hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Az álmom emberé

Csodákba nem hiszek; de várva várom,
a józan ész kegyelme ránk talál,
s az ősz ködébe vész a régi járom –
profán tanokra serte nőtt, szakáll.

Az élet úgy inal – de szép ünő!
Nem űzöm én, habár utam töröm;
siratni kár mi úgyis eltűnő,
marad talán ma még kevés öröm!

Ameddig alkotok – nem oly nagy érdem –,
fészekmeleg szobába vár az este.
Tudom, madárszabad vagyok, de értem
hiába ég a hold parázna teste...

De szépet álmodom, regél az alkony:
a végeken csatát veszít ma Ajtony.

Csodálatos világ

 
Hiába vonz a szfinx, a táj, a Nílus,
ne tartson sakkban ott a randa vírus;
nehéz a lég, ha gyilkos pára rója,
prédára vár a gyíkok fáraója.
 
A parton beste szúnyoghorda cirkál.
Amerre ember-rakta gúlaszírt áll,
s legenda éled ősidőktől fogva,
fejét világunk dugja rőt homokba.
 
Akár a sült galambra, szája tátva
s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!

Ne nézz reám!

(a Fél(sz)-szonett kiegészített változata) 

Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul! 

Fogoly leszel te, és hiába minden,
nem ér a csalfa báj az égi szinten,
amíg e földön álmok árnya dúl. 

A hit tüzében

Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet… 

Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva!

Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke. 

Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva! 

Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.
 
Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.
 
Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.
 
Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.
 
Esti csend – éji hang,

Trianon

A lárma elcsitul, s haláli csend lesz, 
amit megírt a sors, beteljesül.
Az ég le nem szakad, világi rend ez, 
a lelkeken ma cédabéke ül. 
 
A koncra hajt, ki egykor összenézett, 
s a cinkos félmosollyal konstatál,
hazánkra, mint tiló lesújt a végzet, 
zsarát ropog, s körötte áll a bál…

Járvány után

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Gúzsba kötve éltünk, pangó
vágy kövült az álmainkba –
tarka szárnyú két pillangó
zöld mezőre száll ma ringva.
 
Jó hitünk imába zárva.
Ránk tekint az Ég is, meglásd!
Illik még a kulcs a zárba,
s megtaláljuk újra egymást.

Kötelékek

Színes kenderkóc a világ –
tengerzöldek, püspöklilák
gubanca itt az összes út,
keresni jót, kerülni bút.
 
Kibogozni nehéz dolog,
néha én is gubancolok.
Ezer szálon fut az áram,
hiszem, véd a vérem, váram.
 
Hajszálerek és idegek
fonadékán úgy libegek
átívelni minden kínt tán, 
mint Tarzán a liánindán.
 
Szépre, jóra ösztökélve,
kapaszkodom a kötélbe;
legyen erős, ne szétmálló,

Úgy olvasom

Akácvirágos, édes alkonyon
a múzsa kedve szerte szenveleg;
elütve gondom én, e dalt fonom,
ha vágyaimra enyhet nem lelek.

Reám köszönt az est a balkonon,
kihunyt a fény, de holdat rendelek,
s velem beszél a csend, a halk rokon,
s a csillagok ma égi, szent jelek.

Úgy olvasom, mint Ádám egykoron,
fütyüljenek akármilyen szelek!
Áldás legyen kenyéren és boron,
a gyöngye perceinknek így pereg.

Testvércsatát nem vívok senkivel,
hiszen tudom, az Isten fenn figyel!

 

Intelem

Ki verset olvas, elhibázta máris;
ki ír, no az meg nem lehet normális!
Poétavéna? Nyafka, kóros elme,
a rím az észnek elcseszett üzelme!

Ki folyton alkot, balga útra tévedt,
egyél, igyál, ölelj fehércselédet!
Ha meggyötörni kész a líra pokla,
hát tartogasd erődet szebb napokra!

 

Csak a hit

Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,
s feltámadás nem jön válaszul?
 
Bízz, csak bízz a megváltó egekben,
őrizd, ápold ősi szent hited;
a kóklernek már szeme se rebben,
pénzed viszi, s pokolra vitet.
 
Fordíthatod arcod tiszta égnek,
vagy a földnek sara vonz talán?
Mit érnek a hivalkodó fények,
ha homály ül templomod falán?
 
Fondor vágyat ne forgass lelkedben,

Nem félek

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Tavaszköszöntő

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!

 

Bomlott világ

Az ingerült világ nyugodni képtelen,
a perc rohan velünk, akár a vad patak.
Avult a múlt, adós maradt a szép jelen,
s a szertelen fiak szerelme lankatag.
 
Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán
a boldogabb jövő, merő utópia?
Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán,
s szentek fejét sem ékesíti glória.
 
Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér,
spion követ, haszonleső tekintetek…
A nagyvilág sopánkodása szart sem ér,
szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.
 

Segíts nekem!

Nyakamba ült a nagy kolonc, a rossz kor,
a keskeny úton juszt se fértem el!
Gyepált a párt, a dogma és a bocskor,
a talpnyaló bagót sem érdemel!
 
Beláttam én, megalkuvás a béke,
felállni, s újra menni volt hitem,
haladtam is, de messze még a vége,
nem önmagam, dicső neved viszem. 
 
Ameddig élek én, ha bírja lábam,
s amíg van út, töretlenül megyek,
tüzes napon, lidérces éjszakában,
nem érdekel vihar, vizek, hegyek!
 
Nagy Isten, ó, cserébe mást se kérek,

Oldalak