Csilla blogja

Hogy mért akartál mindenáron menni,
utólag én azt meg nem mondhatom,
mert nem maradt a vágyott célból semmi,
csak folt a földön, szürke porhalom.

Útközben égett el vagy lángja sem volt?
Hiszen vetett a szíved pár lobot,
s féltőn borult le rád a tiszta mennybolt...
Most már magad hiába vádolod.

Mint tó, amit december fénye rezget,
olyan szemed, ha néha feltekint;
de lásd meg újra: nincsen vég, csak kezdet,
s ha hinni tudsz még, indulj el megint!
 

                                          Zsolt. 12.

Minden hazugnak ajkát zárd le, kérlek,
ez nem panasz, de már megundorodtam
hallgatni, látni, hogy nyüszít a lélek
a dalra éhes, elhasznált torokban.

Kettős szívvel ma nyájasan beszélnek,
igazság benne, mintha mégse lenne;
ígéreted, s a nem szűnő remények
visznek Feléd a messzi Betlehembe.

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.

Hajónk a ködben megrekedve,
gigászi álmok csendje benne.
Nézünk, a messzi partra vágyva,
előttünk leng a Mája fátyla.

A kétkedés a bőrbe fúrja
mérges fullánkját újra, újra.
Megduzzadt szívem bús-anyátlan,
derengő reggel ajtajában

Téged remél a szél, a hullám,
tengernyi véred cseppje hull rám.
A léc alattunk hogyha roppan,
legyél ott végső mondatomban.