Haász Irén blogja

Uram, ha megítélsz

 

Visszadobtam az aranyhalat,

s ő rám tátogott: Miért?

Három kívánság kemény falat,

a telhetetlen hoppon marad,

hát ne tarts rá igényt.

 

A parton fürge eső szaladt,

a tavasz mindent ígért.

Visszadobtam az aranyhalat,

mert elfogadtam önmagamat,

s amit a sors kimért.

 

Még élnek bennem haragszavak,

s elfog a páni félsz.

Visszadobtam az aranyhalat?

Magamnak húztam magas falat…

Uram, ha megítélsz,

 

a mindennapit, nekem azt add,

ne vágyat másikért.

Határtalan

Ha árnyékot vet falra a fény, 
tiédbe simul át az enyém. 
Együvé olvadunk a síkban, 
mint két pontocska kurta csíkban. 
 
 Ha fény hull ránk, mindkettőnk ragyog,
 sugaradban is sugár vagyok, 
 s ha egyszer eloszlunk a térben, 
 velem porladsz el mindenképpen.
 

Emberárban

 
 
A nap fényétől vakultan 
csak megálltam és néztem. 
Köröttem motoszkált a ház, 
pinceszáj ásított rútan, 
szenes kübli a kézben. 
 
Az udvar sárga keramit 
és belőle középen 
a csatornából patkány bújt 
ki, rágcsálva vitt valamit, 
bevallhatom most, féltem. 
 
Néha házmester kongatott. 
Mint hajót a farvize 
– öblös hangját eresztve ki, 
a hír tudtunkra adatott – 

A lantos dala

 

Aludtam épp, de Vesta szólt

reám rivallva, mérgesen:

Ne álmodozz, te szertelen,

az összes írnok elpucolt!

Elégiát skribál Horász

után, babért remélve mind,

s a nép feléje csókot int.

Mit állsz? Eredj, ne tétovázz!

Dalold ez arc szép tónusát,

regéld Junói termetem,

de nyikkanni se merd nekem

Aquincum

 
Fény ura, Mitrász, áldjon ez ének,
pengjen a lanton antik húr,
zengje a dallam múlt örökének
megbecsülését, Akvinkum!
 
Százhuszonöttel fényes a torta,
gyertya ha rajta fellobban.
Öt negyed évszázad nyoma ott van
majd ezeregyszáz év romban.
 
Ókori létet játszhat a néped
légionárius táborban,
s római polgár napja meg éje
ünnepi fényt kap a tárlókban.
 
Szíved a város, húspiacod már

Ajánlás

 Új e-verseskötetem, a Palackba tettem elé, melyet most vett fel a MEK OSZK.
 
 
Hogy mért mondom el mindezt épp neked?
Mert éles szemmel látsz a világra,
értő füllel, s ez biztos kizárja,
hogy mondandómmal félreértsenek.
 
Te már tudod, hogy vallomásaimban
nagy, tiszta elvek szépségét hiszem,
szívek erejét, jóságát, hiszen
szavaimban minden érzelmem itt van,
 

Illyés után egy mondat

 
A béke is hord küzdelmet, csatát, 
minden érdek 
védi az igazát, 
Fekete s fehér közt van szín ezer, 
de tudd, egy elvhez 
ragaszkodni kell.
 
Tudd meg, okos ember nincs eleve, 
a tudást nem pótolja semmi se, 
de rossz kézben 
gyilkos fegyver lehet, 
mi pokoli, szűk jövőbe vezet.
 
Tudd meg, ma is 
csak úgy lehetsz boldog, 
hogy ha nem fél szívvel végzed dolgod,  

Fennsíkon

 

Hullámzik és villódzik és ragyog,

mint a folyó – benne kis hal vagyok -,

megkettőzve tükröz és varázsol

a lég. Tornyos felhőket harácsol,

a halványkék ibolyaszínt mutat

a távolban – magas hegyvonulat

a láthatár. Tüdőt tágít az ér,

és elemi nyugalommal felér

a csendesülő szív bizodalma:

itt a helyed. A gond sem fojthat ma.

 

Gomolyfelhők, mint halottas menet

vonulnak lassan, könnyet ejtenek,

hol a csúcsok felhőket döfnek át.

Villantanak néhol egy glóriát,

Téli világ

 
Foszlik az égbolt feslő ruhája, 
rongyai kapnak szélparipára. 
Leskelődő Nap pászmákat ültet, 
krizantémharmattól részegült meg.
 
