hubart blogja

Álláskereső

Nagy gondban van egy hajadon,
ki még sosem dolgozott,
mert hirdetést lelt a padon,
amit a szél hordozott.

Új titkárnőt alkalmazna
az egyházi tanoda,
nem kell díszpinty vagy mihaszna,
ki a flancért van oda!

Önéletrajz s néhány papír
alapvető feltétel,
ajánlás is, amit pap ír,
nagy, egyházi pecséttel.

Érettségi bizonyítvány,
mely jeles volt ”viszonylag”,
s hogy büntetlen az a kislány,
egy erkölcsi bizonylat.

Shakespeare: XLVII. szonett

(fordítás)

Frigyet kötött a szív a szemmel érted,
segítik egymást rendületlenül,
ezért szemem lefejtené a vérted,
mikor szerelmedért a szív hevül.

 Szemem, ha arcod ünnepelni készül,
az asztalához hívja szívemet,
s viszont: ha szívem látja őt vendégül,
szememmel osztja meg szerelmedet.

 Te mindig itt maradsz, legyél bár távol,
magad, s a képed is csupán enyém,
a gondolatsugár elérhet bárhol,
a lényed része ő, övé meg én.

S ha elmerül, s az álma szertelen,
gyönyörre kél a szívem és szemem.

 

Májusi eső

Égi áldás hullott földre, fűre, fára,
mint a tömjén füstje  száll  a könnyű pára.

Előbukkan a nap, az arany pénzdarab,
de egy fösvény felhő menten beleharap.

Jön egy friss fuvallat, és arrább kotorja,
ő a köztisztaság hű égi motorja.

Hídba feszül ott fenn a tarka szivárvány,
drágakő a világ, s mi borostyánzárvány.

Patyolat a határ, közel jön a távol,
habos légvár épül akác illatából.

Majd ismét beborul mindennek dacára,
s hull az égi áldás földre, fűre, fára.

Shakespeare: XLIV. szonett

(fordítás)

Nehéz e test; bár volna könnyű szellem,
mert elriaszt a messzeség ma még,
se tér, se buktató nem állna ellen,
ha álmodón tehozzád szállanék.

Világhatáron győz a gyönge ember,
ha szárnyain repíti képzelet,
megadja úgy magát a föld, a tenger,
és ott a vágy csodája nyer teret.

Megölni kész a gondolat, hogy mégse,
repülni én magam biz nem fogok,
e test a földi pornak, víznek része,
s amíg a perc hoz új vigaszt, zokog.

E két silány elemből áll e lét,
együtt adják a bánatom jelét.

Itt, az Érmelléken

Itt születtem én a
lápos Érmelléken,
megélek a  jégen,
halászva a léken.

Kitartóan olykor
csak a botom fogom,
bár nevet pár rokon
a biztos partokon.

Ha horogra harap
néhány félszeg keszeg,
barátságos leszek,
s a többire teszek.

És ha verskedvelő
hallgatóság akad,
nincs a számon lakat,
kedvem dalra fakad.

Nagyokat nevetünk
sok régi emléken –
legyél a vendégem,
itt, az Érmelléken!

Shakespeare: XLIII. szonett

(fordítás)

Szemem lehunyva éj falába lát,
de száz dolog zavarja, hogyha nyitva.
Csodára nézek, álmodozva – rád,
homály vet égi fényt a titkaidba.

Ha éji árnyad ennyi fénnyel ég,
milyen lehet ha testet ölt az árnyék?
A nappalok tüzébe illenék
a csillogás, ha rá világot tárnék.

A két szememnek üdve mily’ lehet
a napvilág tüzében látni téged?
A sápadt árny igézhet hunyt szemet,
s ad nékem áldó égi fényességet.

Shakespeare: XXXVIII. szonett

(fordítás)

Hogyan maradna múzsám téma nélkül,
amíg te ihletet lehelsz nekem,
a tollam  ékes rímbe fogja végül,
fehér papírra vetve énekem.

Te érdemed, ha számon felfakad,
s megilletődve száll feléd az ének,
akárkit dalra bírhatsz tenmagad,
ha lényed áldoz új erőt hevének.

