Csilla blogja

Idill

 
Ma jól vagyok, elszunnyadok
fényes bogárszemedben,
s mint hőre lágyuló napok,
tüzétől átmelegszem.
 
Már zöld a lomb, a lét-porond 
pörögve zeng alattunk,
hanyatt a fűben, két bolond,
kolompol szív-harangunk.
 
Idő, ha van, most gondtalan,
órái szétszaladnak,
szeretsz, s veled tudom magam  
nagyon boldog-szabadnak.
 
 

Magyar tavasz

 
Dalold csak himnuszát az új tavasznak,
bomló rügyeknek édes illatát!
A percek ujjongón elénk szaladnak,
az égen mennyek fénye villan át.
 
Mert minden most azért van, hogy szeressen,
és kész fejét öledbe hajtani.
A szó, az eskü tiszta és szegetlen:
megtartatásunk felkent papjai.
 
Magyar tavasz, erő, való, igazság, 
enyém maradsz, s tiéd örökre én,
bár Szépbe-szőtt hitünket elvitatják
 

Földalatti

 
Robog velünk a metró, földalatti,
sötét zörögve. Ólmos éjszekér.
Az ember kész tömeggé földagadni,
ha ajtó pattan, s cseppnyi fényt remél.
 
A cél felé sietne hömpölyögve,
de ócska sablonokban járatos:
egykedvűen legyint a sok könyökre,
s ki útját állja, arra rátapos.
 
És úgy tolakszik, közben elfelejti,
hogy élte fogy, s nem nő e poklon új.
Hol szemzugokban sem maradt semennyi
melegség, ott magad kell boldogulj.
 

A nagybányai állomáson

 
Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,

A gyerek

 
Gyerek, ki jó szülőjét hátrahagyva
mereng az apró csillagokra fel,
dalolni vágy, de sápadt cérnahangja
nyugalmas ritmust csak nyafogva lel.
 
Hová sietsz a lágy, varázsos ölből,
szaladni túl az Óperencián?
Ott kint az ostobák haragja bömböl,
s te gyöngeség, törékeny encián,
 
úgy nyílj, lassacskán, sziklaszirt mohákon
világosságra is fogékonyan,
mint csendbe ágyazódott büszke álom,
 
felvértezetten megtudod, hogyan.

Te, ember!

 
Te, ember, hogyha felfednéd magad,
mit rejt az elméd és a gyenge szíved,
rettensz, hogy élted, kincsed elveszíted,
mint bimbót őrzöd, s félsz, hogy szétfakad.
 
Úgy tornyosulsz e kis világ felett,
akár a gyermek, játékának őre,
máskor szorongva hullsz az utcakőre,
mint mennyekből kitúrt, alávetett.
 
És átkozódsz, kiért, miért e semmi?
Hordozva kellene kiérdemelni
a jót, a fényt, virágzó boldogan.
 

Tünékeny

 
Ereszcsatornán fény zubog,
hólé csöpög le, cseppre-csepp,
már egyre gyorsabb s csendesebb,
de még a föld, ha indulok,
felszisszen, teste seb.
 
A ház előtt kutyánk lazít,
hasáig ér a sárga nap,
álmot lát, néha hátrakap.
A szél Khlórisznak zászlait 
kibontja sápatag.
 
Tünékeny, szép e perc, talán
megfogni fáj, vagy nem merem;
mi lesz, ha elvész teljesen?
Bősz, daltalan tél-éjszakán

Ézsaiás

 
Azóta hívsz és emlékszel nevemre,
mikor még jó anyámnak méhe ringatott.
Nem volt, ki Tőled vissza- s elperelne,
neked születtem. Féltem, vágytam is karod.
 
Megtisztítottál, s mint parázs az ajkon,
szavam pirít, ítéleted zsong nyelvemen:
nem engedem, hogy népem megtagadjon,
pusztuljatok, ha pártot üttök ellenem!
 
Nyilam legyél, igazság hordozója,
megromlott szíveteknek férgét tépve ki!
Mosdj meg, sietve menj a nagy folyóra

Február

 
A kertek alja gyapjas,
megduzzadt hógolyó,
pacsirta áll egy ágon,
jövőnket jósoló.
 
A csőre összefagyva, 
úgy alszik, szinte fél,
hogy nem virrad fel újra,
utolsó lesz e tél.
 
Ritkábban szólok én is,
hangomban nincs szigor,
ritkábban, csendesebben,
s meggondolom, mikor.
 
Mint vendég, hogyha indul,
szemem már messze néz;
hogy elkísérj daloddal,
ébredj, kicsiny zenész!

São Roque

 
Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve 
hosszan mereng el életen, halálon.
 
Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.

Kati mama

 
Nyolcvan felé járt, apró termetére
leszállt a vén idő, mint szürke permet,
bőrén redőzve mályvafoltba feslett,
de lelke mély hitét el mégse érte.
 
Szép szentjánosbogár szemét az este
rajtam reptette körbe-körbe, végül,
ahogy lazít a szív s a csendbe békül,
a Szentírás szavában megfürdette.
 