Forrás vizével fénygyűrű játszik, 
virág már nem, csak szívünk virágzik. 
Fagyhalál fojtó markában élet -
tavaszi hagymát üvegház véd meg.
 
De jó is lenne tavaszban élni, 
zsendülő vetés sarját metélni! 
jó lenne mást nem félni, csak Istent, 
feledve halált, életet, mindent
 

Bolond világ

 
Mintha szél szárnya verne marsot, 
a mosott ruha sikongva csattog,
s mintha a földnek násza lenne, 
bújnak a fák szirompehelybe.
 
Mintha az ég a földtől válna, 
könny-gyöngyöket akaszt a fákra, 
s mintha ez még elég nem lenne,
rázáporozza völgyre, hegyre.
 
Mintha a föld csak sztráda lenne,
embersor kígyóz más helyekre, 
s mintha a világ bolond volna, 
belökhet téged is  a sorba…
 

Csírabölcsőben

 
Marionett zsinórokon rángat 
rendezőnk, a feltétlen haszon. 
Teheti, a szepegő alázat 
nem hérosz, csak emberroncs-halom.
 
Sose volt hős. Amióta élhet, 
ebben nőtt fel, ez lett istene. 
Csoda-e, hogy amit még remélhet, 
rangot, pénzt magára hintene? 
 
Filozófiák csírái szépen 
kibomlanak s vihart vetnek el, 
s hogyan lesz a földnek békessége, 
a kérdésre egyik sem felel.
 
 

Jótékony éj

 

Jótékony éj, tussal rajzoló,

gondot hozó, s messze hajszoló,

ki megváltoztathatsz dolgokat,

súlytalanná tehetsz fontosat,

 

mi van e házban, kik laknak itt

magukba zárva kis titkaik,

ahogy látatlan-hangtalanul

markában tartja őket az Úr?

 

Osztott-e nékik húst eleget,

tarka gyümölcsöt, szívmeleget,

jó nevetéseket, víg parolát,

szurtos utódokat, szép babonát?

 

Vagy csak a „nincsen” jajszava szól

fűtetlen kályha roncsa alól,

s eres kezekből veszett erőt

Pannon polgár panasza

 
Engem mindig a jó bor sarkall indulatokra.
s dúló indulatom lükteti verseim át.
Mithrász templomi papjai hívtak versfaragásra 
engem, a lágyság szép mondatait faragót. 
Víznél, kősziklából ébredt ránk ez az isten, 
szentélyt állít néki, imádni akarja a küzdő nép. 
Mondják, kardot hordoz a jobbik drága kezében, 
míg másikban a fény, fáklya világa virít. 
Ő ád fényt, hiszen ő harcolt meg az éji bikával, 
öldöklő erejű, isteni-ördögi lény. 

Rejtekből beavatáson

 
Mitra vonzza szembogaram ma folyvást.
Harcosokkal telt meg a templom éjjel, 
ott nyüzsögtek bort iszogatva csendben, 
római század.
 
Majd a pap jött,  - tűntek a kanta, tömlő –
énekelve, szép daliák körötte. 
Pőre testük csak falevél takarta, 
arcukon árny ült.
 
Egy hatalmas állat üget nyomukban: 
istenük kegy – áldozatul bikát vár. 
Döng a lépte, fújtat az orrlikán át, 
s vére aláhull.
 

„A verselő asszonyok”- hoz

 
Fivérem, verselő ember, 
miért látnánk másképp egymást? 
Nőnek szintúgy végig kell futni 
az átkozott versenyfutást…
 
Harcát ugyanúgy vívnia kell 
léttel, halállal, szerelemmel. 
Mért lenne neki könnyebb teher
Ha viselős a költészettel?
 
Tán lágyabb, hívebb nő szerelme, 
de szebb szó száján nem virágzik, 
s nem intenzívebb az érzelme, 
de talán jobban kiviláglik.
 
Foggal – körömmel, szép reményért

Téli nap vírussal

 
Téli nap. „Roskad a kásás hó”*
marja a szórt piszoksárgás só.
 
Sár bugyog lábnyomaim alatt,
ősi erőm kopik, eltagad. 
 
Megjön a gólya is, mit nyújthat?
Friss levegő helyett vírust ad.
 
Prüszköl a nép: „hoci, köll zsepi!”
ágyban az orvos, a körzeti.
 
Körbecsoszog, köhög édesen
jó betegünk, hogy elképedem,
 
gyilkosok szállnak a légtérben, 
maszkokat hordani mért szégyen?
 

Oldalak