Haász Irén blogja

Honfoglalás

 

 

A folyón innen köd szitál,

és gyepű-tüzek égnek,

part füzesébe bújt Tiszán

szláv, moráv nyugtalan végek.

 

Lesz-e támadás? Frank, bolgár

lovashad csap-e a népre?

Vagy nyűheti nehéz dolgát

a pór, mindük ellensége?

 

Seregélyhad, ha hirtelen

viharzik terhes fákra,

úgy támad az az idegen

zsoldos sereg e tájra.

 

Csak mohó szerzés élteti,

köp életre, halálra,

sovány motyó is kell neki,

s rabláncon visz Bizáncba.

 

Novemberi válasz

 

 

A válaszom nem! Újra levelet

ejtett lábamhoz november szele,

mely kitartóan értetlen kamasz,

meg-megújuló rohama ront rám.

 

Elfutni sem hagy; ezernyi keze

ruhám alá igyekezne jutni,

hogy lángba borul arc és száj remeg,

mint csipkebokrok vértüzes bogyói

Aranyzuhany

 

 

Olvadt aranya csordul rá a Napnak,

 a déli verő fényben fürdeti,

a meglassult erek is lángra kapnak.

 

Aranyló maszk. Mi dolgozik mögötte?

A hűvös szépség jóságot takar,

fényt nyel, majd visszasugároz örökre?

 

Vagy Nofretete-bronz, engedő lágyság,

de mégis kemény fém, ha szembeszáll,

és harci vértként hárítja a lándzsát?

 

Nem tudható. Az aranyzuhany máza

minden vonását széppé érleli,

mindaddig, amíg szóra nyílik szája.

 

Gyermekkor

 

 

Bennem nincs semmi önmagamból,

egy nagy, fekete lyuk beszívta

minden emlékem

nullától tízig

és nem ereszti.

Láthatatlan tintával írták létem vásznát,

vagy megpörkölődött a fecni

nullától tízig.

Az is lehet,

hogy kiradírozták belőlem

mint árkus papírról kriksz-krakszot

minden emlékem

nullától tízig.

Csak annyi maradt,

lőnek, a sarkon tolonganak,

mi szaladunk lélekszakadva.

A másik, hogy az újságpapírt

fűztük fonállal füzetekké,

Egy államférfi halálára

 

 

Hobbit volt ő, vagy tünde is talán…

Olyan korok vasalták gerincét,

mikor más hajbókolt vagy hallgatott,

vagy blokáddal harsogta igazát.

Ember-, és sorsváltó idők során

felkent papja volt jámbor tisztességnek,

reverendája a józan becsület.

Szelíden merítkezett valóságba.

Őszbe borult fejében tavaszt hordott,

remények tavaszát hunyorgatta

kék szeme, pajkos – derűs, kedves arca.

Hiszem, ha van menny, égi víztükörben

látja ezentúl mosolyba zárt arcát.

Hitet borított rám, bizonyságot,

Elvált gyerek

 

 

Örülsz? Ezentúl mind többet kapsz…

Lakásból kettőt. Válogathatsz.

Szülőből négyet – több is lehet!

Szeretheted, aki nem szeret,

s akikhez ragaszkodsz, egymásnak

egy kanál vizet se adnának.

Zsebpénz szaporul, hogy a másik

le ne pipálhassa, rogyásig,

a kedvenc ételeid főzik,

lébecolsz júniustól őszig,

kisírhatsz minden divatcuccot,

szóvá sem teszik most a puccot.

 

De aztán… ennek nagy az ára.

Felnőttnek néznek nemsokára,

vigaszt akarnak, együttérzést.

A krumpliföld Jézusa

 

 

A krumpliföldnek Jézus kellett…

de botcsinálta bábra tellett

csak, és a gazda felesége

adta göncét, hogy elesége

lehessen télre a családnak.

Nem volt tanúja a csalásnak,

az Urat titkon fabrikálták

a konyhában, hogy meg ne lássák,

kiket nem illet. Kalákába

Ha eljönnél

 

 

Hogyha eljönnél, kopognod se kéne,

hiúságod csorbát ne szenvedjen.

Sütire, kávéra is szert tettem

az eltelt évek emlékezetére.

 

Ne félj, haragnak nem fészke az arcom.

az évek mosták árulásod el,

én már semmit se hánytorgatok fel,

hisz kettőnk dolga nekem is kudarcom.

 

Sokkal tartozol. Mosolyoghatsz, látod,

ne gyűlölj, mint kölcsönzőt az adós.

A szerelemnek egyszer vége lett.

 

S ha végül itt hagysz, tán még megtalálod

kint a fogason törődött, fapados,

Aki írni kezd

 

 

Köteg géppapír, kézben ceruza,

versek: Radnóti, Ady, Neruda…

Szárnyalni nem csak költő taníthat,

a sírból holt kép éled nap mint nap,

fel-felvillanó arcok és testek

képzelt alakok bőrébe vesznek.

Mert kár tagadni - ahogy illik ezt -

magában olvas, aki írni kezd.

 

Kánikula

 

Őrzi a hőt ez a város az esti sötétben,

pattan a kéreg a fán,

puskalövésnyire szól.

Elnémultak a házőrző ebek, Úr szemeképpen

virrasztó kamerák

pásztázzák az utat.

Trópusi éjszaka, hűst se bocsát ki, irigyli az embert,

fáradt verssor apad,

másik nem született.

Így foszlik, pereg édes idő, s vele szépség

nap nap után, remeket

hasztalan írna a kéz.

 

Kockaházban

 

 

Az én egem pasztell színű,

az én napom hunyorgó neon.

Lamella csíkok az ablakon,

fényeket szűrnek este ötig.

 

Az éjem is hol pasztell színű,

hol átláthatatlan fekete.

Óvatos  redőny hull lefele,

ha hét után az alkony törik.

 

Az eget toronyházban látom,

éjszakám egy kockaház foglya.

Rab vagyok én is régtől fogva,

mértani idomokba zárva.

 

De néha nyírt fű – illat csap meg,

és ujjongó hangokat hallok.

Akkor mindent enyémnek vallok,

Oldalak