Csilla blogja

Az úzvölgyi temetőben

 
a 2019-es úzvölgyi incidens emlékére
 
Fenyők hegyén a fény szitálni látszott, 
figyelte, lent milyen hitet takar,
hogy gyújt a sírokon örök pilácsot
a hősökért imádkozó magyar.
 
De völgybe gyűlt egy fékevesztett horda,
démonjaik dühét uszítva ránk,
azért, hogy életünket eltiporja,
hogy higgyük el: nincs múltunk, nincs hazánk. 
 
Milyen harag jutott e vad fekélyig,
mit félelmük s az indulat kavart,
hogy hűs betonkeresztek árnyán félik 
a holtakért imádkozó magyart.

Madarasi Hargita

 
Hosszú volt az út, a hegytető
sóhajába gyűlt az álom,
homlokán a múltat szenvedő
gond-redő szegény hazámon. 
 
Itt a mély szavunkra fölköszön,
és a szívre rápecsétel,
kopjafás, maroknyi földrögön
vár Tamási, Ábelével.
 
És a térd, a hang, ha megremeg,
árulóvá úgyse válok,
vannak még alant gazemberek,
vén briganti surgyelánok.
 
Székelyek honának szent helyén
zúg a fenyves, lelke fény, remény. 

Vonásnyi

 
Szemedből elszökő remények
nyomába értem, hallgatom,
hogyan búsong az őszi ének
vonásnyi, száraz ajkadon.
 
Mesél a szél konok fagyoknak,
törékeny ágakon vacog,
magányos csendbe ágyazódnak
a múlt köré csitult napok. 
 
A kéklő est szobáit járod, 
csillagfény hűl a vánkoson, 
hitem tüzét s a szép világot, 
anyám, szívedbe álmodom. 

Láz

 
Vagyok, akár a vándorok,
fürkész szemekkel áldva,
eremben még a láz konok,
ha Isten fénye rám forog,
talán ezt megbocsájtja. 
 
Utam: megélni jót s a kínt,
de nincsen vége-hossza,
bőröm kicserzett és amint
közelbe ér Ő, s megtapint,
lehet megostorozza.
 
A lelkemben szép templomok,
és orgonái bongnak,
ameddig bírja szív, torok,
s ha majd a lázam ellobog,
leszek, akár a holtak.

Tovább

 
Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek,
fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.
 
Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.
 
Mert álmaimnak zsongó vére sürget 
tanulni és csodálni életünket, 
amíg az ég puhán aláfolyik.
 
Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,

Pedig

 
Karomba süppedt álmodások
sírását őrzöm, ringatom,
a szél csilingelése átfog,
az ég lehajló irgalom.
 
Sóhajok mosta távolokban
dereng talán az új világ,
akár a szívbe zárt hologram,
pedig: valóra vált imák.
 
Időnkön mintha fény forogna,
opálos burkát fejtve szét,
amíg az Isten óv, s mosolyra
tanítja bűnös emberét.
 

Múló színek

 
A nyári napnak múló színe lobban,
belénk simulnak forró cseppjei,
csatangolunk mezítláb még a porban,
de már ladikját útnak engedi.
 
Kis locspocsok csapódnak szét a parton,
hol lándzsaélű fénysugár kutat,
e perceket szívemre ráakasztom,
amíg a csendek ringják álmukat.
 
Ha vízre száll a fecskeröptű este,
és önmagába dől a láthatár,
halványodó emlékeit keresve
a lassuló idő nyomunkba’ jár.
 

Velence

 
Monet keverte tónusát a nyárnak,
a forgatag harmóniát csacsog,
s a gondolák, sovány fuvallatok,
halk sóhajokkal átitatva szállnak.
 
Elámulunk derűs terén, akárcsak
sikátorok tövén a lomha dokk,
a gótikus, bizánci, mór, barokk
szűk loggiák, akár egy-egy madárlak.
 
Cinóberes palazzók lába sáros,
csatornák partján omladó falak,
a színek és lagúnák csendje átmos,
gomolygató szelíden ránk kacag.
 
Szigetvilág, csepp fényvitorlaváros,
a lelked mélyén árnyak játszanak. 
 

Hajnali séta

 
Tavasz bolyong a kert alatt,
ma ő a támaszom,
rügyek csomója felszakadt
a bolyhos ágakon.
 
Kövér, taréjos fellegek
mögött a fény oson,
kutyám a sárban hempereg,
füvön, keréknyomon.
 
A szél bozontja lágy azúr,
kavarja száz titok,
remegnek, mint a hárfahúr,
a karcsú nárciszok.
 
Megült a jámbor réteken
csapatnyi báj, gyönyör,
itthon vagyok, de végtelen
szelíd magány gyötör.

Iquitosi éjszakák

 
Fülledt melegben édeskés szag árad,
kóbor kutyáknak nyelve útra lóg,
Nanay, Itaya vízmedrében áznak
cölöpre tákolt apró bungalók.
 
Ráég a hő az egykedvű napokra,
múlt éjjel is volt negyven fok talán;
de méla lelkem mintha felragyogna,
pirítja rég a folytonos magány.
 
E mindenségen túli álmodásban,
felkelni kár, aludni túl korán van, 
be tudnék én itt mindent vallani.    
                            