Az asztalnál imádkozott, nem térden,
aztán mesélt kacagva, majdnem eldőlt,
nem volt az úri szó, de mégis fennkölt,

Megmelenget

 
Sóhajomra fényt szitál a végtelen,
felhevít, de nem muszáj megértenem
ezt az érzést, mely varázslat és titok,
melyre mindig, minden percben áhítok.
 
Gyönge szómat felkarolja, s ostobán
 – mint egy szűz a venetói gondolán,
álmomat a lét csodája lengi túl,
szép szavakra pőre lelkem elpirul  –,
 
azt hiszem enyém az érdem, én vagyok
tér, idő, a cél, a kezdet és az ok.
Rájövök, ha éj lesz, fázom, s fáj a csend,

A reménytelenséghez

 
Te birtokolni vágysz, bús szörnyeteg,
s az éhedtől magam ne védeném?
Az álmokat, hogy meg ne szökjenek,
elásod ott, a föld sötét felén.
 
Mégis nevelsz, hiszen tőled tudom,
hogy többé már sosem hazudhatok, 
reménnyé érnek s visznek vállukon
a fájdalomtól fellazult napok.
 
Mint könnyű pára ring a felszínen
a fényen át kipergetett zsivaj,
szabaddá válik, dallá, s elhiszem,
hogy szép az élet, nincsen semmi baj.
 

Miskolc

 
Tél van, zimankós, szürke-kék napok,
te nem szólsz, én is inkább hallgatok.
A villamos alig csilingelő,
mögüle gyárak füstje ring elő.
 
Aprókat lépve, szinte félszegen
megyünk az úton, járdaszéleken.
A fény kopottas délután ötig,
olyan erőtlen, érzem, eltörik.
 
Aztán kigyúl a város, izzanak
a Szinva-partig elcipelt szavak.
Kezem kezedben, s mint a gyermekek,
egy padra szívet rajzolok neked.
 
 

Verskufár

 
Cigányszekér zörög, a ponyva rajta
a rím s a ritmus, cifra háremed.
A gondolat törött cserép, a vajda
koszos kezével int, s fizet neked.
 
Vigéckedő vagy, széles útra rátért,
és hajt tovább a dicsvágy hátszele.
A jussodat pár bókoló barátért
elárulod, de kit szolgálsz vele?
 
Olyan máz nincs, mi téged eltakarna,
az ég sem ad szavadnak több hitelt.
Elég lesz majd erőd s a díjak arra,
hogy veszted méltósággal elviseld?

A múzsához

 
Ki vagy te, mondd,
ki lelkemről a foltot
szelíden fénybe oldod;
varázsos, szép alak,
én álmodtalak?
 
Szíved hozott,
mikor még hangja sem volt,
de földig ért a mennybolt,
mint könnyű permeteg.
Már éreztelek.
 
A gondolat,
mint tűz a szóban, serceg,
töretlen, röpke percek
időtlen tengerén
ring a test meg én.
 
És sóhajod
akár a lenge szirmok.

Többekért

 
Szerteszét köröttem áttetsző a lét,
függönyök mögött vad álmok gőze száll.
El ne hidd megint, hogy eltakar, ha véd,
gyertya ég előtted, sápadt, görbe szál.
 
Látlak téged, s azt, mi rég halálba vitt,
nem beszélem el, ne félj, s ne vedd zokon.
Fény harapja át az ég határait,
s közben egyre többekért imádkozom.
 
 

Szárnyak

 
Feltüremkedett az éj a ház falán,
sárga jégglazúr a lámpa fénye.
Mintha szárnyak surrogását hallanám,
pörget, fölrepít, s leránt a mélybe.
 
Nem riaszt e földöntúli lárma már,
vízió vagy elme-szülte játék,
csalfa érzetek köré csatolva pár
régi kép, mi most a mába átég.
 
Számon elpihentek mind a nagy szavak,
itt vagyok, ki tudja mennyi évig,
angyalok, ha démonokkal játszanak,
lelkeinket néha összemérik.
 

Jövő

 
Megalkotlak, mint új-magam,
jövő, te folyton változó,
halált vagy ősi lázt hozó,
formállak, gyúrlak untalan.
 
Kemény anyaggal dolgozom,
álmokat vések, mélyítek,
vállamon napfény, éj piheg,
s dalok lobognak torkomon.
 
Vigyázlak, van rá jó okom,
kezembe veszlek, s lelkemet
 – amíg életre keltelek  –,
beléd simítom, csókolom.
 
Mozdulsz, szemedben tűzjelek, 
az ég mosollyal ránk tekint,

Negyven

 
Papírra fény hasít utat, fölöttünk
tömény hideg kering, de mégis érzem,
erős szövetségünket, mit kötöttük,
nem marja szét, ne félj, már semmiképpen.
 
Csak tél van és, tudod, megint az álom
ereszkedett alá nehéz burokban,
megláttam benne eljövő halálom,
s hogy életem felén már túljutottam.
 
Ijeszt kicsit, de szívem hálatelten
most verset ír, s a csókod íze rajta,
s az éveim – nevessem? -, mind a negyven

Oldalak