Hogy ki is volt, nem sejtette senki,
alakját sok pletyka körbelengi.
Már nem titok - utóbb kitudódott -,
nemzett néhány ütődött utódot,
és úgy érte el az öregséget,
hogy nem gyűjtött vagyont, örökséget.
Meghalt csendben, nem siratta senki,
sírját a szél gyakran körbelengi,
Számkivetett volt ő, félredobott torzsa,
akinek örökre beteljesült sorsa,
mint lejárt aprópénz, messze gurult zseton,
melyet elnyelt a föld, betemetett beton.
Remélem, hogy egyszer újra rátalálunk,
reá majd felnézve összeér a vállunk.
Kinn vihar dúl,
aztán benned
ólálkodik, majd feljajdul,
megtörve a belső csended:
Ó, Nagy Uram,
miért gyáva
a hitetlen, no és ugyan-
úgy, aki hisz az imába’?
Ember, halld az
Nincs már fa, csak tuskó, gyökér,
elvitték üveggyöngyökér’.
Uram, az égből ránk tekints,
miért, hogy másé lett e kincs?
Harácsot szednek új basák,
adót terem a pusztaság.
Ekét nem lát a szép mező,
búsan tekint rá éhező.
Vihar készül? A jó remeg,
ez a világ olyan rút ma,
apró arany homokszemek
kelnek messzi vándorútra.
Elfogy a domb, holt az erdő,
sárba dől a fája sorba,
az árnyas, nagy zöld napernyő
rongy aggatta csupasz borda.
Kerteken túl, a domb alatt
szeleburdi szellő szalad.
Felsöpri a gyalogutat,
nap tüzének fügét mutat.
Ifjú lánynak szépet mímel,
csak egy masnit csenve ím el.
Sunyin sejtet suttyó elánt,
a Nyár talán még rá se ránt.
Vagy csak úgy tesz, hisz sejti ő,
lejár egyszer ez az idő,
és nem vihet majd semmit el,
hogyha egyszer búcsúzni kell.
Egyelőre ő itt az úr,
peng a kedve, úgy, mint a húr,
nem szokása sírás, rívás,
- fújjad komám, rigóprímás!
Versem ötleté H. Gábor Erzsébet Nagyanyám című verse adta.
A nagy puszta Hortobágyon
bágyadok egy felhőágyon.
Délibábbal ring a pázsit,
a híd kilenc lyukkal ásít.
Nyugalmamat nem találom,
vén szememre nem jön álom,
mert a parton víg az élet,
szöcske, s tücsök egymásé lett.
Hegedű zeng, meg cimbalom,
világra szól e vigalom,
felveri a száraz berket,
a hangzavar sírba kerget.
Bántja fülem ez a kánon,
öreg vagyok, csendre vágyom.
De ha újra éber leszek,
fent az égben panaszt teszek.
Vesztedre vagy ma itt,
a szívem nem repes,
hiába hív az unt csalit,
a kerti pad sem andalít,
kalandra már reves.
Fülünkbe súg a szél,
de már a nóta más,
netán a vén tücsök zenél?
Csodát, virágos őszt remél?
Ez itt a hervadás.
Új szkéné - vált a kép:
utunk elágazik.
Ki jobbra tart, ki balra lép,
s az őszi szél hajunkba tép.
A parton két ladik.
2014. jún. 28.
Ingyencirkusz, tarka terep -
bérelhető a főszerep.
Van mennyei kalandjárat,
de itt, alant fizetsz árat.
Bár fél, remél, küzd az ember,
kétely gyötri, kérdéstenger,
s talán önző érzelemmel
él igennel, avagy nemmel.
A film pereg, fák és falak
futnak benne – ezer alak.
Panoráma, színes mozik,
az Isten nem unatkozik.
Menetrend visz, jósorsodat
ellihegi a gyorsvonat:
remízbe von, haza tolat.
Szakadt vészfék a gondolat.
2014. jún. 16.
Le ne legeld a virágot,
arra kérlek, kiskacsám,
a megtépett, összerágott
kis árvácskák rínak ám!
De válassz egy szálat titkon
- nem oly nagy bűn az talán -,
névnapjára ott virítson
jó nagymamám asztalán!
2014. jún. 15.
Gondterhelt a házas csiga:
a házasság mázas iga!
Az asszonynép mézes-mázas,
de csavaros, az már százas!
És biz ki is játszik velem,
a terhet már rég cipelem.
Ettől óvott mindig atyám,
mondván, rámegy ingem, gatyám.
Szüret volt. Elbújtunk, te, meg én
a csűrbe, két vásott kisgyerek,
s éreztük, hogy titkok rejtekén
most nekünk hintenek
áldást az Istenek…
Ronggyal tömött kócbabába
szerelmes lett egy huszár,
kinek kóró a két lába,
s a lova is csutkaszár.
Mátkája szemérmes fajta,
de ő bőszen udvarolt,
ám a szöszből pödört bajsza
minden csóknál útba’ volt.
Lelked palettáján tobzódnak a színek,
tompulnak az árnyak, újra éled a fény…
Hogyha mellettem vagy, csengőbbek a rímek,
pergőbb ritmust dobol verője a szívnek,
s ereimben újra utat tör a remény.
Olyankor érzem azt, mennyire szeretlek,
tűzbe mennék érted, pokolra is akár,
(alternatívák)
I.
Hamvadás a sorsa, aki égve él ma,
önmagát emészti, de nem érhet célba.
Meglehet, hogy fénnyel telik meg az este,
míg magasba röpül izzó pernyeteste.
Ariadné szól: „Lovagom, Thészeusz,
itt e fonál, segítsen a vén Zeusz,
hogy a rejtett visszautat megtaláld,
ha a szörnynek kiosztottad a halált.
Óvatos légy, én csak arra intelek,
és győzni fogsz, kételyeim nincsenek!”
Délceg ifjú szerelmére vár a lány.
Aszály volt a Szaharában,
muszáj zűrös zavarában
szenved a fél Afrika.
Pípot kap a puputeve,
lám, a lombnak sincsen leve,
csípős lett a paprika.
Ételt, italt nem szül ötlet,
ennyi baj a bennszülöttet
már régen nem bántotta.
Fészket foszt egy fickó máshol,
napon sül a strucctojásból
hottentotta rántotta.
2014. márc. 8.
Büszke voltam egykor, kevély ifjú titán,
bölcs is tán, mint aki általlát a szitán.
Izomlepke, ki a gubóból kirágott,
s hittem, hogy megváltom egyszer a világot.