája szélét törli, mossa,
ottmaradt a déli morzsa;
néha arra gondolok,
itt e nő, szemében báj van,
folyton sír, mégis vidám,
fény zihál ezüst hajában,
túl magányos és anyátlan,
úgy fest, mint egy indián.
Krepp kötényén már e korszak
foltja hígul, visszaköt,
szoknyájában botladoznak:
élet, álom, némi dohszag,
és macskái, mind az öt.
Mint egy réges-régi óda,

A láz

 
Ajkunkra égett, halk szavak
köré csitult a végtelen,
a kertben gyíkok alszanak
erőtlen, nyári fényeken.
 
Pár füstifecske integet, 
avart repít a hullagőz,
begombolom már ingemet,
csukott szemünkre hull az ősz.
 
A csend arcunkra árkot ás,
belédobálja terheit,
szívünkön gyulladt álmodás,
vacogtat, aztán felhevít.
 
(…kimondanám, ha értenéd,
miféle vágyat rengetek,

Fájdulás

 
A nap szobámba tűz kajánul,
torkomban még a tegnap fájdul;
a szó, a csend is eskütétel,
lesújt az ég rám nagy dühével.
 
És jönnek mind, kik elfeledtek,
akár egy fontos, nagy betegnek,
virágot hoznak, közte átkot;
velük magányom összerántott.
 
Sebesre fest a lázas alkony, 
ki élni nem tud, meg kell haljon;
kivet magából minden emlék,
vagyok, de mintha mégse lennék.
 
Az óceánnyi hűvös álom

Mint árny a fényhez

 
Nem érdekel, ki ringatott előttem,
melyik planéta volt az otthonod,
mint árny a fényhez, hozzád úgy szegődtem,
azóta ízlelsz, terhem hordozod.
 
Mi akkor, ott szent esküvést kötöttünk,
és minden csókod rajta új pecsét,
de nézd, az éj milyen tömény köröttünk,
időnket issza, mint a hús levét.
 
Imámat csendben mormolom miértünk,
mert fényed már kristályos dérlepel;
ha véget ér e villanásnyi létünk,
 

Fényhinta

 
A fák alatt, a gyep felett
sugárkötélen lengenek
ezüstös sárga fénypihék,
bujkál közöttük némi kék.
 
Karöltve minden táncra kel,
előre-hátra, néha fel,
akár a hinta, lengenek
a fák alatt, a gyep felett.
 
Magam mögött a semmi fáj,
a mozdulatlan, messzi táj,
ahogy körötte szétreped
a ringatózó képzelet.
 
Csak állok, mint a nyársorok,
a fényre árnyam ráforog,
s a hártyavékony égen át

Bocsánat

 
Ne sírj, ne félj, s ne hidd, hogy vége lett,
vihart jósolnak újra mindenütt,
bár házfalunk felázott és repedt,
a tartópillér majdnem elfeküdt,
 
a felhő már csak feslett, gyönge tüll, 
s csupán a fák zizegnek szüntelen;
amíg a szívem hozzád csöndesül, 
sokat kell még vesződj és tűrj velem. 
 
 

A Szinva-parton

 
Sárgán bugyogva olvad szét a nyár,
akár a máz a forró tepsiben,
a lélek, tépett óriásmadár,
árnyékba szédül, fújtat, elpihen.
 
Olyan nyugodt e zöld, szelíd a mély,
magába ringat fű, fa és bokor,
a Szinva suttog, hátán, mint az éj,
hűs fodrokkal nagy álmokat sodor.
 
S lejjebb, ahol már embernép visít,
mezítláb pancsol  benne pár kölyök,
szíjként szorítja át a régi híd,
s a víg Garadna hozzáhömpölyög. 
 

A kitartásról másképp

 
Sok itt az úr, nem úgy a szolga…,
s a fenti nép a csillagokra
csukja fényüket.
A falban zúg az elvakolt dal,
feszülsz kibomló mellkasoddal,
mégis éj-süket
szavakba fulladsz, ott találod
csírába szökkent sok halálod
néhány mondaton,
s a lényeget nem sejtve, végül
egy szüntelen nagy csendbe rémül
minden oltalom.
 