Dagadjon tízre hát e szép sereg:
kilenc múzsánál több a tíz, azért
ki téged hív, az ajkán méz pereg,
a műve fennmarad, s arat babért.

Amíg a versre múzsa így hevít,
enyém e gond, tiéd az érdem itt!

 

És az eredeti: 
 

Shakespeare: XXXVII. szonett

(fordítás)

A gyenge, vénülő apát a gyermek
iparkodása boldogítja tán,
ahogy te engemet, kit sorsa ver meg,
erőt nekem te adsz a nagy csatán.

A szépség, származás, a rang, a pénz,
az ész, ez mind tiéd, de meglehet,
csak egy talán a sok között a rész,
de én adom hozzá szerelmemet!

S így nem vagyok se béna, sem szegény,
mert enyhet adsz, s ha vannak szép napok,
el is telek s rajongva nézem én,
a glóriádból újra fényt kapok.

Shakespeare: XXXIV. szonett

(fordítás)

Miért ígért a szád derűs napot,
s hogy nyűg lesz úgy a jó köpeny nekem?
A végzetem rám csúf időt szabott,
borúja lám erőt vett fényeden.

A permeten gyötörve át magam,
a szél kicserzi már a képemet,
sebemnek ápolása tárgytalan,
idő, vagy ír se tüntet el heget.

A bajt a szégyened nem oldja meg,
ha bánod is, csak én vagyok, ki veszt,
de orvosára nem talál a heg,
ha sárba nyomja sérelemkereszt.

De ó, a könny szerelmed gyöngye volt,
ez mindenféle bűn alól felold.

 

Shakespeare: XXXIII. szonett

(fordítás)

A hajnal égi napszemébe néztem,
a fényt a hegynek orma szórta szét,
aranyba vonva állt a fű a réten,
folyó tüzelte álmatag vizét.

De néha-néha mégis azt akarja,
hogy égi pára szennye lepje meg,
e rút világtól képét eltakarja,
nyugatra száll, ne lássák hogy beteg.

Napod reám is éppen így sütött le,
a fénnyel így övezte homlokom,
egy röpke percre, nem futotta többre,
s eltűnt a ködbe, már nem láthatom.

Hiába, nem tudom felróni néki,
a földi is veszít, ha veszt az égi!

 

Shakespeare: XXXII.szonett

(fordítás)
 

Ha majdan, túl a boldogult napon,
midőn reám terült a föld pora,
kezedbe vett szerény füzetlapon
fakul barátod egyszerű sora:

az újjal vesd azt össze! Változott
a kor zenéje, túlhaladt azon,
de tartsd meg értem, bár a rím kopott,
tudom, legyőzi azt az új fazon.

De tisztelettel ejtse majd a szád:
„Talán, ha jó barátom élne még,
a múzsacsókra nem hagyná alább,
és büszke lenne rá e nemzedék!

Emez ma új zenével ad gyönyört,
amaz szavával rég szívembe tört.”


És az eredeti: 

Shakespeare: XXX. szonett

(fordítás)

Merengve sorson, édes perceim
idézem én, a múltam láthatom,
sóhaj fakad veszett reményein,
s tetézi új a régi bánatom.

Titokba néha könnyet ejthetek
az elveszített jó barátokért,
szerelmemért a múltba révedek,
és mindenért, mi már a sírba tért.

A bánatomra újra bú tolul,
a régi kínra újfent kín felel,
panaszra számla jön ma zálogul,
úgy, mintha nem rendeztem volna el.

De hogyha elvezet hozzád az út,
a gondom elvetem, felejtek bút.
 

És az eredeti: 
 

Shakespeare: XXIX. szonett

(fordítás)

Veszítve, jaj, szerencse s nép kegyét, 
csak egyre sírok árva voltomon,
hiába száll egekbe szép beszéd,
magamra nézve sorsom átkozom.

Irigylem azt, ki tud remélni még,
ki több, avagy csak népszerűbb talán,
művész, tudós, vagy más személyiség,
s nem irkafirka áll az asztalán.

