Egy matróz volt az A pont,
és b. neje a B.
Középen helyezkedett el,
mert minden vasárnap reggel
khm…nos, volt egy abbé…
Matrózunk szorgos ember,
de bohém és laza.
A munka úgy kívánta meg,
Ha árnyékot vet falra a fény,
tiédbe simul át az enyém.
Együvé olvadunk a síkban,
mint két pontocska kurta csíkban.
Ha fény hull ránk, mindkettőnk ragyog,
sugaradban is sugár vagyok,
s ha egyszer eloszlunk a térben,
velem porladsz el mindenképpen.
Négy kategórikus imperatívusz örökre a kincsem:
Emberi Méltóság - mind közül ez legelőbb.
Lét viharán lámpásaim; izzó ércek a lápon;
emberi aljasság tengerein tutajok.
Szobraimat kertben trónusra, ha állitanám én,
drága babérlevelem megkoszorúzza fejük.
Emberiesség: tündöklő alabástrom e másik,
Héra szemével néz, béna kezével is ad.
Harciasabb az Igazságérzet alakja körükben,
mérlege, pallosa van, fegyvere nem csak a szó.
Méltó párjuk a Tettvágy: élénk, nyugtalan ifju,
Már nem tudom, mért kezdtem el,
de elkezdtem, mert kell…
A kényszer zúgott fel bennem,
vagy másik ősi jel?
A sürgetés, a vágy szava
mozdította kezem
vagy régi félsz pillanata
bújt elő lelkemben,
hogy nincs tovább, hogy nincs idő,
Nem kell apropó, alkalom
elmélázni a kispadon,
alvó emlékekkel telik
a kert, tűnődnék reggelig,
egy emberöltőt visszaszáll
a gondolat. Utolsó nyár…
Repül kis időcsónakom
anyámhoz, régi, szép napon,
mikor még bíztunk mindketten
Már harminc éve…! Istenem,
ha visszamennék, hirtelen
megcsókolnám ősz kóchaját,
agyonbarázdált homlokát.
Meg kéne mondanom neki,
én vagyok, aki szereti
ma is, harminc év távola
nem festi arcát át soha.
Énbennem ha nyílnak virágok,
aranyló szavakat kiáltok,
dobálom világgá szerteszét,
hadd hallja közel és messzeség.
Nem láthat énbennem virágot,
kiben tűz még sosem világolt,
örömre, bánatra zárva van,
egykedvű, kiégett, vágytalan.
Virág csak ott sarjad legbelül,
ahol a lélek is megfeszül,
életet vagy halált jól megért,
megtanult fizetni mindenért.