Haász Irén blogja

Vannak napok

 

Vannak reggelek –

 látom azt az összeszáradt,

 foltos, víztől püffedt lábat,

 melyen véraláfutások

 nyitottak piros virágot;

 álomtól ragadt, megtört szeme

 vigyáz, amíg körbenézek;

 látom vízben a fogsorát,

 morcos arcán a félszet. 

 

Vannak reggelek –

 amikor csapot zárni elfelejt,

 és majd’ felgyújtja a lakást,

 mert csikket, gyufát, cigit elejt,

 s a hamut földre szórja. 

 

Vannak reggelek –

 utálom, hogy öreg lett,

 hogy szorong, zár mindent,

Elégia halott fenyőhöz

 
 
Hogy elfonnyad a hóka, gyenge sarj, 
ha nagy fa lombos árnya 
rá nem hull! 
Halotti kendő lesz az alkony rajt’,  
a forró nap, ha végre elcsitul,  
de addigra 
a csöppnyi zsenge lény 
 erőtlen küszködik és szárad el,  
a védő oltalom híján 
szegény 
az új hajnalokra már nem felel. 
Ó, mennyi, mennyi élet alszik el 
naponta, mennyi, mennyi kis vigasz! 
A háborúk, viharok, Nap, vizek 

Valami

 

Valami barna, nagy madár

hajnalonként a kertbe jár,

madárdal retten, tollpihék

hullnak körötte szerteszét.

 

 Valami átkos, nagy madár

 jó sorsunk régen űzi már,

lába alatt a föld maga,

homlokán csillagkorona.

 

Valami leples, rút madár

nyugalmas almafánkra száll,

viharzó, rideg kőszeme 

írmagjainkig ölne le.

 

Fordított esetben

 

 Az indulat, ha léted társa,

 legyűrhetetlen árkot ásat,

 elnézést kérhetsz aztán százat,

 hiába, végül nincs bocsánat.

 

De sokat nem duzzoghatsz ebben

 a zűrös földi létszeletben;

én minden tüském félretettem,

hogy így utólag megkövessem.

 

Hibáidat, ha bűnnek vettem,

és ostorozlak fékezetlen,

legyél te jobb, mint én lehettem,

nevess rám fordított esetben. 

Törpeség

 

Egy jó barát mutatta be.

Én túlzottan tiszteltem, 

ő magasról kezelt, neki

semmit se jelentettem,

 

 így később, ha találkoztunk,

 csak kínos vigyor járta,

 s én, mint Kuka vagy egy csuka

 merültem némaságba.

 

Milyen Szende…- gondolta ő,

 ha mélán rám tekintett,

 s tovább topogtunk hallgatag,

 amíg egy taxinak intett.   

 

Egy gyűlésén felszólaltam,

Kis Tudor…- mosolygott,

 s nem vette észre, hogy addig 

Füstölgő

 

 

A pénz, a pénz az isteni, ha nincsen, kellene,

csak nem formálódott hozzá az ember jelleme.

 

A csúcstanár sopánkodik, hogy nem keres sokat,

de nem tanítja illemre az iskolásokat.

 

 A politikus harsogja, hogy védi a hazát,

 de elsősorban, legfőképp a maga igazát.

 

 Az ügyvéd mindenkit megvéd, rablógyilkos, vagy szent, 

mint Aranynál, zsebére csap: - Csak csörögjön itt bent!

 

Ki bankároktól vette fel devizahitelét,

törleszteni a részletet fél élet sem elég.

 

Az utolsó kenet

 

Úgy nézek ki, mint egy mumus!

 - sikkant fel, tükrét kézbe fogva,

 s kinyit egy csepp fehér tubust

 kis asztaláról , fokról fokra.

 

 Azzal máris vattára csap, 

és átdörgöli arcát körben,

 majd tonikkal is áthalad

 minden kis pórusán a bőrnek.

 

 Nagy, zöld tubus következik,

 uborkatej a „bőre őre”.

 Amíg pihen, almát eszik,

 de keze máris nyúl előre.

