Szél imbolyog a víz felett,
sirály csap le vadul,
és rázva bársony permetet,
ezernyi vízcsepp hull.
Emelkedik, majd száll, forog,
s fakón íveli át
a kényszerrel párosodott
halál pillanatát.
Mert étel kell, mert levegő,
mert víz és szél és Nap.
Szükség kovácsolta erő
a leghatalmasabb!
Állat vagy! Én is! Mind azok!
A civilizált máz
oly olvadékony, mint a hó,
s képmutató. Vigyázz!
Hogy szerethetlek ennél jobban?
Hisz magamat is leláncoltam,
sorsom sorsodhoz van már kötve
rózsaláncokkal, mindörökre…
Szerelmem folyó: delta sávján
látatlan gáttal állok vártán;
hömpölygő vizem hullámárja
ki ne mosson a nagyvilágba.
Gondolataim erdejében
hozzád a szelíd őzt vezérlem,
s magam csitítva - rágva, sokszor
védelmezlek a farkasoktól.
…amott meg nézz a völgybe le;
olajfák érő gyümölcse
szürkészöldebbre festi át
a nyárvég porvert tónusát.
Tisztább napokban támfal a
hegy lépcsőződő oldala,
s libbenő párák fedezik
katlanát, ha főn közelít.
Keskeny öszvércsapás ered
völgyi falvak háta megett,
hol népe ajtókeretre
Isten bárányát szegezte.
Szemöldökfák bús kegyura
egy málló falú templomra
régóta mord arccal tekint,
ősz papjuk olykor rálegyint.
Jégbilincs kattan pengve,
rian a vékony hártya,
mintha csak ostya roppan
bele egy nagy pohárba.
Szűkös parti füzesbe
rebben a hóka szárcsa,
vadász motoz a lesnél,
hevíti nagykabátja,
ahogy a drága napfény
sugara megtalálja.
Csizmanyomon tör tiprott
hó leve buggyanva színre,
hóvirág fejecskék itt-ott
bókkal hajlanak vízre.
Éledjen mind, ami álmot
hótakaró alatt látott,
szűrjenek föld-kavicsok
sárszennyű téli világot.
Ó, Sors, ne adj nekem oly alkalmat,
mely - mint tolvajt szül – hőssé tesz engem!
Legyek szerény, észrevehetetlen,
ahogy vízcsepp rejlik a fellegben.
Mezei gyom legyek; fűszál réten;
kavics, mit Duna partja tartogat;
szálló darvak V alakjában ék,
ne kelljen vérig vívnom harcokat!
Belépni bárkit engedett,
de kijutni nem lehetett,
csak ha ott mentünk mellette,
s rászóltunk néha: - Helyedre!
Nem bírt bringást, egyenruhást,
acsarkodva szidott postást,
bátorságát fitogtatva
a szemetest is elkapta.
Bár nem mutatta a neve,
ily vitéz volt a jelleme.
Ám a jó gazda óhaja
engedelemre szoktatta.
Morogva, nyíva tűrte hát
lábatlankodni, kit utált.
Volt egy szoknyás, ki szederjes
lábától lett ellenszenves,
Még bronz karodra hullanak,
cirógató fénysugarak
a tigriscsíkos ablakon
beszökő, révült hajnalon.
Még szarkaláb ring odakinn,
ha szellő rebben szirmain,
de szemzugodba is talált
utat már néhány szarkaláb.
Még szilva hullong, szép kerek,
de fák levelén réz pereg,
s úgy sápad el a sok levél,
mint hajad festi őszre dér.
Még arcod sima árkain
nem mélyít ráncot ráncra kín;
mosolyod is friss, ringató,
barackként eltenni való.
Lehet damasztból selyemszállal szőve,
arany fonállal hímzett dús csoda,
mit gonddal vasalnak, fehérre főznek,
Mi ketten ültünk, te meg én,
füzünk alatt csendben,
s amíg álmodtunk te meg én,
a lég könnye cseppent.
Ritkás felhőnek tűnt előbb - a dombról
nézve – ami a földön született.
De perc múlt csak,
Nagylegény lett a kisgyerek,
pállott száján szivar rezeg,
menő
Jenő.
A Bul'Mich'-en suhant át,
mint régen,
falevelek röpködtek
lábnyomán,
Valaki - pont az
ebéd közben -
bekopogott az ablakon.
De senki sem volt
ajtóm előtt,
csak kis nyomok a szűz havon,
„Az élet folyóján bizony a hit a lélek hajójának mentőöve.” (Neil Galman)
Lehettünk volna tán egy sors-folyó
hideg vizében egymást horzsoló
fatörzsek, melyek ágbogaiként
kezünk úgy fonódik kézbe, miként
tutajt erős kötéllel örökre,
míg széthull, hajótörött köt össze.
Miért nem lettünk azok, mondd, miért?
A tetőablak hó leplet kapott,
hogy gyors dér fagyott ferde síkjába.
Egy szemüveg,
esztékás keret,
seszínű, elhomályosult.
Ezen át látta a világot,