hubart blogja

Őszi álmok

Az Ősz csöves: ma sárban hempereg.
Hittük talán, örökké tart nyarunk? 
Hideg halomra ájult szenderek
sorsára jutva mégse halhatunk! 
 
Tüzet ha szítsz, hevére még e szív
mohón idézi legszebb perceink, 
a régi álmok éjtündére hív, 
s a fátyoltáncnak vad csípője ring.
 
E talmi bálnak egyszer vége lesz, 
kakas szavára jő az ébredés, 
erembe vért ereszt a vén eresz, 
és kőbe, fába szívet vés a kés.
 

Szélfohász

Ecsetre, tollra jár ma itt a kéz 
e rút világot úgy idézni meg,
akár a gyermek: új csodára néz,
s az őszbe nyári délibáb libeg.
 
A húrokat rezegve pengeti
a csitri szél, s füledbe énekel,
nehogy goromba légy, örülj neki, 
szelíd fohász a dal, mi égre kell:
 
Az ember árva szerzet, néha fél,
meleg zugába rejtezik vakon,
vigyázz rá, Istenem, ha kinn a tél 
a csontkezével int az ablakon!
 

Ragadj tollat!

Becsülve a mézes mázat
a jó magyar tollat ragad;
hogyha felment már a lázad,
ne fogd vissza te se magad!
 
A méhészhez tüstént nézz el, 
 és vidáman, nem nyafogva 
egész tested kend be mézzel, 
aztán nyúlj a párnatokba!
 
Könnyebb, mint a helyesírás, 
s nem lesz hiba, annyit mondok,
csacsiságot úgyis ír más –
gyötrődjenek a bolondok!

Szelíd jelek

Szekérnyi pénzt lopott a kapzsi ősz,
ám gálaestre mindhiába vár,
a réten méla varjúnép időz,
de néki táncra nincs dalos madár.
 
Cudar világ, ma bánt hideg szele,
kínálja itt bolond magát nekem,
kizárom én, nem osztozom vele
meleg teámon és a versemen.
 
Enyém e kegy, személyes jó dolog, 
ezt tőlem elperelni nem lehet,
vagy bűn talán, ha szívbe karcolok
néhány szemérmesen szelíd jelet?
 
A kedvesem karomba felkapom,

Bús derű

A nap nevetne még erőtlenül,
de már e bús derű arcára fagy, 
szemén homály, a búcsú könnye ül, 
a meggyötörtek életgondja nagy:
 
Virágait cibálja kerge szél, 
kevély nyarunk a tőzsdén elbukott, 
a kincse elveszett – sepert levél;
az ősznek így szekér arany jut ott!

Búcsú a Nyártól

Szétválnak útjaink, hát Ég veled,
az óra már lejárt, nincs folytatás.
Új ihletet hoz tán a képzelet,
mézeskalács a szív, ma szétreped,
ha másnak ég a láng, őrizze más!
 
Sötét felhők mögül sirat napom.
Te boldog múzsa légy, s örvend a toll,
táncol a csók nyomán a szűz lapon,
míg engem Fortunám vezet vakon,
s e szívbe pengeél, az Ősz hatol.
 

Őszi utak

Hull az őszi bánat,
a föld könnyben ázik, 
csavargó szél támad, 
s dobál háztól házig. 
 
Mindig van egy láb ott,
amerre sodródom,
rúg, majd mint egy bábot,
visszarángat dróton.
 
A pocsolya dagad, 
a léted akarja, 
szabadon jár a vad, 
s károg  a sík varja. 
 
Itt az Érmelléken 
nem könnyű az élet, 
sárba vetett régen 
egy „végső” ítélet. 

Az én hazám

Az én hazám ne bántsa senki sem!
Ki rá emel kezet, meg is lakol, 
jobb lesz, ha messze elkerül, hiszen
nem ordasoknak áll e hű akol. 
 