 

Tejet töröl. A nagy sárga

 dobozból kerül új kenet,

 cuppog, veri az arcára,

 hogy a tincsei lengenek.

Stevie Smith: Nem intve, fulladozva

 

Senki sem hallja a holtat,

de nyögve fekszik még:

Én nem intettem, csak fulladoztam,

távolabb, mint hinnéd.

 

Szegény, mindig tréfálkozott

szíve megállt

és most halott. Nagyon hideg víz lehetett, 

mondták.

 

Ó, nem, nem, mindig túl hideg volt

(holtak nyögnek nyújtózva)

Mióta élek, túl távol vagyok,

nem intve, fulladozva.

*

 

Stevie Smith, 1902 - 1971

Not Waving but Drowning

 

Nobody heard him, the dead man,

Jorge Louis Borges: Ádám kivettetése

 
 
Volt az a kert, vagy álom volt csupán?
Leszállt alkonyban töprengek egyre, 
vigaszt várva, ősmúlton merengve, 
melyet e nyomorult Ádám uralt bután,
 
hogy Istennek tán nem volt oly pazar 
illúziója ez a föld valamikor. 
Emlékeimben a tiszta Paradicsom 
képe fakul, de él, virulékony, gazdag.
 
Sajnos nem nekem. Büntetésem a föld, 
a lét, Káin, Ábel, és minden meggyötört 
ivadékainak vérfertőző viszálya.
 

Nem tudom szó nélkül hagyni

Nem tudom szó nélkül hagyni az oktatási kormányzat által tervezett változásokat, habár nem az én tisztem volna szót emelni nagy klasszikusaink tantervben maradásának szükségességéről, mivel nem vagyok pedagógus. Nyugodt, de felháborodott lelkiismeretem érdekében teszem. Tiltakozom Jókai, Mikszáth és többi nagyjaink háttérbe szorítása ellen a kortárs irodalom javára, bárhogyan is becsülöm azt.  Példákkal szolgálok, mennyire nem gátolta, ellenkezőleg, segítette nagyjainkat a ma nehéznek, unalmasnak hitt „klasszikus” irodalom, öklömnyi emberségüktől kezdve.

Longfellow: Haroun Al Rashid

Harun al Rasid egy napon 
Ily verset lelt egy könyvlapon: 
 
Hol vannak királyok s urak 
kik egykor világot bírtak? 
 
Az úton, melyen te is jársz, 
elmentek, s vittek fényt, pompát. 
 
Ó te, kinek osztályrésze 
világ, s méltánylás egésze, 
 
végy el mindent, mit kaphatnál, 
de tudd: az út vége: halál. 
 
Harun al Rasid leborult, 
bús könnye a lapokra hullt.
 
*

Öregeim

 

 

A tengerből nekik nem jutott,

csupán egy fiola víz,

de sárból, gondból tengernyi,

gyerekből is volt vagy tíz.

 

Gyémántok helyett olcsó bizsu

kápráztatott szemeket,

sor kígyózott a krumpliért,

hadirokkant kéregetett.

 

Hilton helyett a kispiszkos

kockás abrosza volt

a szórakozás csúcsa, de

legalább víg zene szólt.

 

S a dallam felszállt, mint a füst,

és eltűntek lassacskán

cekker, tantusz és társbérlő…

És  velük sajnos, anyám s apám.

 

A legszebb

 

 

Hogy mi volt szebb? Legelső olvasásom,

mikor betűk álltak össze szóvá?

Vagy vakáció  zöld-haragos tónál, 

álmos házban, az első nyaraláson?

 

Ebek, sünök „keringtek a magasba”,

úttörővasút váltója reccsen,

míg egyre töprengőbben, csendesebben

latolgatva mélyedek önmagamba.

 

„Jut eszembe számtalan” adoma,

bűvös-bájos régi történetek,

és magamén kívül szőtt életek

sok regéje, mely ilyenkor adódna.

 

Örök téma: gyermekkori emlék,

Oldalak