Meglásd, végül legyőzzük mégis
mindazt, ami régóta rombol,
mindent, ami szívünket tépi,
jó messzire űzünk magunktól.
Virágzó fák – állunk a fényben,
összehajolva, csendben várunk,
amíg a sok-sok szenvedésben
kegyelmet hajt minden águnk.
Együtt nem félünk majd az éjben,
minden csillag nekünk világol,
egyik majd egyre fényesebben
ragyog és táncot jár egy ágon.
Előre is bocsánat azoktól, akik érkezésemkor így éreztek a fákkal kapcsolatos, „beszűkült” versbéli témaválasztásom miatt: „Itt is a fákat írja, a téma igen beszűkült a verseiben.” … írta valaki a verseimet értékelők közül.
Ahogy eltűnt a nap a bársony égen,
– visszatérŐ rímelő ballada fiamhoz –
Emlékszem, ültem a játszótéren,
elrévedezve a boldog léten…
Akkora voltál csak, mint egy alma,
aprócska gyümölcs a Nagy Egészben.
Üldögéltem a hűs fák tövében,
homokoztál, s én ámulva néztem,
ahogyan éppen a sárga vödröd
felemelted nyögve, nagy-vitézen.
Hatalmas volt, s te olyan parányi,
lehetetlenség volt rád találni,
úgy elrejtőztél a vödör alján
(akkor is szerettél bújócskázni).
És férfi lettél – világot látott
– A veronai autóbusz-baleset áldozatainak emlékére. –
Ó, hol van
a derengő, gyermeki béke,
a türkiz égbolt angyal-ragyogása
az ébenfekete éjszaka után,
mikor a derűs hold jeges udvarán
áttör a félszeg hajnali pír?
Most tűnik a fényben,
és rettenetes a pirkadó,
reggeli ábránd, felhőkhöz bújik
a foszló, tündéri vágy,
és vijjogva szálló madárraj húzza tovább
a tűnő, ezüstös álmot.