E népet új igába hajtani
akarja már a bomlott értelem, 
remélem, nem fog itt talajt, ami
e róna szent rögén gyökértelen.
 
Minálunk kézre áll a szorgalom, 
gyümölcsös otthonunk e drága föld; 
s a kedvünk olykor pengő cimbalom, 
ha gyöngyözőn Tokaj kupánkba tölt.
 

Gereblyenyél

Nyáridőnek nagy az ára,
úgy iramlik hétre hét;
mikor írtam utoljára?
Nem tudom az idejét!
 
A sors ezer tervet szőhet,
és nem élek hiába,
ha a maradék erőmet
fogom hasznos igába.
 
Kertészkedtem nem keveset,
voltam paraszt, pesztra, ács,
a kezemből ki nem esett
metszőolló, kalapács.
 
Újat azzal most se mondok,
hogy csipkedtem magamat,
néha úgy nőnek a gondok,
mint a kóros daganat.

Shakespeare: LIX. szonett

(Saját fordítás)
 
Nincs egy szemernyi új az égvilágon,
de képzelegne rászedett agyunk,
és feltaláló lenne minden áron
az újszülött – kisgyermekek vagyunk!
Ma félezerszer vinném vissza szépen
az égi pálya évi vándorát,
amott a sárga, könyv mutatta képen
a szem talányok távolába lát.
Ugyan, mit írtak ott a régi korban
a szépségről, amely ma is csodás,
s a múltidő, az mára mégis hol van,
s hozott-e jót – ha volt – a változás?

Shakespeare: CXXX. szonett

(fordítás)

Szemén napmáglya-láng nem látható,
a szája széle nem piros korall,
a keble sem fehér, akár a hó,
sötét hajának szála dróthuzal.

Fehér a rózsa, vagy piros varázs,
mit arca színnel úgysem érne fel,
virágok üstökének csábja más,
bájillatot dús ajka nem lehel.

Szavát, bár szívvel hallgatom, hiszem,
a jó zenének hangja szebb lehet,
nem angyal ő, ki égbe száll, hiszen
a földre lép szeretni engemet.

De többet ér nekem, mint bárki más
hamis hasonlatán kopott imázs.

Shakespeare: CX. szonett

(fordítás) 

Beismerem, bolyongtam erre, arra,
bejártam úgy a fél világot tán,
csalódva, fittyet hányva színvonalra,
loholtam új szeszélyek nyomdokán.

Bevallom én, tükörbe félve néztem,
de égre szálljon érte hálaszó,
hogy ifjú lettem újra testben, észben,
a bájad egyre többre méltató.

Lezárt a múlt, borítsa köd homálya,
kalandra már hiába intene,
nem kell a léha vágy, a  próbapálya,
te légy a hű szerelmem istene!

Fogadj megint igaz gyönyört epedve
az Ég után a tiszta, szép szemedbe!

 

Pirospozsgás június

Kacag a nyár, jó aránk
bő áldását szórja ránk,
őrült veszti így eszét,
kincsét hintve szerteszét.

Rubin lángra gyúl a tűz,
amit smaragd lombra fűz -
cseresznye meg meggyözön,
csábja hív a  Hegyközön.

És ha ez még nem elég
málnabokrok szeme ég.
A kis Luca arra jár,
tele van a marka már.

Szalad Anna, ő se rest,
meggy levével szájat fest,
blúzán piros az azsúr:
kezdődhet a babazsúr!

 

Kidőlt egy tölgyfa

Kányádi Sándor emlékére

Kidőlt egy tölgyfa, egy óriás,
koronás fő volt, ma glóriás.
Tudta az oltalom szent kegyén,
hogy „valaki jár a fák hegyén”.

Átvészelt sok telet, sok nyarat,
hiánya örökre megmarad.
Ha jársz a ritkáson, nyílt közön,
róla a rigó már nem köszön.

