hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Ódába foglalom

A torta kész, s a gyertyafény ragyog,
hatvannyolc éves vén vigéc vagyok!
Ki visszanéz, utólag lát sokat,
emlékein merengve válogat.
 
Tucatnyi terv, s a munka sem kevés,
kemény utat regél e számvetés;
de tán hozott, mi régen füstbe ment,
arany jövő helyett ezüst jelent.
 
Szívperselyem degesz, s ha feltöröm,
köszönt a gondosan szemelt öröm.
Panaszra nincs okom – az Úr megint,
de hű kegyet reám szeretve hint.
 

Nem félek

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Tavaszköszöntő

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!

 

Bomlott világ

Az ingerült világ nyugodni képtelen,
a perc rohan velünk, akár a vad patak.
Avult a múlt, adós maradt a szép jelen,
s a szertelen fiak szerelme lankatag.
 
Lesz élet itt? Avagy bolond remény csupán
a boldogabb jövő, merő utópia?
Ma kuss a szó, hol ember embert vág kupán,
s szentek fejét sem ékesíti glória.
 
Ki tudja merre tart az ócska sorsszekér,
spion követ, haszonleső tekintetek…
A nagyvilág sopánkodása szart sem ér,
szemünkbe port, reánk malasztot hintenek.
 

Segíts nekem!

Nyakamba ült a nagy kolonc, a rossz kor,
a keskeny úton juszt se fértem el!
Gyepált a párt, a dogma és a bocskor,
a talpnyaló bagót sem érdemel!
 
Beláttam én, megalkuvás a béke,
felállni, s újra menni volt hitem,
haladtam is, de messze még a vége,
nem önmagam, dicső neved viszem. 
 
Ameddig élek én, ha bírja lábam,
s amíg van út, töretlenül megyek,
tüzes napon, lidérces éjszakában,
nem érdekel vihar, vizek, hegyek!
 
Nagy Isten, ó, cserébe mást se kérek,

Mi vagy te énnekem?

(Szonettkoszorú Shakespeare 75. szonettjére. A mesterszonett a szerző fordítása).
 
1.
Mi vagy te énnekem? Kenyér a testnek,
csak arra vár a mindig éhező;
mit szolganépek szenvedőn keresnek,
azt másnak ingyen ád a szép mező...
De nélküled bagót se ér az élet,
erőt vesz rajtam ó, a csüggedés,
ha rád talál, a kedvem újraéled,
ha mást szeretsz, a bú szívembe vés.
Add hát örökbe nékem drága tested,
én senkivel nem osztozom kegyen,
te álmainkat rózsaszínre fested,

A pénz

Koldusokat fej a bankár,
itt a haszon, másutt van kár.
 
Profitszagot hordoz a szél,
az eb ugat, a pénz beszél.
 
Milliomos lesz a koldus,
hol szegény az ember, hol dús!
 
A pénz beszél, az eb ugat.
Keletet ver át a Nyugat.
 
Nyugaton vág eret Kelet,
kicsi torta, sok a szelet.
 
Kutya csahol, lóvé dumál,
a háttérben diktátum áll.
 
Nem a gazdag, nem a szegény,
aki fizet, az a legény!
 

Fűzfasípon

Szirénem lantja tengerárba hullott,
utánamenni vészes buzgalom,
alantas vágyak hidrakedve dúl ott,
nekem csak fűzfasípon kél dalom.
 
De mégse fals faricska-sípom hangja,
s nyitott fülekre vágyna már e dal,
szelíd kolomp a mellkasom harangja –
a tengerár vad orgiára vall.
 
Pokol zajával szembeszáll az ének,
erőtlenül, de mégis boldogan,
ha hódolón a múzsa víg kegyének
az ajkamon ma újra dal fogan.

Ha hittel élsz

Ki mondta azt, hogy nem nehéz
a sors, az átkozott?
Lehetsz erős, lehetsz merész,
ha fáj, mit rád hozott.

De oly kegyetlen nem lehet
hogy el ne bírj vele,
tüzes nyarat, jeges telet
idézett vad szele?!

Ha hittel élsz, megúszhatod,
segít, hogy elviseld,
tizenkilencre húzz lapot:
az Isten ad hitelt!
 

 

Farsangra fel!

Ó, február, te vén bolondos,
vidám szokása jó toroknak,
majd gyomrainkba néz az orvos,
ha koplalás után korognak.
 
Megárthat ám a zsíros étel,
hiába terjed szájról szájra
az intelem, csalóka tétel:
magadra költs, ne ispotályra! 
 
A sültre fut ma össze nyálad,
ha vonz a fűszeres igézet,
a jó gyümölcs nem téma nálad,
a gyógyteát se sokba nézed.
 
