Versem címét Adytól kölcsönöztem

Kis sajka ring az Ér vizén,
a róna lápja rém sivár;
kalóz leszek, de még idén –
egy álom újra élni vár. 

Az óceán de messze még,
a csónakom ma arra tart,
a lázam est tüzében ég,
de új kalandra vár a part!

A szél süvít, kemény a pad,
lapátra hát, öreg betyár!
A sár piócaként tapad,
s a csábutak szirénje vár.

A gólya messze költözött,
halott sirályok árnya leng.
Aranysakál a nád között,
a víz fölött lidérc dereng.

(Hoztam én is egy háromütemű kilencest - versenyen kívül):

Ez itt a pezsdülő erek kora!
Faroljatok, ti rég elunt fagyok!
Figyelj az őrtüzekre, cimbora,
vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!

Kaján a sors, reánk nevetve néz,
alél a szó a parttalan vitán,
de nyerni fog, ki áldozatra kész,
magyar, vigyázz a messzi Hargitán!

Ha végre síkraszáll a nemzetünk,
s az ördög áll elébe félúton,
az elveinkből úgysem engedünk,
a "Lészen ágyú" működik, tudom!

Szabad tavasz, ragyogj a szellemen,
s ki bánja már, a balga mit gagyog!
Ha itt az új kokárda mellemen,

Lassan szánkra fagy az ének,
nemulass van, lagzi nincsen,
kussolnak a balga gének.
„Zárva” – ez lóg sok kilincsen! 

Bezárt a bolt, be a hentes.
Üresek a virágvázák,
ez a tavasz nőnapmentes,
mert a vírust koronázzák.

 Fennen trónol itt a sátán,
tüdősípon fuvolázik,
ül az ember mellén, hátán,
rossz szél hordja háztól házig.

 Kiskertjében, búsan kocog,
dologtalan lett a restis;
vígan kukázik a pocok,
neki kedvez ez a Pest-is.

E bús, havatlan februárban
reméltem már, hogy itt a vége
unott telünknek, s hipp-hopp, nyár van,
finom, meleg, napfényes béke.

De jaj, pacsirták nem dalolnak,
csupán a szarka sertepertél,
csörögve szól a csirkeólnak,
hogy visszatér a szemtelen tél.

És sarkvidéki vad szeszéllyel
köszöntött ránk a tegnap este,
kemény fagyot hozott az éjjel
– tán régi önmagát kereste...

Vacogva, fázva, széltől fújtan,
selyemfüvet, tavaszt epedve
odúmba, langyos ágyba bújtam,
akár a Hargitán a medve.

A fellegek maródi könnye úgy csorog,
akár egy régi balladán a bús sorok.
S ha kél az esti szél, a méla brácsa szól,
reá e vén kolomp, a szívem válaszol.

Szegény,viseltes, ócska rongy a parti gaz,
de szép szemét kinyitja tán az új tavasz,
s e szöszke hölgyre, kit ma régi gönc takar,
alkalmi zöld ruhát a fények ujja varr.

Oly régen láttalak,
és te sem kerestél!
Csellengő két alak –
közöttünk deres tél…

Magányos nagy hegyek
vén orma égbe néz;
nem tudom, hogy legyek
nélküled én egész?!

Adom hát két kezem,
tiéd tán szívmeleg,
én most így vétkezem,
örömöt így lelek.

Könnyes a szép szemed,
az esti lég hideg;
lelked s a lelkemet
vajon ki érti meg?

Átestem én száz tortúrán,
de nem csapott kupán;
kegyes volt hozzám Fortunám,
hogy győzött poklok zord urán –
vagy álmodtam csupán?! 

Tövissel is bökött a sors,
virág is volt, tudom,
s azt is, erős, bár csöpp a bors,
bevár a tánc, de ropva gyors
megállni félúton.

Ha szédelegsz, mert forr a kor,
megóv az égi kéz?
Amerre itt az ár sodor,
vad örvény, lágy hullámfodor
a partra vetni kész.

(Balassi modorában) 

Sivár a nagyvilág,
nem nő itt vadvirág,
és piktor sem festeget.
Madár sem énekel;
a lélek fénye kell
színezni az esteket.
Poéták, dalnokok
bús imamalmotok
álmosít ma resteket.

Farsang jön, táncra fel,
ifjonti hév kap el,
fentről ezt így rendelik!
Kupánkban bor legyen
– termett a zord hegyen –
ha pezsgőre nem telik!
Nem urad, nem szolgád,
rázzuk ki a bolhát,
mulassunk hát reggelig!

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi rendszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozna!  Szerényen élt, kocsija nem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Minek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

Szép csodákban hittem régen,
több mesét ma már nem kérek,
halandzsa van terítéken,
meghaltak a Grimm-fivérek.

Fáy András, Elek apó
odaátról nem üzennek,
hol van már a tavalyi hó?
Befellegzett Andersennek!

Hiába a süket duma,
az aranyhal nem jár küsszel,
hiénával se a puma –
ne tépje a száját Brüsszel!

Nemes, humánus érzelem,
ha emberé a tisztelet!
A kapcsolat mily jót terem,
mit ad, ha ezt nem ismered?! 

Bár meglehet, van több hibám,
s a tévedésem módszeres,
ha szól a szám, egyet kíván,
ne tisztelj, egy kicsit szeress!

Csak óhaj ez, dehogy parancs,
a szívem titkon erre vár,
tiszteljen más, az úri brancs,
a naplopó, a link betyár! 

Te, tiszta lelkű jó barát,
kezem, ha ad, ha vét, szeress,
s kegyét az Ég kiosztja rád –
öröm fakad, de kétszeres!