hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.
 
Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.
 
Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.
 
Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.
 
Esti csend – éji hang,

Trianon

A lárma elcsitul, s haláli csend lesz, 
amit megírt a sors, beteljesül.
Az ég le nem szakad, világi rend ez, 
a lelkeken ma cédabéke ül. 
 
A koncra hajt, ki egykor összenézett, 
s a cinkos félmosollyal konstatál,
hazánkra, mint tiló lesújt a végzet, 
zsarát ropog, s körötte áll a bál…

Járvány után

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Gúzsba kötve éltünk, pangó
vágy kövült az álmainkba –
tarka szárnyú két pillangó
zöld mezőre száll ma ringva.
 
Jó hitünk imába zárva.
Ránk tekint az Ég is, meglásd!
Illik még a kulcs a zárba,
s megtaláljuk újra egymást.

Kötelékek

Színes kenderkóc a világ –
tengerzöldek, püspöklilák
gubanca itt az összes út,
keresni jót, kerülni bút.
 
Kibogozni nehéz dolog,
néha én is gubancolok.
Ezer szálon fut az áram,
hiszem, véd a vérem, váram.
 
Hajszálerek és idegek
fonadékán úgy libegek
átívelni minden kínt tán, 
mint Tarzán a liánindán.
 
Szépre, jóra ösztökélve,
kapaszkodom a kötélbe;
legyen erős, ne szétmálló,

Úgy olvasom

Akácvirágos, édes alkonyon
a múzsa kedve szerte szenveleg;
elütve gondom én, e dalt fonom,
ha vágyaimra enyhet nem lelek.

Reám köszönt az est a balkonon,
kihunyt a fény, de holdat rendelek,
s velem beszél a csend, a halk rokon,
s a csillagok ma égi, szent jelek.

Úgy olvasom, mint Ádám egykoron,
fütyüljenek akármilyen szelek!
Áldás legyen kenyéren és boron,
a gyöngye perceinknek így pereg.

Testvércsatát nem vívok senkivel,
hiszen tudom, az Isten fenn figyel!

 

Intelem

Ki verset olvas, elhibázta máris;
ki ír, no az meg nem lehet normális!
Poétavéna? Nyafka, kóros elme,
a rím az észnek elcseszett üzelme!

Ki folyton alkot, balga útra tévedt,
egyél, igyál, ölelj fehércselédet!
Ha meggyötörni kész a líra pokla,
hát tartogasd erődet szebb napokra!

 

Csak a hit

Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,
s feltámadás nem jön válaszul?
 
Bízz, csak bízz a megváltó egekben,
őrizd, ápold ősi szent hited;
a kóklernek már szeme se rebben,
pénzed viszi, s pokolra vitet.
 
Fordíthatod arcod tiszta égnek,
vagy a földnek sara vonz talán?
Mit érnek a hivalkodó fények,
ha homály ül templomod falán?
 
Fondor vágyat ne forgass lelkedben,

Nem félek

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Tavaszköszöntő

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!

 

Bomlott világ

Az ingerült világ nyugodni képtelen,
a perc rohan velünk, akár a vad patak.
Avult a múlt, adós maradt a szép jelen,
s a szertelen fiak szerelme lankatag.
 
Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán
a boldogabb jövő, merő utópia?
Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán,
s szentek fejét sem ékesíti glória.
 
Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér,
spion követ, haszonleső tekintetek…
A nagyvilág sopánkodása szart sem ér,
szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.
 

Segíts nekem!

Nyakamba ült a nagy kolonc, a rossz kor,
a keskeny úton juszt se fértem el!
Gyepált a párt, a dogma és a bocskor,
a talpnyaló bagót sem érdemel!
 
Beláttam én, megalkuvás a béke,
felállni, s újra menni volt hitem,
haladtam is, de messze még a vége,
nem önmagam, dicső neved viszem. 
 
Ameddig élek én, ha bírja lábam,
s amíg van út, töretlenül megyek,
tüzes napon, lidérces éjszakában,
nem érdekel vihar, vizek, hegyek!
 
Nagy Isten, ó, cserébe mást se kérek,

Mi vagy te énnekem?

(Szonettkoszorú Shakespeare 75. szonettjére. A mesterszonett a szerző fordítása).
 
1.
Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek,
csak arra vár a mindig éhező;
mit szolganépek szenvedőn keresnek,
azt másnak ingyen ád a szép mező...
De nélküled bagót se ér az élet,
erőt vesz rajtam ó, a csüggedés,
ha rád talál, a kedvem újraéled,
ha mást szeretsz, a bú szívembe vés.
Add hát örökbe nékem drága tested,
én senkivel nem osztozom kegyen,
te álmainkat rózsaszínre fested,

A pénz

Koldusokat fej a bankár,
itt a haszon, másutt van kár.
 
Profitszagot hordoz a szél,
az eb ugat, a pénz beszél.
 
Milliomos lesz a koldus,
hol szegény az ember, hol dús!
 
A pénz beszél, az eb ugat.
Keletet ver át a Nyugat.
 
Nyugaton vág eret Kelet,
kicsi torta, sok a szelet.
 
Kutya csahol, lóvé dumál,
a háttérben diktátum áll.
 
Nem a gazdag, nem a szegény,
aki fizet, az a legény!
 

Fűzfasípon

Szirénem lantja tengerárba hullott,
utánamenni vészes buzgalom,
alantas vágyak hidrakedve dúl ott,
nekem csak fűzfasípon kél dalom.
 
De mégse fals faricska-sípom hangja,
s nyitott fülekre vágyna már e dal,
szelíd kolomp a mellkasom harangja –
a tengerár vad orgiára vall.
 
Pokol zajával szembeszáll az ének,
erőtlenül, de mégis boldogan,
ha hódolón a múzsa víg kegyének
az ajkamon ma újra dal fogan.

Ha hittel élsz

Ki mondta azt, hogy nem nehéz
a sors, az átkozott?
Lehetsz erős, lehetsz merész,
ha fáj, mit rád hozott.

De oly kegyetlen nem lehet
hogy el ne bírj vele,
tüzes nyarat, jeges telet
idézett vad szele?!

Ha hittel élsz, megúszhatod,
segít, hogy elviseld,
tizenkilencre húzz lapot:
az Isten ad hitelt!
 

 

Farsangra fel!

Ó, február, te vén bolondos,
vidám szokása jó toroknak,
majd gyomrainkba néz az orvos,
ha koplalás után korognak.
 
Megárthat ám a zsíros étel,
hiába terjed szájról szájra
az intelem, csalóka tétel:
magadra költs, ne ispotályra! 
 
A sültre fut ma össze nyálad,
ha vonz a fűszeres igézet,
a jó gyümölcs nem téma nálad,
a gyógyteát se sokba nézed.
 
A búdat fojtod óborokba,
ki nem hagyod farsangi bálod,
a főzelékre fintorogva
tekint szemed, a húst zabálod. 

Oldalak