Csodákba nem hiszek; de várva várom,
a józan ész kegyelme ránk talál,
s az ősz ködébe vész a régi járom –
profán tanokra serte nőtt, szakáll.

Az élet úgy inal – de szép ünő!
Nem űzöm én, habár utam töröm;
siratni kár mi úgyis eltűnő,
marad talán ma még kevés öröm!

Ameddig alkotok – nem oly nagy érdem –,
fészekmeleg szobába vár az este.
Tudom, madárszabad vagyok, de értem
hiába ég a hold parázna teste...

De szépet álmodom, regél az alkony:
a végeken csatát veszít ma Ajtony.

(a Fél(sz)-szonett kiegészített változata) 

Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul! 

Fogoly leszel te, és hiába minden,
nem ér a csalfa báj az égi szinten,
amíg e földön álmok árnya dúl. 

Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet… 

Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva!

Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke. 

Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva! 

Nem érdekelnek rangok, címek, díjak,
a lét szerelme ösztönöz, hogy írjak.

Tagadni kár, csodás kaland az élet,
de véges ám, habár öröknek véled.

Hogy véletlen, vagy tán nem is véletlen?
Nem egyszerű! Megismételhetetlen!

Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul!

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Akácvirágos, édes alkonyon
a múzsa kedve szerte szenveleg;
elütve gondom én, e dalt fonom,
ha vágyaimra enyhet nem lelek.

Reám köszönt az est a balkonon,
kihunyt a fény, de holdat rendelek,
s velem beszél a csend, a halk rokon,
s a csillagok ma égi, szent jelek.

Úgy olvasom, mint Ádám egykoron,
fütyüljenek akármilyen szelek!
Áldás legyen kenyéren és boron,
a gyöngye perceinknek így pereg.

Testvércsatát nem vívok senkivel,
hiszen tudom, az Isten fenn figyel!

Ki verset olvas, elhibázta máris;
ki ír, no az meg nem lehet normális!
Poétavéna? Nyafka, kóros elme,
a rím az észnek elcseszett üzelme!

Ki folyton alkot, balga útra tévedt,
egyél, igyál, ölelj fehércselédet!
Ha meggyötörni kész a líra pokla,
hát tartogasd erődet szebb napokra!

Anyák napjára, jó Anyám,
kinyíltak mind az íriszek,
s szívemben én – tövistanyán –
egy szál virágot elviszek
amerre régi fájdalom
örök tüzének lángja ég,
s a néma csendnek átadom,
amit Neked kiáltanék.

 2020. máj. 3.

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Saját fordítás

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!