hzsike blogja

Fantomfájdalom

H.Gábor Erzsébet
Fantomfájdalom
 
Kifosztott szívek, házsorok,
gazdátlan földek, szik talaj,
hazug a szó és fals a dal,
nyáluk a létre rácsorog.
 
Műanyag minden, mű a nő,
méhükben élet nem terem –
könyörgöm, nézz le, Istenem,
magvető nélkül nincs jövő!
 
Hamis az eskü, pénz az úr,
diktál a gazdag, tűr a jó,
magasba száll az űrhajó,
áruvá lett a kék azúr.
 

Téli alkony

H.Gábor Erzsébet
Téli alkony
 
De szép fehér a táj! A hó, mint szűzi, lágy uszály,
a dombra simulva tündököl,
a lanka, ringató, kék öböl,
ölébe’ büszke, zöld fenyők. Varázsos jégvilág!
A Nap ragyogva hull alá, a fénye lángvirág.
Hajamba kutatva, szél szöszöl,
kerengve, danázva üdvözöl.
Csodás a perc, az alkonyat. Nekem mesél a táj.

Nehezek lesznek

H.Gábor Erzsébet
Nehezek lesznek
 
Nehezek lesznek az ünnepek,
szívemben érzelmek küzdenek,
fogaim nyomától kék a szám,
nem lehetsz velünk már, jó anyám.
 
Búcsút int elmém a reménynek,
hiányod vad tüze feléget,
perzselő fájdalma nem csitul,
arcomon lobogó láz pirul.
 
Telet hoz reám a bánatom,
reszket a paplan az ágyamon,
didergés járja át szívemet,

Az ősz sóhaja

H.Gábor Erzsébet
Az ősz sóhaja
 
Karmazsin öledben öreg ősz,
létem ma ringatva elidőz.
Vállamra hullik egy falevél,
tenyerem öblébe belefér,
 
s bámulom erei fonalát.
Tudja már, hogy mi van odaát;
élete véget ért – ennyi csak?
Semmit sem ér már a szent vigasz!
 
Süppedő szőnyeg a dús avar,
zizzenő siráma nem zavar,
kiszáradt sorsokban szép nyarak,
öröklét vánkoson alszanak.

Szordínó

H.Gábor Erzsébet
Szordínó
 
Ezernyi mécses ég ma itt,
szívemben mélyen él a hit,
hogy van talán még folytatás,
hogy nem csalás a szép varázs,
mely megteremti létetek,
az égi lélek-életet,
s hogy láttok mindent, s hallatok,
és azt is, hogy ha hallgatok,
mert nincs már szó, csak érzelem…
 
A mennyet tónak képzelem,
hol csillagfényű églakók
ringanak, mint a kishajók,

Nekem a vers

H.Gábor Erzsébet
Nekem a vers (2)
 
Úgy gondolok mindig rátok,
drága versek, jóbarátok,
mint anya a gyermekére,
vagy a pap a szentmisére –
szeretettel, alázattal.
Engem mindig megvigasztal
az a tudat, az, hogy vagytok,
születtek, és élményt adtok.
 
Ezer bimbó bomlik bennem.
Szóvirágos tengeremben
megfürdőzöm, s tiszta leszek,
mint a kéklő, türkiz egek,

Karanténlét

H.Gábor Erzsébet
Karanténlét
 
Tavaszi szellő lengedez,
tárva az ablak, fáj a lét,
rabságom kínja megsebez,
szívemet bánat rágja szét.
 
Karanténlánc mi fogva tart,
koronás, ordas vírusok
okozzák kinn a zűrzavart -
fogolyként élni nem tudok!
 
Egyetlen mentsvár van talán -
képzetem szárnya messze visz,
apám kiszolgált asztalán
papír is van, meg penna is.
 

Korlátok

H.Gábor Erzsébet
Korlátok
 
Egész nap a Google-t nézem,
rabbá lettem – mit csináljak?
Nem is voltam kinn a héten,
szemem fáradt, bőröm sápadt.
 
