hubart blogja

Demeter Szilárd: Ki a magyar író?


Demeter Szilárd: Ki a magyar író?

 
 

2020.02.24. 12:19


A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, Demeter Szilárd a témáról a Mandinerben fejtette ki véleményét. Szerinte inkább azokat az írókat érdemes támogatni, akik „magyarhírűek" akarnak lenni – és amennyiben világhírűekké válnak, akkor is büszke magyarok maradnak, ellentétben azokkal, akik teherként élik meg magyarságukat, amitől minél hamarabb „szabadulni" akarnak.


A PIM főigazgatója azt állítja: magyar író az, aki magyarul ír magyar olvasónak, és azt akarja, hogy száz év múlva is magyarok olvassák.

Farsangra fel!

(Balassi modorában) 

Sivár a nagyvilág,
nem nő itt vadvirág,
és piktor sem festeget.
Madár sem énekel;
a lélek fénye kell
színezni az esteket.
Poéták, dalnokok
bús imamalmotok
álmosít ma resteket.

Farsang jön, táncra fel,
ifjonti hév kap el,
fentről ezt így rendelik!
Kupánkban bor legyen
– termett a zord hegyen –
ha pezsgőre nem telik!
Nem urad, nem szolgád,
rázzuk ki a bolhát,
mulassunk hát reggelig!

 

Váteszek

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi rendszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozna!  Szerényen élt, kocsija nem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Minek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

Valódi ereklye

Nagyanyám konyhája
kincsekkel volt tele,
de ezt csak én láttam,
nem kérkedett vele.
 
A ház aprajának,
ha reszelt a torka,
mindig akadt pár szem
mentolos cukorka.
 
Állt ott a kredencen
néhány piros alma,
s a kávédaráló,
Isten pörgő malma.
 
Ám a legszebb kincse
a fényes mozsár volt,
sokszor megcsodáltam,
míg a polcon rámolt.
 
Felnevetett azon,

Süket duma

Szép csodákban hittem régen,
több mesét ma már nem kérek,
halandzsa van terítéken,
meghaltak a Grimm-fivérek.

Fáy András, Elek apó
odaátról nem üzennek,
hol van már a tavalyi hó?
Befellegzett Andersennek!

Hiába a süket duma,
az aranyhal nem jár küsszel,
hiénával se a puma –
ne tépje a száját Brüsszel!

 

Csak óhaj

Nemes, humánus érzelem,
ha emberé a tisztelet!
A kapcsolat mily jót terem,
mit ad, ha ezt nem ismered?! 

Bár meglehet, van több hibám,
s a tévedésem módszeres,
ha szól a szám, egyet kíván,
ne tisztelj, egy kicsit szeress!

Csak óhaj ez, dehogy parancs,
a szívem titkon erre vár,
tiszteljen más, az úri brancs,
a naplopó, a link betyár! 

Te, tiszta lelkű jó barát,
kezem, ha ad, ha vét, szeress,
s kegyét az Ég kiosztja rád –
öröm fakad, de kétszeres!

 

Posztmodern

Stílus? Ködös versek tára
a lírai szmogtérképen –
bús olvasó bánatára,
aki elcsatangolt éppen. 

E homályban úgy kóvályog
– iránytűje rég elveszett –,
mint akinek szemén hályog,
senki nem nyújt segélykezet. 

A tartalom leszart alom,
antikrisztus-katekizmus;
álmatag dekadens dalon
fibrillál a kusza ritmus.

Kell ez neked, emberfia?
Lapozz, amíg szíved dobog!
Gumicsont-diszharmónia –
rágódjatok rajta, sznobok!

 

A szitkozódóhoz

Vajon miért utáltatod magad?
A tyúkeszed veszett, vagy más okon?
Nem érdekel, ha száz kötél szakad,
csak durva bosszút állhass másokon?

Nagy élvezettel csámcsogsz más baján,
és válogatva szórod mocskaid,
és szitkokat dobálsz ma rá kaján
vigyorral, mint ki lóganét hajít.

Nem számít senki, sem barát, rokon,
a tisztelet már rég a porba hullt,
mégis, miért gyűlölsz ilyen fokon?
A csöpp agyadra ment talán a múlt?

Whisky rendel!

Jú Esz Éj-ből jött haza
néhány hétre Frenki;
akár egy sztár, oly laza,
egy jenki nem senki!

Büszkén rakja az eszét,
mint egy gróf, úgy raccsol,
szégyen a magyar beszéd,
fél-inglisre kapcsol: 

„Háudujudú, máj dárling!
Mi a nyúz felétek?
Aranylánc és fingör ring
meg bjutifull vétek?!”

