hzsike blogja

Mit jelent a szó: Líra?

 
Mit jelent a szó: Líra ?
 
Értelmét a görög líra, a lant szó adja meg. A vers a legrégibb időkben ének volt, a görögöknél az éneket lanttal, vagy fuvolával kisérték.
A költők mindmáig ritka esetekben térnek el a vers énekelhető formájától. A költeményeket gyakran szokták megzenésíteni. A költő nemegyszer mondja magáról, hogy énekel. Közkeletű kifejezés: megénekelni valakit, vagy valamit.

Ajándék anyámnak

H.Gábor Erzsébet
Ajándék anyámnak
 
Csak fogta és nézte. Mereven ült.
Szemébe valami belekerült,
mert úgy folyt a könnye, mint a patak,
nem szólt egy szót se, csak sírva fakadt.
 
Olvastad? - kérdeztem, - mi a bajod?
Annyira tetszett, hogy belédfagyott
a szó? Vagy nem tetszett? Beszélj mama!
Maradjak, mondd csak, vagy menjek haza?
 
Mi vagyunk benne, nézd, te vagy, meg én!

Csak állok a parton

"Versbarát"
 
Kedves Költőtársamat, Jóna Dávidot, megihlette a versem. Így már nem csak egy „lányos”, de egy „fiús” változata is van. Köszönöm, kedves Dávid. :)
Íme: 
 
Jóna Dávid
Csak állok a parton
 
Csak állok a parton, csak állok a csendben,
hömpölygő vízben fodroz a múlt,
tükörképem áll velem szemben,
a valóságtól megszabadult.
 
Jelezni próbál, beszélni hozzám,

Főnixsors 2.

H.Gábor Erzsébet
Főnixsors 2.
 
Nem dúl már bennem vad vihar,
be kéne érnem annyival,
amit a sorsom élni ad -
nem keresek már más vigaszt!
 
Nem kell a lázas tűzhalál,
melynek a lángja felzabál,
s hamuvá omló csontjaim
porladnak létem romjain!
 
Béke kell, langyos hajnalok!
Esténként mélán hallgatok,
s emlékek édes mézízén
merengek másnap délig én,
 
s ilyen lesz majd a reggel is,

Költészet

H.Gábor Erzsébet
Költészet
 
Lebegő lét az én életem,
köröttem, szitáló fény terem,
aranya rám tapad selymezőn,
dalol a szél ma a hegytetőn.
 
Áldás ez, különös égi jel - 
ilyenkor Isten is rám figyel,
s ajkamon, bimbózó szép szavak
százszínű virágot bontanak.
 
Betűkből kirakott ékszerek,
ringató rímektől fénylenek,
magába szédít az alkotás,
kortyolom mámora óborát.

Ragyog a nap

H.Gábor Erzsébet
Ragyog a nap
 
Kendőbe kötve minden bánatom…
Ragyog a nap, a szél ma dalra hív,
nem kell a könny, az olcsó szánalom,
repülök messze, boldog szárnyakon,
józan eszemmel harcot vív a szív,
 
s hagyom, hogy győzzön - így a jó nekem!
Feléd űz most is, tudva, vársz reám -
tomboló vágyam lángja féktelen,
akár a fülledt, nyári éjeken,
feléget mindent - árja, óceán!
 

December

H.Gábor Erzsébet
December
 
December van. A hó pihéz,
bennem egy boldog dalt idéz; 
valami, vérben áradó,
lágyan, szelíden ringató
érzés sodor, és nem tudom
mi ez, de pillám rácsukom
szememre csendben, s halk imám
készteti szóra most a szám.
 
Hála mit érzek - azt hiszem,
hűséges társam szent hitem,
velem van most is - nem hagy el,
s akár egy óvó, furcsa jel,
fülembe súgja; higgy, remélj,

Őszi hangzatok

H.Gábor Erzsébet
Őszi hangzatok
 
Kereng a szél, süvítve hordja szerteszét 
a sárgaréz avart - oly árva már a part! 
Idézve régi álmait, danáz egy elvetélt mesét,
egy bús rigó a fán - ma elsiratja azt, mi elveszett.
 
Borong az ég, a Nap sugára gyenge már,
körötte szürke köd szitál, szemébe fú 
az őszi szél. A fák között a fénye szőke repceár.
A fürj is méla dalra kél. Imák, szerelmi hangzatok!
 
