hubart blogja

Magyar Líra

Múzsacsókra szomjazónak reménynedű,
bájital vagy, erőt adó természetű.

Aki egyszer nyelvére vesz, el nem felejt,
Istenével is áldatja ezt a delejt.

Áhítattal iszom szavad rímes sorát,
aromája feledteti Bacchus borát.

Dallamával angyalokhoz köt e köldök,
ritmusában benne táncol ezer ördög.

Legféltettebb kincse vagy e szegény népnek,
kapaszkodó gyökér, hogyha szelek tépnek.

Magyar dalnak nincsen párja a világon;
Magyar Líra, te vagy az én imádságom!

2014. ápr. 26.

 

Kalapálok

Síndarabon rozsdás szegem
kalapáccsal egyengetem.
Bajlódtam sok deszkalappal,
s kihúzgáltam egy kalappal.
Kínnal verem ám a vasat,
mert az egyik körmöm hasadt,
de sok szeg kell majd a nyáron,
ha az ólat eszkábálom.
Egyik kajla, másik görbe,
vagy derékban el van törve.
Eső, idő szétmardosta,
pereg róla a vakrozsda.
Egész este kalapálom,
míg szememre nem jön álom..
Üllődallam pengve kopog,
szórakozom, ritmust fogok,
Szép az élet, ihaj, csuhaj!
Kopp, kopp, kopp, kopp - jaj, jaj, jajj, jajj!

Születésnapomra

A régi tűznek hűlt helyén
beskatulyázva tűrtem én,
fura bogár egy tű hegyén;
hű, de vén!

Ha kérdezed, mit értem el:
egy árva szót sem érdemel!
A sors most mégis mérlegel -
érdekel?

Hát bizony, kedves emberek,
tükröm nevetve hempereg,
mert benne most is egy gyerek
szenveleg!

De arcomon a fényderű,
pipámban ég a békefű;
járatom helyiérdekű:
vén, de hű!

2014. márc. 30.

 

Halkuló szerenád

(Versem első két sorát H. Gábor Erzsébet adta.)
 
Látod a sast ott fenn a magasban? - sorsa az égbolt.
Nékem a sorsom a Föld, szárnyam a képzeletem.
Kergetem álmom, s vágyom az egykori szépre; de rég volt!
Ébred a hajdani cél, s fáj, mire észreveszem.
Szikra ha pattan, dobban a szívem, perzsel a vérem,
ritmusok árama fűt, úgy fut a testemen át;
s szól az időnek bölcs szava, feltart már a szemérem, 
fékezi vágyam egy őr, s halkul a szép szerenád.
 

Sorsvonat

Vasútra szállt a vágy egy éjjel,
repült, repült a gyorsvonat,
pöfögve hetyke szenvedéllyel
cipelte, vitte sorsomat.

Kapaszkodott a büszke hegyre,
amerre fényt a Nap ragyog,
s vakítva szórja szét, de egyre
fakultak ott a csillagok.

Megálljt zihált a csúcsra érve,
a fényre éhes értelem;
de megfürödve, alkonyégbe
nyugodni mégse tért velem.

Ne tartsa ott a csúcs hiába,
ne fogja vissza őt a fék!
Feszült vasizma új igába;
s vetett a szurkos éjszakába
halotti szemfedőt az ég.

Könnyed cseppent

Könnyed gördült, arcod gyöngye
út porába, földgöröngyre.
Angyalvér az? Égi harmat?
Öröm cseppent, vagy fájdalmad?

Mit sem változtat a tényen,
hogy az ősz járt az ösvényen;
áldás érte az úti port,
amit eddig csak lúd tiport.

Arra én már félve lépek,
eltaposni szörnyű vétek,
hisz az a csepp lelked része,
s jaj, ha tudná az egésze,
hogy én mily óvatlan voltam,
álma hullna porba holtan.

2014. jan. 16.

 

A ragrímről (mert nem árt beszélni róla)

Hogyan is állunk a ragrímekkel?

Nem kívánok most a rímről, erről az igen fontos verstani elemről átfogóan írni, hiszen nem kicsi anyag. Aki behatóan szeretné tanulmányozni különböző formáit, fajtáit, képleteit, annak ajánlom az interneten fellelhető anyagot, illetve Hegedüs Géza A költői mesterség című remek könyvét. A különböző irodalmi portálokon, és elsősorban itt az Élő Magyar Líra Csarnokában szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek, elsősorban a rímek igen gyakran használt válfajáról, a ragrímről.

Oldalak