A gyenge embertől mi telik?
Parnasszus csúcsára cipelik
siratva, pedig Ő boldog ám…
Áll, mint a kereszt a Golgotán.

2018. jún. 21.

 

Álláskereső

Nagy gondban van egy hajadon,
ki még sosem dolgozott,
mert hirdetést lelt a padon,
amit a szél hordozott.

Új titkárnőt alkalmazna
az egyházi tanoda,
nem kell díszpinty vagy mihaszna,
ki a flancért van oda!

Önéletrajz s néhány papír
alapvető feltétel,
ajánlás is, amit pap ír,
nagy, egyházi pecséttel.

Érettségi bizonyítvány,
mely jeles volt ”viszonylag”,
s hogy büntetlen az a kislány,
egy erkölcsi bizonylat.

Shakespeare: XLVII. szonett

(fordítás)

Frigyet kötött a szív a szemmel érted,
segítik egymást rendületlenül,
ezért szemem lefejtené a vérted,
mikor szerelmedért a szív hevül.

 Szemem, ha arcod ünnepelni készül,
az asztalához hívja szívemet,
s viszont: ha szívem látja őt vendégül,
szememmel osztja meg szerelmedet.

 Te mindig itt maradsz, legyél bár távol,
magad, s a képed is csupán enyém,
a gondolatsugár elérhet bárhol,
a lényed része ő, övé meg én.

S ha elmerül, s az álma szertelen,
gyönyörre kél a szívem és szemem.

 

Májusi eső

Égi áldás hullott földre, fűre, fára,
mint a tömjén füstje  száll  a könnyű pára.

Előbukkan a nap, az arany pénzdarab,
de egy fösvény felhő menten beleharap.

Jön egy friss fuvallat, és arrább kotorja,
ő a köztisztaság hű égi motorja.

Hídba feszül ott fenn a tarka szivárvány,
drágakő a világ, s mi borostyánzárvány.

Patyolat a határ, közel jön a távol,
habos légvár épül akác illatából.

Majd ismét beborul mindennek dacára,
s hull az égi áldás földre, fűre, fára.

Shakespeare: XLIV. szonett

(fordítás)

Nehéz e test; bár volna könnyű szellem,
mert elriaszt a messzeség ma még,
se tér, se buktató nem állna ellen,
ha álmodón tehozzád szállanék.

Világhatáron győz a gyönge ember,
ha szárnyain repíti képzelet,
megadja úgy magát a föld, a tenger,
és ott a vágy csodája nyer teret.

Megölni kész a gondolat, hogy mégse,
repülni én magam biz nem fogok,
e test a földi pornak, víznek része,
s amíg a perc hoz új vigaszt, zokog.

E két silány elemből áll e lét,
együtt adják a bánatom jelét.

Itt, az Érmelléken

Itt születtem én a
lápos Érmelléken,
megélek a  jégen,
halászva a léken.

Kitartóan olykor
csak a botom fogom,
bár nevet pár rokon
a biztos partokon.

Ha horogra harap
néhány félszeg keszeg,
barátságos leszek,
s a többire teszek.

És ha verskedvelő
hallgatóság akad,
nincs a számon lakat,
kedvem dalra fakad.

Nagyokat nevetünk
sok régi emléken –
legyél a vendégem,
itt, az Érmelléken!

Shakespeare: XLIII. szonett

(fordítás)

Szemem lehunyva éj falába lát,
de száz dolog zavarja, hogyha nyitva.
Csodára nézek, álmodozva – rád,
homály vet égi fényt a titkaidba.

Ha éji árnyad ennyi fénnyel ég,
milyen lehet ha testet ölt az árnyék?
A nappalok tüzébe illenék
a csillogás, ha rá világot tárnék.

A két szememnek üdve mily’ lehet
a napvilág tüzében látni téged?
A sápadt árny igézhet hunyt szemet,
s ad nékem áldó égi fényességet.

Oldalak