A búdat fojtod óborokba,
ki nem hagyod farsangi bálod,
a főzelékre fintorogva
tekint szemed, a húst zabálod. 

Nyílt sebemre

Hát csak kiáltson, hogyha ég a háza,
ki számolatlan vet reám követ!
Hiába bánt, csak önmagát gyalázza;
s ki visszadobja, rossz szokást követ.
 
A nyílt sebemre - balga szó-ütöttre -
nem hozna írt a másra rádobott,
ha méz helyett ürömre vált a bögre;
s ha jég a szíve, hogy vet új lobot?
 
De megbocsátok, őt, csak őt szeretve,
s ha résre nyitja szíve ablakát,
szavam szelíd, kezét veszem kezembe,
s a szélbe száll a gond, ledől a gát.
 
De hull a perc, s ezerszer újra élem,
a sors ilyen, gyötörve játszik vélem.

Váteszek

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi renszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozott volna!  Szerényen élt,  kocsija sem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Miinek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

Remél a test

Remél a test, a lélek vára,
hogy itt a vége nemsokára
e százszor unt, havatlan télnek,
s a csacska égi fényleányok
szelíd mosolyra ösztökélnek.
 
Ha szerteszét rügyek fakadnak,
bolondos kedve kél a vadnak;
a vágyak bolyha fészket épít,
a gerlepárok sem trehányok,
a szóbeszéd csak balga tévhit!
 
Remél a test, remél a lélek,
virágokat, tavaszt remélek,
s amit kezünk bizalma elvet,
ne bántsanak ravasz zsiványok
hűs pázsitot, tüzes szerelmet.

 

B. Mihály Csilla: Hamis tollak

Súlytalan panaszdalokba vész a tollatok,
légballonra dőre szókkal író tolvajok!
Mert az Életet rabolja tompa értelem,
hogyha már örömre lusta, jóra képtelen.
 
Sír a dal, seregnyi vércse látomást köhög,
rácsra futva kókadoznak tarka dísztökök,
bús, gyökértelen szerepbe bújik mindahány,
nagy divatját éli rég a depresszív magány.
 
Dolgavégezetlen ültök, semmi érdemit
nem teremt a felmagasztalt sanda bér-elit.
Szívszakadva holnap úgyis kél a nap megint,
posztmodern sirámotokra Isten rálegyint.

Fenyősirám

Az Isten kertjébe miféle gond hozott?
Vad fejszék csapása csúnyán lelombozott.
 
Csaknem száz évgyűrűm látta e világot,
mikor a balga sors fűrésze kivágott.
 
Egyenes derekam került a vagonba,
korhadó tuskómon tanyát vert a gomba.
 
Rostjaim szú marja, hasítja fájdalom,
szélfútta jajomban madárrá szállt dalom.
 
Felröppen panaszra az Isten vállára:
zsiványok zsebében landolt a fám ára!

Az ég és föld között

Hódeszka, drága sí, s a régi, kajla szán
vidám kalandra hív a dűne hajlatán.
 
A tél fehér varázsa révületbe ejt,
sziporka csillogás okoz szelíd delejt.
 
Ezüst ruhába bújt a fűz az árteren,
a tó, a Görberét ma cifra bálterem.
 
Egy ifjú pár között románcot vélek én -
keringve száll a kűr a sík tükörjegén.
 
De sajnos, öt felé (az óragong jelez),
bezár a táncterem, homályos este lesz.
 
Lidérc csupán a hold, de gondos égi kéz
a lenti tájra még új tollruhát pihéz.
 

Téli vigasz

Talán biz árva volt a lanyha tél,
s nem ismerhette büszke őseit...,
nem csípte fel, miről beszélt a szél,
midőn a múlt havát idézte itt...
 
Ő tudja még, mi volt a régi rend.
Ma nincs se hó, se jég! A fűzfa már
tavaszt remél, vigasztal kedvtelent,
de rongyos gond-subát terít a sár.
 
*
Egy éjjelen kiűzi mord ködét
a kósza szél, s szitálni kezd a hó,
ezüstfehér, de még a táj sötét,
a messzeség ölén a hold fakó.
 
De kél a fény, s ki látott még ilyet –
egy kisgyerek kezében pléhcsupor,

Ma más a múzsa?

Alkotni rég a téma vonzott,
hát szóra bírtam én a bronzot.
Ezernyi gondom sutba dobva,
magába zárt a munka odva.
 
Napom csodáltam, esti holdam,
míves medáliát csiszoltam.
A lépre görnyed így a medve,
ha mézre csalja éhe, kedve.
 
Maradt a múzsa, még ha nyíltan
utóbb is inkább verset írtam.
A Jó s a Szép szerelme vonz ma
a szívem öntve dalba, bronzba.

Oldalak