Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul!

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Akácvirágos, édes alkonyon
a múzsa kedve szerte szenveleg;
elütve gondom én, e dalt fonom,
ha vágyaimra enyhet nem lelek.

Reám köszönt az est a balkonon,
kihunyt a fény, de holdat rendelek,
s velem beszél a csend, a halk rokon,
s a csillagok ma égi, szent jelek.

Úgy olvasom, mint Ádám egykoron,
fütyüljenek akármilyen szelek!
Áldás legyen kenyéren és boron,
a gyöngye perceinknek így pereg.

Testvércsatát nem vívok senkivel,
hiszen tudom, az Isten fenn figyel!

Ki verset olvas, elhibázta máris;
ki ír, no az meg nem lehet normális!
Poétavéna? Nyafka, kóros elme,
a rím az észnek elcseszett üzelme!

Ki folyton alkot, balga útra tévedt,
egyél, igyál, ölelj fehércselédet!
Ha meggyötörni kész a líra pokla,
hát tartogasd erődet szebb napokra!

Anyák napjára, jó Anyám,
kinyíltak mind az íriszek,
s szívemben én – tövistanyán –
egy szál virágot elviszek
amerre régi fájdalom
örök tüzének lángja ég,
s a néma csendnek átadom,
amit Neked kiáltanék.

 2020. máj. 3.

Fejében vad ritmus szól,
billeg koronája -
nem félek a vírustól,
fittyet hányok rája!
 
Nem királyi hatalom,
lábamról le nem ver,
bizakodva száll dalom:
győzni fog az ember!
 
Persze, óvatos vagyok,
vigyázok magamra,
tünde március ragyog,
s nem üres a kamra.
 
Fegyverem a türelem,
ásó, kapa hersen,
míg a kertem művelem,
oltalmaz a versem!

Saját fordítás

Nekünk ragyog megint a fénysugár!
Pezsegjenek ma lankadó erek,
a fürge nyitnikék, ne varjúkár
szavát idézze lenn a vén berek! 

Ne késs sokáig édes, szép tavasz, 
bizalmat és hitet beléd vetünk,
mikor fejünkre meggyvirág havaz,
akkor lesz újra boldog ünnepünk! 

Ne gyűljenek szemedbe könnytavak,
vidám a szám, ma dalra gyújt neked, 
az én szívemben nem lehet harag, 
ma minden sérelem kívül reked!

Szirénem lantja tengerárba hullott,
utánamenni vészes buzgalom,
alantas vágyak hidrakedve dúl ott,
nekem csak fűzfasípon kél dalom.
 
De mégse fals faricska-sípom hangja,
s nyitott fülekre vágyna már e dal,
szelíd kolomp a mellkasom harangja –
a tengerár vad orgiára vall.
 
Pokol zajával szembeszáll az ének,
erőtlenül, de mégis boldogan,
ha hódolón a múzsa víg kegyének
az ajkamon ma újra dal fogan.

Ki mondta azt, hogy nem nehéz
a sors, az átkozott?
Lehetsz erős, lehetsz merész,
ha fáj, mit rád hozott.

De oly kegyetlen nem lehet
hogy el ne bírj vele,
tüzes nyarat, jeges telet
idézett vad szele?!

Ha hittel élsz, megúszhatod,
segít, hogy elviseld,
tizenkilencre húzz lapot:
az Isten ad hitelt!