 Bjudira sem jár gyalog,
mindig fenn az orra,
„Whisky rendel!” – fanyalog
a bogácsi borra.

 Kint égnek a levelek
pörpölbe meg pinkbe,
bent görlökkel enyeleg
sokcsillagos ingbe’.

Az álmom emberé

Csodákba nem hiszek; de várva várom,
a józan ész kegyelme ránk talál,
s az ősz ködébe vész a régi járom –
profán tanokra serte nőtt, szakáll.

Az élet úgy inal – de szép ünő!
Nem űzöm én, habár utam töröm;
siratni kár mi úgyis eltűnő,
marad talán ma még kevés öröm!

Ameddig alkotok – nem oly nagy érdem –,
fészekmeleg szobába vár az este.
Tudom, madárszabad vagyok, de értem
hiába ég a hold parázna teste...

De szépet álmodom, regél az alkony:
a végeken csatát veszít ma Ajtony.

Csodálatos világ

 
Hiába vonz a szfinx, a táj, a Nílus,
ne tartson sakkban ott a randa vírus;
nehéz a lég, ha gyilkos pára rója,
prédára vár a gyíkok fáraója.
 
A parton beste szúnyoghorda cirkál.
Amerre ember-rakta gúlaszírt áll,
s legenda éled ősidőktől fogva,
fejét világunk dugja rőt homokba.
 
Akár a sült galambra, szája tátva
s pohárnyi tiszta víz a jóbarát ma.
A vágyain határt az ember ott von,
ahol nyugodt az álma: legjobb otthon!

Ne nézz reám!

(a Fél(sz)-szonett kiegészített változata) 

Ne nézz reám, mert érzem én, hogy végem,
e szalmatest azonnal lángra gyúl;
elégek itt a szép szemed tüzében,
s a hamvam, ó, az út porába hull.

De semmi vész, a mennybe száll a füstje,
e tiszta lélek hófehér ezüstje,
s a csillogása téged ejt rabul! 

Fogoly leszel te, és hiába minden,
nem ér a csalfa báj az égi szinten,
amíg e földön álmok árnya dúl. 

A hit tüzében

Turulmadárra, ős totemre,
ha feltekint az árva nemzet,
a múlt ködébe vész e szemle –
az ész faggatja még a trendet… 

Egy ezredév hős nemzedéke
talán hiába hullt a porba?
Illúzió csupán a béke,
így meggyalázva, eltiporva!

Kihűlni kész a hamva – véled,
hogyan lehetne bárki büszke?
De lángra éled, úgy reméled
a régi tűznek pisla üszke. 

Ma szétzilált maroknyi népem
a pénzvilág se nézi sokba,
de tudd, hitének szent tüzében,
feltámad újra összefogva! 

Virrasztó varázslat

Lángoló láthatár
üszkein fény alél,
domb mögül, völgy ölén,
álmosan kél a szél.
 
Nesztelen szürke árny
fák között jár vakon,
megpihen, s messze száll
bőregér szárnyakon.
 
Holdleány-kedvesem
vissza, mint szent tekint,
bűvöl és bájolog,
pőre szép melle kint.
 
Hangosan zúg a vér
szívüreg rejtekén,
bár szaván ingatag
csáberőt sejtek én.
 
Esti csend – éji hang,

Trianon

A lárma elcsitul, s haláli csend lesz, 
amit megírt a sors, beteljesül.
Az ég le nem szakad, világi rend ez, 
a lelkeken ma cédabéke ül. 
 
A koncra hajt, ki egykor összenézett, 
s a cinkos félmosollyal konstatál,
hazánkra, mint tiló lesújt a végzet, 
zsarát ropog, s körötte áll a bál…

Járvány után

Lassan itt a fáma vége,
s szárba szökken szép világunk.
Zsenge szíved értem ég-e?
Hát gubónkból most kirágunk!

Gúzsba kötve éltünk, pangó
vágy kövült az álmainkba –
tarka szárnyú két pillangó
zöld mezőre száll ma ringva.
 
Jó hitünk imába zárva.
Ránk tekint az Ég is, meglásd!
Illik még a kulcs a zárba,
s megtaláljuk újra egymást.

Kötelékek

Színes kenderkóc a világ –
tengerzöldek, püspöklilák
gubanca itt az összes út,
keresni jót, kerülni bút.
 
Kibogozni nehéz dolog,
néha én is gubancolok.
Ezer szálon fut az áram,
hiszem, véd a vérem, váram.
 
Hajszálerek és idegek
fonadékán úgy libegek
átívelni minden kínt tán, 
mint Tarzán a liánindán.
 
Szépre, jóra ösztökélve,
kapaszkodom a kötélbe;
legyen erős, ne szétmálló,

Oldalak