A hitszegők rád nem fogadtak,
epét kínálnak, ám a vaknak
jut méz, pár marék;

Isten áldjon!

 
Megvárni nem volt módod,
nem kellett volna óvnod
se bútól, sem panasztól,
remélem, nem haragszol.
 
Hű szíved Isten áldja,
elégett, mint a máglya,
siettem, úgy találtam
halálos, mély halálban.
 
Nem szóltál, nem jajongtál,
jó voltál, jobb a jobbnál,
tested már rég a földé,
szeretlek mindörökké!
 
 

Erdély

(Honvágy)
 
Távolodnak, egyre távolodnak
már az otthon bűvös bércei,
s híja van még jócskán pár dolognak,
mely a lelket edzi, vértezi.
 
Új utakra mintha nem találna
itt az ember, máshogy méreget,
port vegyít el egyszerű dalába,
rácsepegtet emlékképeket.
 
Messze néz, ha zúg az ég haragja,
s látva érti csak meg önmagát.
Fáj e táj, ha lusta szél faragja,
s hogyha hív az otthagyott barát.
 

A sztár

 
A percre még emlékezem,
nyugodt volt és komoly;
nekem, bár ültem székemen,
jutott egy félmosoly.
 
Körötted nyüzsgő áradat,
a sztárok így teszik,
egóra gyúrnak álmatag,
s nem érnek Istenig.
 
A mellkasod dagad ma is,
ha osztod versedet,
és rettegsz, hogy szavad hamis,
s légvárad eltemet.
 
Fényed csak önzőn emberi,
ne félj, ha megreped;
de hogy tudjam felejteni

Nyár a parton

 
Mint egy óriás harang, kolompol,
észveszejtve zúg a nyár a fák felett,
hangja szétfut itt, a partokon, hol
álom és való határa átrepedt.
 
Porrá bont a perc, s homokszemekre,
bőrömön parázs a fény, de játszi lágy,
csókjaiddal oltsd, ruhád levetve
jöjj, miénk a föld, e múló nászi ágy.
 

Nápoly

(Itt minden...)
 
A nap, ha lángját utcakőre hinti,
felnyalja, söpri  harsány hangzavar.
Itt minden él és természet szerinti,
a szín, a dallam arcátlan-pazar.
 
Mosott ruháknak lengő illatában
az égre nyúlnak málló házsorok,
bár terhesek száz gonddal mindahányan,
pulzáló szívük mégsem háborog.
 
Itt jól van úgy, ahogy van éppen minden,
míg Pulcinella mandolinja peng,
a félszen túl s a vén halálon innen

Eső után

 
Lassan kitáncol már a lomb közül
a napsugár, a sárgabőrű fény,
mezítlábas gyerek csapong, örül
a kert alatti rét kövér füvén.
 
Szurokhajából szél köt új csomót,
repíti, rázza, bőszen lengeti,
rá visszaint a nád, a fűzbozót. 
a szárba szökkent búza, s tengeri.
 
Előkotor zsebéből száz csodát,
van ott kavics, rugó, parittya, drót,
a zöld esőtócsára rábocsát
és útnak indít egy papírhajót.
 

Lassan

 
Lassan lecsordogál az est homálya,
s szívünkből újra enni, inni kér,
úgy ring a kertünk, álmait dobálja,
felhőket borzol szét a lomha szél,
 
de hangja nincs, a béke csendje rajta,
a port a padról mégis felveri;
öreg kutyám fejét ölembe hajtja,
bizalma gyógyír, s több mint emberi.
 
Miért kaphattam ezt a nagy kegyelmet,
hogy élhetek, s szeretni itt vagyok?
Az éj a loncnak illatán elernyed,
s fülembe súgnak messzi csillagok.

Oldalak