hubart blogja

(pásztornóta Inpeters Laci versének dallamára)

Szeptembernek legelőjén
bús birkanyáj béget,

Míg szívedben áldott béke nem honol,
s élet-halál harcot vív az értelem,
tűz és víz küzd ott egymással - két elem,
így lehet az üdvös mennyből rút pokol.

Életem a kertem, bár keskeny és kurta,
egy undok vakondok össze-vissza fúrta.
Halmokba tornyozva az omlós talajt ott,
ahol még a tegnap zöld saláta hajtott.

Tetemre hívtam őt a kerti kapával,

Föl nem foghatja azt kényes úri elme,
hogy kínoz az üres belek gerjedelme!
S mily örömhöz juthat e remegő tenyér –
hogyha kegyelemből jut egy darab kenyér.

Keletlen, vagy száraz, penészes is talán,
de legyen a koldus rozoga asztalán,
amely biza nem a bőségtől roskatag,
s töltse meg a hasat, míg lészen rossz salak!

Ha filléres gondja folyton kedvét rontja,
tolvaj lesz az ember, mert koplal porontya.
Korgó hassal  nehéz kereszt a szeretet,
adj Uram kezembe egy szelet kenyeret!

Helyes gyerek voltam, olykor engedelmes,
és mindig a legszebb kislányba szerelmes.
Vak volt tán az a lány? Vagy a sorsunk hozta,
hogy a vonzalmamat mégsem viszonozta?
Bánatomban szinte kicsordult a könnyem,
s akkor jött a nagy Ő … az ábécéskönyvben.

Dagasztani tett el jó kovászt az anyám,
apám bizakodva fejtette borát.
Friss kenyér, víg pohár volt a ház asztalán,
ha erre járt rokon, kósza jóbarát.

Pengő érc voltam én, szikár -
hatvan tél edzett, s annyi nyár.
Szemparazsadtól, drága nő,
felizzok, mint a lávakő.

Olvassz magadba, légy mohó
tüzes szerelmi vágykohó!

Beestem én, ósdi, árva,
csorbult bicska a mocsárba.
Nád közt már meg nem találnak -
préda leszek a halálnak.

A sors vélünk könnyen játszik:

Szívkamrám útszéli kis trafik,
- de volt már elhagyott virágbolt -
az örök változás itt lakik,
a végzet már régen kirámolt.

Jelt adok, két karom lengetem,
kit vártam, itt van, tán rám talál,
ha menne, hát mégis engedem,

Vers megadott szavakra: Pamacsok, életek, űrből, éberség, elárasztott, otthona, teremtés.

Az esőfelhők ott fenn kormos pamacsok,
elkárhozott lelkek, elszállt életek,
kitiltva a mennyből s űrből a gazok,

Nemző vágya hívja a kérészt,
örökkévalóságból kér részt.
röpte röpke: perc csak a világ,
és mennybe száll a tiszavirág.

Jótékony áldása szétterül
az estnek, ha van bor, s szerelem;
lelkemben mennyei béke ül,
mint béka a lótuszlevelen.

Fehér liliomszál,
ártatlanság lánya,
szűzi szép szirmaid
angyaloknak szárnya.
Kertünkben itt mulat
illatod kerengve,
mennyei bódulat
lelkünk is belengte.

A régi korokban nagyjaink kedvenc kávéházi időtöltése volt különböző nyelvi és irodalmi feladványok kiagyalása, illetve az azoknak való megfelelés. Az egyik ilyen komolyan vett, mégis játékos  feladat volt nyelvünk tíz legszebb szavának megnevezése, melynek számos neves költőnk tett eleget. Irodalmi kihíváskét említhetjük azt a feladatot, amelynek során megadott szavakra kellett minél rövidebb frappáns verset írni.

Házát gyönge hátára vette,
csiga iszkolt az ár elől;
víz mögötte, felhő felette,
a világ tán ma összedől!

Giliszta csíkolt, pucolt a pók,
béka elugrott, gyík szaladt,
menekültek a talajlakók,
élő ott veszteg nem maradt.

Riadtan álltak már az őzek:
az egész világ idegen,
ingovány lett az ősi tőzeg
az ártéri kis szigeten.

Egy percre megdermedt az ember,

A parti sétányon fagyos szentek járnak,
pangnak a kioszkok, dacára a nyárnak.
Az ember, ha fázik, port hint a régnyaltra,
fanyalogva tekint a megunt fagylaltra.

Lomhán ásítozik az üveges vitrin

Hosszú tél volt, kivár a nyár -
ilyen, olyan szél vág rendet,
árad a víz, duzzad a sár,
a szegény pór meg csak szenved.

Nem gondoltuk, hogy ily sután
elrejtőzik a Napocska,

Ázott pacal e nyár, bús, baljós gyötrelem
emészti már tüzünk, maga alá temet;
csalóka játékot űz most veled, velem,

Gyújts most élő tüzet bennem!
Korsód leszek, te a borom.
Szomjas vagyok, itass engem,
én őrizlek végső soron.

Szétfolyik, mi nincs edényben,
felissza föld, száraz szellő;

Pince, csapszék, tüzes borok -
sógorom csak ott kódorog.
Iszik ő, ha jó a kedve,
ha pénze nincs, epekedve