hubart blogja

Az alapötletet Fábián József Meteoreső című verse adta, ezért barátsággal  ajánlom neki ezt a verset.

Életünkre sanda vérrögök,
s néha háznyi sziklatömbök törnek,

Már csak néhány ablak pislog mutatóban,
ólmos, nagy pilláktól nehezült szemek.
Holdleány meztelen fürdik most a tóban,

Lám, a farkas a vén telet
ide, s tova megette,
hólépatak, buzgár ered,
tavalyi sás égre mered,
lándzsát is tör felette.

A múlt rongyos gubójából,

Fagyra jött egy nyári zápor,
mennydörgött az Isten hosszút:
Ember, lehetsz szorgos, bátor,

Az én szívem árva 
- így szól a Tavasz -
ha vonzana zárda,
nem lenne panasz.

Itt összefér a víz s a tűz,
két fontos lételem.
Kicsiny Lucánk ma gondot űz,
szemében értelem.

A vénülő jó nagyszülő
felejti száz baját,

Mondd, neked is fáj néha az élet,
lelkedre a kétség tör vadul?
A böjti szél gyakran újra éled,

Megunva a réti lápot
sok kis poronty kimászott,
bámulják e csúf világot,

Foszlik már a sötét, szétfújja a reggel
ködpára köntösét szelíd, szűz szelekkel.
A Nap fénypemzlivel keni már a vásznat,
élő plein air a táj, nem ócska utánzat.

Két atyafi alszik lenn az árokparton,
akiket záróra múltával kidobtak;
a kocsmai szabály ellen nincsen pardon,

Friss a reggel, mégis oly szokatlan,
mocorog most minden, ami él.
Szakadozik már a téli paplan,
foszlatja a márciusi szél.

Gavallér Nap csókolja a földet,

A nő mesterhegedű,
márkás, drága játék,
nektárból érlelt nedű,
bacchus-i ajándék.

Megfáradva néha sír
a lét durva harcán,
kedvességed lesz az ír:
mosoly derül arcán.

A nő gyönge gyermeked,
hangja úgy csilingel,
gyötrő búdat elveted,
szívéhez bilincsel.

Hogyha jó szülőanyád,
tűzbe menne érted,

Üres erszény, teli búzsák,
koldusbotra jutott Múzsák...

Kalioppé könnye pereg:
nem olvasnak az emberek!

Kihunyt a régi tűz, az éj ködöt szitál,
dereng a lámpafény, sötét a macskakő;

Egyszer egy tavaszt, napfényt imádó

Szárnyas jószág, apró barom

Szőrpamacs ez, vagy egy macskakölök?

Nagyapám, egy szilágysági 

Faludy György:

Óda a magyar nyelvhez
 

Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
        itt, idegenben.

Kopott komódnak ó a titka,
fakó a sárga rézveret,
fiókba rejtve kincse. Ritka
kalandra hív a képzelet.

De lám, a sorsa rég bezárta,
kinyitni tán csak úgy tudom,
ha jó olaj került a zárba
a rozsdamarta kulcslyukon.