De míg magamba nézek megvetőn,
eszembe jutsz, s a lelkem általad
(pacsirtaként e földi rút mezőn
csapongva száll) a mennybe áthalad.

A hű szerelmed nékem annyit ér,
a sorsom el nem adnám trónokért.

 

Shakespeare: XXVIII. szonett

(fordítás)

Hogyan lelem meg újra nyugtomat,
ha már dugába dől az alkalom,
ha nappalomra enyhet éj nem ad,
s az éjjelemre nyugtot nappalom!?

Habár egymásnak ellenében áll,
de meggyötörni engem… összefog,
emez zavarni kész, amaz szekál,
tetőled egyre távolabb jutok.

A napra párafolt homálya hull,
te átragyogsz a szürke fellegen,
ha mord egén a csillag elfakul,
az éjszakába fényt ragyogsz nekem.

De napról napra kínosabb napom,
és éjről éjre nő a bánatom.

 

És az eredeti: 

XXVIII

Shakespeare: XXV. szonett

(fordítás)

Lehet kevély a csillagok kegyeltje,
hadd birtokoljon rangot és nevet,
személyemet nem érte ily szerencse, 
de boldogítja mégis élvezet.

Viruljanak, kik úr kegyére szoktak,
akár a napra forduló virág,
de dölyfe sárba, sírba hull azoknak,
mihelyt a zsarnok éj nyakukra hág.

A harc vitéze mindhiába győzött
ezerszer, végül ágyútöltelék;
a sírja néma, nincs felőle gőzöd,
a hír, az érdem elfeledve rég.

De én szeretlek, és szeretsz te engem,
megőrzöl, és megőrizlek szívemben.

 

És sz eredeti: 

Shakespeare: XXIII. szonett

(fordítás)

Elrontja mondatát a rossz statiszta,
ki félve játszik fenn a színpadon,
avagy talán dühöngve mondja vissza
a gyenge szívét csapva úgy agyon.

Hát így feledtem félelemből én
a szép szerelmi rítus csínjait,
s a túlhevített szenvedély ölén
tanácstalan vagyok, habozva itt.

E könyv legyen tehát a szónokom,
a hű kebel ma némaságba’ pang,
a vers szerelmet esd olyan fokon,
hogy arra már nem képes úgy a hang.

Tiéd lesz így a szó, ha cseng, ha nem,
a fül dologtalan, de hall a szem!

 

Farsangnak havában

Farsangnak havában rövidül az éjjel,
árnyát csibész szelek lopkodják szeszéllyel.

Farsangnak havában az idő még kába,
de egy szikra fényt gyújt már az éjszakába.

Farsangnak havában  a vágy tüzet érez,
a múlt zsibbadt köde lassan semmivé lesz.

Farsangnak havában a perc jobban pereg,
reményekkel telve pezsdülnek az erek.

Farsangnak havában  tobzódni még nem mer,
de már szűz barkáról álmodik az ember.

Görbe utakon

Kinyitva a világ sok titka,
emberke fogant a lombikba’!

Mi várja a Földön? Nem kevés
probléma, erőszak, szenvedés.

A Mammon irányít, pénz vezet,
felemészt a hamis élvezet.

Szövetség árul el, írt liga,
féreg fúr, cselszövés, intrika.

Becsvágy és hatalom csal tőrbe,
nem lesz már egyenes a görbe!

Te  szegény, itt csak a baj fogad.
Klónozzunk hát inkább majmokat:
nézzünk a tükörbe!

Posztmodern

Dekadens pátosza émelyít,
kódokkal van minden vers tele,
nincs ritmus, holt sorok rímeit
elfújta a század nyers szele.

Úgy tűnik, szúrta a nagybetű
a vaksi váteszek mord szemét,
s a vessző, az ezeréletű
meg a pont: légypiszok, szórt szemét.

Űzz csúfot a nyelvből kiskomám,
vesd tűzre, hadd égjen lobogva,
divat lett a kánon kéznyomán,
halandzsa hat ma a  sznobokra!

Magyar szó új sarját ne keresd,
elnyelte a pesti puszta rég,
aki ma  szépségért esdve esd,
annak az útszéli dudva ég.

Oldalak