Csilla blogja

Intenzíven

 
Az intenzíven nincsen angyal,
csak Isten, egymaga,
ott ül fejednél tiszta aggyal,
éjjel megy haza.
 
Nem kérdez semmit, tudja régen,
mennyit ér a szó,
de eljön reggel újra étlen,
legjobb véradó.
 
Lesz majd egy nap, hogy nem találod,
furcsa ébredés…;
egy kőbe, mint az elmúlt álmot,
téged épp bevés.
 
 

Húsvét után

 
Uram, tudom, hogy jót akartál, 
s látod, mivé lett már a föld?
Mert megrekedt a nagy szavaknál,
hitünk ezer darabra tört.
 
Elnézem néha, mennyi szépség,
s lamentál minden embered.
Beszélj fejükkel úgy, hogy értsék,
szíved, ha bennük nem leled.
 
Maradj a keskeny út alattunk,
világ a távozók előtt;
s nekünk, kik értük itt maradtunk,
csodát teremni adj erőt.
 
 

Ady Endrének

Halálának 100. évfordulóján
 
Én vérem, költőm, legnagyobbam,
szemedben mennyi fájdalom,
mint villám, hogyha fénye lobban,
elégtél, újravágytál, jobban,
s megült az éj a válladon.
 
Csodákat váró, jó gyerek vagy,
fejét meghajtja mind, ki lát,
a szép remény, ha szádon elfagy,
vacogva, hűvösen rebegsz nagy,
szívünkre csattanó imát.
 
Mit mondhatnék, amit ne tudnál,

Amazónia

 
A parthoz fáradt csónakok tapadtak,
komótos hullám mosta testüket,
míg selymét fontam őszülő hajadnak,
megállt a perc, a hang, a lendület;
mint álmodó, ki épp a létre döbben,
csak egy halászsas zsémbelt, vijjogott.
A sámán csendes szívverése közben
megperdített egy kígyóbőrdobot:
ta-tam, ta-tam, nézd, egybeforrt a távol,
és testvérré lett fű, fa, föld, az ég,
az ember az, ki többet vél magáról,
folyó a lelkem, sírja, sírja rég.

Egy lehessek

 
Menj, menj, merülj le mély tengerfenékre,
kutass, keress meg ott egy csillagot,
előtte térdelj hullámár elébe,
s egy porcikám tán megtapinthatod.
Mohákon ring a felszín, szél szeretgeti,
ne hagyd iszapba hűlni lent a vágyat,
már nincsen arcom, nézd csak, só sebezte ki,
rajzolj magadra, akkor is, ha fájhat.
 

Angyal jár köztünk

 
Angyal jár köztünk, ismerem tavalyról,
pólyába göngyölt fák alatt oson 
madáralakban, szép fején aranytoll,
a hangja átzúg, s túl a városon.
 
Miért akartál itt maradni, látod,
húsodból esznek, isszák véredet;
félek, hogy nem hisz senki jobb világot,
útján a balga téged félrevet.
 
Sír, sír, szemében mintha csillag égne,
sérült szárnyakkal küzd az emberért,
hogy álmukat valóra váltsa végre,
mert már a menny a földdel egybeért.

Nullpont


Hogy mért akartál mindenáron menni,
utólag én azt meg nem mondhatom,
mert nem maradt a vágyott célból semmi,
csak folt a földön, szürke porhalom.

Útközben égett el vagy lángja sem volt?
Hiszen vetett a szíved pár lobot,
s féltőn borult le rád a tiszta mennybolt...
Most már magad hiába vádolod.

Mint tó, amit december fénye rezget,
olyan szemed, ha néha feltekint;
de lásd meg újra: nincsen vég, csak kezdet,
s ha hinni tudsz még, indulj el megint!
 

Piszkozat

 
Tövist neveltem, jössz, kitéped,
nem kell a szívbe holt anyag.
Már hófehér a kinti élet,
ezüst harangok bonganak.
 
Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,
mert álmom gyűrött piszkozat;
nincs senki itt, csak én s az Isten, 
fagyos kezével tisztogat.
 
Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.
 
 

Betlehembe

                                          Zsolt. 12.

Minden hazugnak ajkát zárd le, kérlek,
ez nem panasz, de már megundorodtam
hallgatni, látni, hogy nyüszít a lélek
a dalra éhes, elhasznált torokban.

Kettős szívvel ma nyájasan beszélnek,
igazság benne, mintha mégse lenne;
ígéreted, s a nem szűnő remények
visznek Feléd a messzi Betlehembe.


 

Akkor

 
Ajtódat akkor félig nyitva hagytad,
ráültek zöld, neonszín fellegek,
s megláttam, hogy mosolyra húzott ajkad
egy pillanatra mégis megremeg.
 
Úgy jöttem el, mögöttem még kövéren
gőzölt a tálban pár szem gesztenye,
de mintha Isten, csempék hűvösében,
akár egy rongyot, földre ejtene.
 
 

November


Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

 

Vadászbaleset


A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.


 

Kérés

 

Hajónk a ködben megrekedve,
gigászi álmok csendje benne.
Nézünk, a messzi partra vágyva,
előttünk leng a Mája fátyla.

A kétkedés a bőrbe fúrja
mérges fullánkját újra, újra.
Megduzzadt szívem bús-anyátlan,
derengő reggel ajtajában

Téged remél a szél, a hullám,
tengernyi véred cseppje hull rám.
A léc alattunk hogyha roppan,
legyél ott végső mondatomban.


 

Csendkirály

 
Nem szólok rosszat már, ígérem,
mindaz, mi múlik, haljon halkan
hanyatt a fűben, úgy mint régen,
kivérző, lassú alkonyatban.
 
Így várlak most is, tág e börtön,
lehetnél szívem csendkirálya,
mutatnám, nézd csak, nézd a bőröm:
fázom, remélem nem hiába.
 
Elrejtem arcom, hogy ne érezd
fényét, s ha nem jössz, más se lássa.
Tudom, még egyszer majd felébreszt
dohányfüst-ujjad simítása.
 
 

Október

 
Dereng a város, arca vérzik, mintha
megcsapta volna őszanyánk keze.
Az ég üvegben, indigókék tinta,
ha nyitva lenne, földre ömlene.
 
Padok között galambok sugdolóznak,
s röppentik szét az otthagyott nyarat,
magamra öltöm testemet koloncnak,
a régi embert, s azt, mi rátapadt.
 
És így megyek feléd, sután, merészen,
a fény szívemben már maroknyi kő,
ha vársz, hiába jár ördögszekéren,
megáll velünk a gyorsuló idő.
 

Filter

 
Már vecsernye,
száll a pernye
mindenütt,
filter-szívem
intenzíven
elfeküdt.
 
Szód, habár vét,
mint a málét
fejteném,
álmok áznak
kockaházak
rejtekén.
 
Kiskirályok,
messiások,
jöjjetek!
Nem vagyok csak
mérges gyommag,
szörnyeteg.
 
Ablakomra
ólomplomba
hogy került?
Élek, egyszer,
s majd e rendszer
körbeküld.
 

Oldalak