Iquitos

 
Dús, fojtó pára ült a szíveinkre,
a reptér csendje, láttuk, megtelik;
a tuktukos csak intett: ingyen vinne,
ne álldogáljunk mindjárt reggelig.
 
A porral és mocsokkal összefolyva
zörögtünk át a furcsa városon,
a háztetőkön bádog, közte ponyva,
virradt talán, de tudtam, álmodom.
 
A mozdulatlanságba ékelődve
széles folyók simultak égre, földre,
surit* kínált egy indián legény,
 
kenuk csorogtak lassú ritmusokban,

Tik-tak

 
Fordulón az év, benyit,
fények játszanak,
éltünk emlékképeit
őrző házfalak
ránk borulnak, mint a tél,
lassuló napok,
leng a függöny, lámpabél;
tik-tak, megfagyok.
 
Alszik, alszik már a kert,
földje is deres,
mint egy öblös tálba mert
hűs gyümölcsleves,
hangunk csenddel átszövött,
végtelenbe száll,
jár az ablakok mögött,
jár a vén halál.
 
Álom, élet, vágyakol,

Pannon éjszaka

 
A szurkos sétány bőre porzott
sötéten, mint az ördögé,
a cserfes szél a hulló lombot
befújta karjaim közé.
 
Alattam könnyű bárka lebbent,
hunyorgott néhány vadkacsa,
a nádas, holdezüsttel megkent,
felszisszent, mintha vallana.
 
Vonat sikongatott mögöttem,
a parton füttye átosont,
s hallottam, megpihen gyötörten
az apró loccsanásokon.
 
Időtlenül, magányos csendben,
–  mint ki e vízen ért haza –
álomba ringtunk mind a ketten,
én és a pannon éjszaka.
 
Balatonszárszó
2022. augusztus 31.

Újra

 
Szétbomló sóhaján a végtelennek
kiléptem szálkás árnyékom mögül,
az ajkamon friss dallamok rezegnek,
és újra fáj kicsit szívem körül.
 
Ha kérdeznéd, mi szülte ezt a csendet,
azt mondanám, egy perc aligha volt,
az őrület futótüzekként terjedt,
miközben tőlünk álmokat rabolt.
 
Időmet most a lelkem fénybe gyúrja,
mint kisdedet, mellemre vonhatom,
s a versek égi óceánján újra
megjáratom parányi csónakom.
 
2022. július 27.

Kérés, háború előtt

 
Egy hirtelen meginduló fuvallat
ledönthetné a porladó eget?
Te adj, Uram, Te adj nekünk nyugalmat,
és gyógyulást új fájdalom helyett.
 
Kelet felől maholnap ágyú dörren,
lélekbe, testbe fúr a tűzgolyó,
legyél velünk a gyászban, vérben, könnyben,
Te légy a fény s az ítélethozó.

 
 

Mint büszke fény

 
Csak ülj velem ma, ülj velem ma némán, 
mint büszke fény a hóhegyek taréján,
akár a gyermek, úgy ölelgess körbe, 
az éjszakákat föld alá söpörve.
 
Gyönyörködjön, ki lát, s az új zenitre
legyen ma szívünk húrja felfeszítve,
maradjon minden gond és minden lárma
a vén, csörömpölő időbatárra.
 
Míg arcodnak barázdáit becézem,
te, életem, halálom, fél-egészem,
erős vihar van készülőben – súgod –,

Várakozás

 
Korán terít az est a kerti fákra
hatalmas égi lepkeszárnyakat,
a Mérhetetlen csöndjeit kitárva
kering, amíg a fényre ráakad.
 
Egy lámpa gyúl, a föld alá sietnek 
a zebrapókok és egy gyászbogár,
kutyánk vonítva dől a nagy hidegnek,
s fülét hegyezve hosszan álldogál.
 
S az ember is, nagy álmok köntösébe
beburkolózva néz az égre fel,
megenyhítette pár göröngyös éve,
de hangja bátor, egyre énekel.
 

Torz mosoly

 
Itt nincs helyük kivénhedett Igéknek,
ma úgy eszünk, hogy semmit nem vetünk,
az álmok itt az ablakon kilépnek,
s gyakorta már pofonra jár kezünk.
 
Kis semmi vágyak part felé sodornak,
s mi hetyke arccal nézünk szerteszét,
mint óceánon könnyűtestű csónak,
úgy szeljük át e kornak szegletét. 
 
Mi nem teremtünk új magyar csodákat,
mert még a lelkünk sebzett és beteg,
hisz Isten is csak undorral dobálgat,

Tépelődés

 
Én szárny vagyok, kicsinyke lepke szárnya,
de álmaimban sassá változom, 
ahogy magát az ég reggel kitárja,
sugárzik fénye erdőn, házsoron,
 
olyan magasztos lelke száll a percnek,
arany lebeg köré testetlenül,
amíg a tollam nap hevében serceg,
magasra tör, majd újra elmerül.
 
S a gond, akár egy jó fogoly, letérdel,
a múlt sarából rozsdás horgonyok
szakadnak fel, csapódnak szerteszéjjel
hajók hasára, s hallom, hogy csorog

Oldalak