Haász Irén blogja

A jel

 
 
Durcás vagy ma és sértett, és szemednek 
varázscsilláma nem tündököl rám. 
De várok. Meg sem rebbenti pillám 
türelmetlenség. Így is szeretlek.
 
Te érzékeny vagy, mint a mimóza, 
mi érintésre szétpattan vadul, 
vagy gyermekláncfű pihéje, ha fúj 
egy kis szellőcske, s gömbjét kínozza.
 
Édes a méz keserű után is, 
s megbékélni veled, akár a méz 
dús borostyánja ínynek – úgy látszik, 
 

Hajós

 
 
Utolsó bejegyzett kikötője
egy öregotthon volt. A kapu őre
nem emlékszik tán vitorlájára, 
melynek szárnyai köntösként dagadtak
a folyosón átfutó keresztszélben,
de más még emlékszik rá, mindenképpen,
ki itt futott zátonyra, itt lelt dokkra,
akár ide kormányozta magát,
akár a hatóság kormányozta, 
hogy végül felszivárogjon
a csillagokba.
Nem hagyott maga után mást, 
a dúlt helyszínen,
tengernyi zavart minden lakóban

Rekviem

 
Tündér keresztanyám
fölöttünk lebegett, 
bár ortopéd cipőt viselt 
és járókeretet.
 
Tündér keresztapám 
csontos, inas kezén 
hordott szívének verését 
mindig éreztem én.
 
Szilárdságuk acél 
volt és szavuk nehéz, 
de minden méznél édesebb, 
s hátrált tőlük a félsz.
 
Tündér volt. mindkettő 
egy más világban hitt, 
s e földi létből legtöbb jót 
a másvilágra vitt.

Palackba tettem

 
Én megírtam egy sötét délutánon, 
mert szürke gyöngyök hulltak az úton, 
kopogó cseppjeik a szürke fákon 
bizonyossá tették bennem, tudom, 
 
hogy cseppnyi létem magányába zárva
megismételhetetlen egy vagyok, 
s ha elmém nincs a világra kitárva, 
nem szerethetek, nem vitatkozhatok. 
 
És ősi félsz csapta meg rémült énem, 
a tehetetlen porszem-lét jaja, 
mi végigkíséri az élet hosszát. 
 

Az én utam

 
 
Nekem senki se mondta meg,
sem a saját köröm, se másik –
de február volt, holtszezon, 
hamis szívek rogyásig.
 
A bádoghangú friss szél tán
még érzelmet is megmásít –
csak átutazó vagy, s bennem 
kísértetváros ásít.
 
Hogy az utcád nem egyenes,
csak úgy hívják – én nem tudtam,
de rájöttem, bár nem szóltak: 
az én utam egy másik.
 

Isaszegi tónál

 
 
Az augusztusi domb alatt 
nézem a nyármart partfalat. 
A tóban – dél van -  alszanak 
gyöngypikkelyű iszap-halak. 
 
Már elpilledt, megsebesült 
az augusztus is. Elterült 
és elfutó vizekre ült 
a nyáridő. Elpenderült, 
 
kaszáról elszórt mag-szemek 
őrzik most már a réteket, 
friss szénaillaton lebeg 
a harang szava. Értelek.
 
Az áldott csendbe csak néha 

Kosár

 
Lányok, fiúk, hinnétek-e? 
de mégis csak úgy volt: 
egy fiú két teljes hete 
EGY lánynak udvarolt!
 
A szöszke unta is szegényt,
s kedvetlen volt nagyon; 
nem volt a srácban szenvedély, 
se bűnös vonzalom.
 
És törte fejét eleget, 
útját hogy’ adja ki, 
mi bírhatná rá módfelett 
őt faképnél hagyni?
 
Kidobni, jaj, nem lehetett, 
a szülők szerették,
sőt pártolták, mert bevetett 

Kedvesek

A katonai temető 
csöndes és elhagyott 
kapujában két kegyes nő 
összetalálkozott. 
Két tisztes ősz, agg matróna 
– vagy annak látszanak - , 
egyiküknél szál rózsa ring, 
ahogyan áthalad. 
A másik nagy csokrot ölel 
– remegnek kezei  -, 
hozott virágot egy öllel, 
mind szerény, mezei. 
Az urát hogy szerethette…!- 
sóhajtozott sírva 
az első, míg elhelyezte 
rózsáját a sírra.
Még szöszmötölt a fejfánál, 

Virrad

 
Virrad az élet temploma
napórát rajzol lent a fa,
még hűvös leplek vonzanak, 
s arannyá izzik  fent a nap,
arany mézgájú fenyvesen 
csorog a fény szerelmesen,
s krizantém-harmat szórja szét.
A fánk falevél függönyét 
sápadt augusztus színezi, 
hamvas szilvákat visz neki, 
pihés barackokat. Korán, 
az idegpályák sodronyán 
tiktakol az idő maga. 
Hőség. Elfolyt az éjszaka.
 