(A verset, Máté Sándor:Záró akkord c.

Emelt fővel

 
H.Gábor Erzsébet
Emelt fővel
 
Mikor még az évek nem nyomták a vállam,
égre szegett fejjel, egyenesen jártam.
Enyém volt a világ, enyém volt a minden!
Szép mesék szavában tiszta szívből hittem.
 
Számolatlan kincsem száz marokkal szórtam -
igazából boldog két karodban voltam…
Sorsom napsugára beragyogta létem,

Hinni kellene

 
H.Gábor Erzsébet
Hinni kellene
 
Bánat ül a fákon, méla bú lapul,
sáros, rőt levélke fekszik szótlanul.
Nincsen már öröm - az őszbe hal bele,
hogyha rí a szív, a könny a partnere.
 
Csontos ágakon a fészek árva már,
szél simítja csak, ha néha arra jár.
Hallgat már a dal, ma nem danáz madár,
sárga rongy a fán a megkopott talár.
 

Kései ajándék

 
 
H.Gábor Erzsébet
Kései ajándék
 
Annyira jó nekem! Néha még félek is
attól, hogy sorsszelem felkap, és messze visz,
elsodor vad heve tőled majd messzire,
s nem leszek boldog már sohase ennyire.
 
Akár a víz, s a part; létedbe olvadok -
forrásod, kék eged, múzsád is én vagyok,
s te nékem mindenem! Dalodat hallgatom,

Kenyér

H.Gábor Erzsébet
Kenyér
 
Anyám kenyeret úgy eszik,
mint aki közben vétkezik,
szemét behunyva ráharap,
pereg a morzsa, s pár darab
 
ölébe hullik, s szétgurul,
köténye ránca ráborul.
Szívében Isten ott lakik,
s mint aki lopva jóllakik,
 
úgy néz az égre, áldva azt, 
örömöt, hálát rátapaszt.
Szájában omlós, sós falat,
ezerszer újra ráharap,
 
sajnálja nyelni, drága kincs,

Amíg a szívem megtelik

H.Gábor Erzsébet
Amíg a szívem megtelik
 
Aranykalászos búzaár,
lángol a katlan, dúl a nyár,
pipacs piroslik, tűz a Nap,
béka hűsöl a fűz alatt.
 
Száraz a föld, a szent mező
szomjazik, s mint a szenvedő
vizet remélve vár, sajog -
föntről egy szempár ráragyog.
 
Göröngy az úton, kőkemény -
kegyet remél e költemény.
Mivé lesz így a drága mag?
Kérjetek bátran, lágy szavak,
 

Nyárszerelmem

H.Gábor Erzsébet
Nyárszerelmem
 
Sárga avarba halt a nyár,
a fák tövében tarka hant,
reszketeg ágon két madár,
tépázott tollú méla pár, 
gyönyörű gyászdalt sír a lant.
 
Aranyló őszbe fúlt a perc,
zokog a szél is, hű barát.
Lehajtott fejjel útra kelsz -
kérdezlek, ám te nem felelsz,
máshol keresel új hazát.
 
Menj csak te nyár, te szép, csaló,
elleszek én az ősz ölén,
s vágyam, az égbe szárnyaló,

Új napra ébredtünk

H.Gábor Erzsébet
Új napra ébredtünk
 
Új napra ébredtünk ezer új reménnyel -
hadd legyek boldog ma, kéne egy szerény jel,
hadd higgyem újra el, érdemes, van tovább!
Fogynak éveim, léptem is tétovább.
 
Gyönyörű hely a Föld, létezni oly csodás -
manapság szívünkből örülni nem szokás,
pedig a kék folyók csak nékünk ringanak,
a réten száz virág, s szeretni hív a Nap!
 
Éjszaka csillagok, s ezüstös Hold ragyog,

Te tudod csak

H.Gábor Erzsébet
Te tudod csak
 
Könnyeim gyöngyén rezzen a fény,
igazán boldog itt vagyok én;
karoddal átfonsz, kezed fogom,
ajkam ha néma, ne vedd zokon!
 
Odakinn már a halál kaszál,
tépázott tollú madárka száll,
őszül a lanka, sárgul a lomb,
üveges szemmel bámul a domb.
 
Virágok szirmát fújja a szél,
beköszönt lassan újra a tél,
valami múlik - annyira fáj,
ruhátlan fáktól kopár a táj.
 

Oldalak