Nem lettem
Beküldte hubart - 2014, május 3 - 18:58Nem lettem se nemes, se lovag, se vitéz,
csupán egy félbolond rímfaragó vigéc,
akit e rothadó világnak bűze fojt,
s kínjában csal mások arcára félmosolyt.
Nem lettem se nemes, se lovag, se vitéz,
csupán egy félbolond rímfaragó vigéc,
akit e rothadó világnak bűze fojt,
s kínjában csal mások arcára félmosolyt.
Sorsomat formáló líra vagy,
érzéki, veretes költemény,
kívánom, sokáig az maradj!
Lelkemben bimbózik szép remény,
pilleként lebben el már az agy,
s elolvad szívem, a kőkemény.
Múzsacsókra szomjazónak reménynedű,
bájital vagy, erőt adó természetű.
Aki egyszer nyelvére vesz, el nem felejt,
Istenével is áldatja ezt a delejt.
Áhítattal iszom szavad rímes sorát,
aromája feledteti Bacchus borát.
Dallamával angyalokhoz köt e köldök,
ritmusában benne táncol ezer ördög.
Legféltettebb kincse vagy e szegény népnek,
kapaszkodó gyökér, hogyha szelek tépnek.
Magyar dalnak nincsen párja a világon;
Magyar Líra, te vagy az én imádságom!
2014. ápr. 26.
Az én kislányom szorgalmas, okos,
ráadásul kellően szerény;
hogy szorul fiatal, asszonyos,
szép lobos
fejébe ennyi emberi erény?
Ó mennyi kellem, mennyi grácia,
csoda e filigrán jelenség;
a világnak ezt kell látnia!
Síndarabon rozsdás szegem
kalapáccsal egyengetem.
Bajlódtam sok deszkalappal,
s kihúzgáltam egy kalappal.
Kínnal verem ám a vasat,
mert az egyik körmöm hasadt,
de sok szeg kell majd a nyáron,
ha az ólat eszkábálom.
Egyik kajla, másik görbe,
vagy derékban el van törve.
Eső, idő szétmardosta,
pereg róla a vakrozsda.
Egész este kalapálom,
míg szememre nem jön álom..
Üllődallam pengve kopog,
szórakozom, ritmust fogok,
Szép az élet, ihaj, csuhaj!
Kopp, kopp, kopp, kopp - jaj, jaj, jajj, jajj!
Mélázva süppedő sírokon
bánkódik pár régi jó barát,
könnyeit morzsolja hű rokon.
Nercprémmel nyomul egy kiskabát,
fél marék földcsomót dob maga,
bús dáma riszálja vén farát.
*
Dombtetőn őrt áll egy kopjafa,
Könnyet ont, úgy oszlik szomorú,
mélázó szeméből a ború.
Villanó szikrákat vetve szét
veszejti maradék csepp eszét.
Paripa patájú pillanat
dübörög rongyfelhő-ing alatt.
Peregve pöröl a jégverés:
Szunnyadó Nagyvilág, ébredés!
(Lustafalvi Tóbiás
lustasága óriás.
Éhes, de ha jóllakott,
alszik rá egy jó nagyot.)
Te rá se ránts, de kurva rossz,
hogy ellep itt a durva kosz!
Kiég a kert, ha nő a gyom;
sivár ugar, de borzalom!
Napmosolyra fagyok szűnnek,
az öreg tél már a múlt.
Ólomkönnye ereszünknek
böjti szárazfára hullt:
Csélcsap szelek hegedűjén
alig pendül még a húr,
nem dúdol más, egyedül én,
a vén, bolond trubadúr.
Kipi kopp, kipi kopp! Ámul az aszfalt,
ily csuda ritmust már rég nem tapasztalt!
Kicsi cipők sarka, indulj nyomába -,
iszkol a lányka, míg bírja a lába.
(Versem ötletét M. Kata és Joe hasonló témájú versei adták)
A régi tűznek hűlt helyén
beskatulyázva tűrtem én,
fura bogár egy tű hegyén;
hű, de vén!
Ha kérdezed, mit értem el:
egy árva szót sem érdemel!
A sors most mégis mérlegel -
érdekel?
Hát bizony, kedves emberek,
tükröm nevetve hempereg,
mert benne most is egy gyerek
szenveleg!
De arcomon a fényderű,
pipámban ég a békefű;
járatom helyiérdekű:
vén, de hű!
2014. márc. 30.
Vasútra szállt a vágy egy éjjel,
repült, repült a gyorsvonat,
pöfögve hetyke szenvedéllyel
cipelte, vitte sorsomat.
Kapaszkodott a büszke hegyre,
amerre fényt a Nap ragyog,
s vakítva szórja szét, de egyre
fakultak ott a csillagok.
Megálljt zihált a csúcsra érve,
a fényre éhes értelem;
de megfürödve, alkonyégbe
nyugodni mégse tért velem.
Ne tartsa ott a csúcs hiába,
ne fogja vissza őt a fék!
Feszült vasizma új igába;
s vetett a szurkos éjszakába
halotti szemfedőt az ég.
A régi maszka már a föld sarába hullt,
akár az őszi dér, s a barna, bús levél,
lidérces álmok éje lesz a gyáva múlt,
reményed átölel, de vissza nem beszél.
Előtte bármi volt, a görcs felengedett,
Ülj ide Holdanya! Lávaszemednek a harmata csillog;
szunnyad a kis szoba, asztalon alszik a penna, a tinta,
elhagy az ihletem, álmokat írni ma dalba se indok,
unja az óra, de leng a nagy inga, a réz falihinta.
Pislog az utcai lámpa, ma fényeket ontani restell.
Az összetett strófaszerkezetekkel olyan verseknél találkozunk, amelyekben a három alap-rímképlet (párrím, keresztrím, ölelkezőrím) közül legalább kettő kombinációja van jelen.
Könnyed gördült, arcod gyöngye
út porába, földgöröngyre.
Angyalvér az? Égi harmat?
Öröm cseppent, vagy fájdalmad?
Mit sem változtat a tényen,
hogy az ősz járt az ösvényen;
áldás érte az úti port,
amit eddig csak lúd tiport.
Arra én már félve lépek,
eltaposni szörnyű vétek,
hisz az a csepp lelked része,
s jaj, ha tudná az egésze,
hogy én mily óvatlan voltam,
álma hullna porba holtan.
2014. jan. 16.
Hogyan is állunk a ragrímekkel?
Nem kívánok most a rímről, erről az igen fontos verstani elemről átfogóan írni, hiszen nem kicsi anyag. Aki behatóan szeretné tanulmányozni különböző formáit, fajtáit, képleteit, annak ajánlom az interneten fellelhető anyagot, illetve Hegedüs Géza A költői mesterség című remek könyvét. A különböző irodalmi portálokon, és elsősorban itt az Élő Magyar Líra Csarnokában szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek, elsősorban a rímek igen gyakran használt válfajáról, a ragrímről.
Ez a világ, jóemberek,
csak egy léggömb, fényes, kerek
buborékja szappanhabnak -
színes álmok szétpattannak!
Csillagos ég a kupola,
szélzene szól, mint fuvola.
Selyemfüves szép pamlagon