Pikáns Párizs

 
 
A Szajna-parton csendesen 
bolyong egy bús madám, 
ki sóhajtozva elmereng 
a sors fordulatán.
„Az arcra ráncot váj a kor 
szempillantás alatt, 
s olyanná válsz, akár a holt 
gyökér a föld alatt.
Hiába volt a rózsa szép, 
ha hamvát vesztve rút, 
és aszfaltos a sztrádavég, 
ha röggé vált az út.
Kiittam minden telt pohár 
pezsgőt, amit fizet 
egy gáláns úr; s nem kaptam már, 

Zöldül

 
 
Zöldül a zsenge búza-határ, 
arra kaszás még hálni se jár, 
ám alig sarjad, 
máris a varjak 
szürke subája vigyázta az út.
 
Messzi rögökre szálldos a nyár, 
kíséri vándor fecske dal-ár, 
ördögszekéren 
céda remények 
kötnek a talpára útilaput. 
 
Hull a virágszirom, mind elalél, 
csendesedő ütemet ver a vér, 
léted a játszma, 
parázson jársz ma, 
nem tudod, ki teszi le az adut.

Kiábrándult dal

 
 
A tavasz bomló rüggyel hinni kezdi, 
hogy a zord téltől stafétát vesz át, 
s majd béke csendjében lehet pihenni, 
bár fegyvert csörget – mint rég -  a világ. 
 
A forradalmak megtisztító lángja 
más földrészekre siklott szerteszét, 
de él a mélyben, lankadatlan várja 
a rendezetlen dolgok szellemét. 
 
Mert kér a nép, ma is, mint kértek akkor,
negyvennyolcban, csupán az alku más. 
Vesztes csaták után a szélen parkol, 

Közembertelen

Énvelem soha nem történik semmi. 
Mondhatnám, örvendezni nincs okom, 
sőt panaszkodhatnék, ha számbavenni 
kezdeném el egész mai napom.
 
A sarkvidéki ciklon hozott fagyot 
reggelre; de szobám meleg ám! 
És elgyönyörködtem az ablak fagyott 
jégvirágán, míg szürcsöltem teám.
 
A jó ebédért bezsebeltem párom 
elismerő, lelkes dicséretét – 
ez is megszokott, igaz, sosem bánom, 
de ez sem újdonság már, régesrég…
 

Feketéllünk

 
 
Nehéz napok… A tél erélye
fogát mutatta; hó fehérje 
zuhant  a szálló tetejére, 
fehér csendet hozott.
 
Előbb még táncot járt a lejtő, 
reszketett templom, házrom, erdő, 
ami még állt is, halált rejtő 
torzóvá változott.
 
Utána láng csapott az égre, 
tizenhat gyermek szállt a fénybe, 
minden reményük elenyészve, 
hogy a szív megszakad;
 
de jönnek, jönnek új keservek: 

Líra, lant, istenem

 
 
Ahonnan én zuhantam, még vannak angyalok.
Lantok cirpelnek halkan, és Líra andalog
ráérősen, mert semmi, semmi nem kergeti,
időtlenség és álom – ez, ami kell neki.
 
Én Évaként zuhantam rossz Médeák közé,
kígyók sziszegtek számba, s az alma is övé 

Karácsonyváró

 
 
Oly sötét a holdas éj, 
mintha lenne hófehér 
porcukorral hintve be 
a murva. 
Szél sziszeg és jégcsapot 
hizlalgat a vén, fagyott 
apácarács léceken 
vidulva.
 
Ott, ahol a nyár fakaszt 
forró vérű árnyakat 
bíbor rózsás lugasunk legmélyén, 
 
ott, ahol a gondokat 
elmossa a gondolat 
vágyakozást, szerelmet remélvén,
 
most sivár és reszkető 

Morendo

 

A lélek poros cimbalom,

 húrja rezeg; a szívfalon

lüktető vér dobverőként táncol,

 

a tüdő síppal rásegít,

és hörgők dalolják a kínt,

amit a kór a beteg testbe sáncol.

 

E disszonáns melódiát

nem bírom hallgatni tovább,

de imáimba foglalom, hogy zengjen,

 

mert ki-kihagyó ritmusa

reményt ad, lehet még csoda,

és pislákol az élet még  a testben.

 

Robert Frost: Megállva erdőnél egy havas esten

 
 
Tudom, kié ez a határ. 
Bár háza a faluban áll; 
nem látja, mint nézem hosszan 
hogy erdejét hó lepi már.
 
Kis lovam megrőkönyödött 
miért nézünk puszta rögöt 
az év legsötétebb estjén 
fagyott tó és erdő között.
 
Hám harangját rázva, kérdve 
néz rám, vajon mi a vétke. 
Nincs más hang, csak a könnyű szél 
s molyhos pelyhek örvénylése.
 
Szép erdő, sötéten ásít. 

Oldalak