Szabadságom szárnya csonka,
minden online – ez a kínom!
A konyhában vár a sonka,
nemhogy fogynék, egyre hízom.
 
Agyamra megy ez a rendszer,
szűk nekem a kötött terep,
megőrjít e trendi tender,
hamis való, ködös szerep.
 

Egek taván

H.Gábor Erzsébet
Egek taván
 
Látod, Mama, itt hull a hó,
a fákra könnyű tüll került,
fehér a táj, a szél elült -
hol vagy, te áldott tyúkanyó,
minket szavakkal biztató,
éberen őrző, drága nő?
 
Hol vannak pelyhes szárnyaid,
hol van a kar, mely átkarolt,
s a szív, mely mindig tiszta volt?
Siratnak árva lányaid,
széttépted álmunk vásznait,
elszöktél reggel, messze, fel!
 

Egek taván

H.Gábor Erzsébet
Egek taván
 
Látod, Mama, itt hull a hó,
a fákra könnyű tüll került,
fehér a táj, a szél elült -
hol vagy, te áldott tyúkanyó,
minket szavakkal biztató,
éberen őrző, drága nő?
 
Hol vannak pelyhes szárnyaid,
hol van a kar, mely átkarolt,
s a szív, mely mindig tiszta volt?
Siratnak árva lányaid,
széttépted álmunk vásznait,
elszöktél reggel, messze, fel!
 

Árvákká lettünk

H.Gábor Erzsébet
Árvákká lettünk
 
Árvákká lettünk, kishúgom!
Mi lesz ezután, nem tudom,
hiába szólítjuk jó anyánk,
már föntről nézhet csak le ránk.
 
Elhívta őt az Úr, haza.
Hallgatott, nem volt már szava,
csak vén szemével válaszolt,
s belepte azt a párafolt.
 
Szívünket bánat tépi szét,
mondhatunk száz, meg száz igét,
senki sem hozza vissza már -
ki tudja, lelke merre jár?

Árvákká lettünk

H.Gábor Erzsébet
Árvákká lettünk
 
Árvákká lettünk, kishúgom!
Mi lesz ezután, nem tudom,
hiába szólítjuk jó anyánk,
már föntről nézhet csak le ránk.
 
Elhívta őt az Úr, haza.
Hallgatott, nem volt már szava,
csak vén szemével válaszolt,
s belepte azt a párafolt.
 
Szívünket bánat tépi szét,
mondhatunk száz, meg száz igét,
senki sem hozza vissza már -
ki tudja, lelke merre jár?

Reméld a jót

H.Gábor Erzsébet
Reméld a jót
 
Látod, elszállt egy év megint,
arcunkon fodros ránc-szalag,
erünkben fáradt vér kering -
az élet, hipp-hopp, elszalad!
 
Néha az ember hátranéz;
mit rontott el, vagy mit remélt,
ért-e bármit a hálapénz,
s megtett-e mindent mindenért?
 
Milyen volt?  Jó, vagy felszínes,
szívvel élt, vagy csak józanul,
hirdette-e a szent hitet,

Reméld a jót

H.Gábor Erzsébet
Reméld a jót
 
Látod, elszállt egy év megint,
arcunkon fodros ránc-szalag,
erünkben fáradt vér kering -
az élet, hipp-hopp, elszalad!
 
Néha az ember hátranéz;
mit rontott el, vagy mit remélt,
ért-e bármit a hálapénz,
s megtett-e mindent mindenért?
 
Milyen volt?  Jó, vagy felszínes,
szívvel élt, vagy csak józanul,
hirdette-e a szent hitet,

Varjúsors

H.Gábor Erzsébet
Varjúsors
 
Ősz szele tombol, sárga avart fú,
roskatag ágon reszket a varjú;
tépett a tolla, fázik az árva,
Istenek könnye hullik reája.
 
Pőre bokorban hányatott fészek,
nincs benne élet - néma az ének,
szélzene zúg csak, harsány a hangja,
ostorként csapkod durva haragja.
 
Ágakat tépked, messzi dobálja,
felhőket kerget égbeli bálba,
őrült a tempó, vad táncra késztet -

Őszi alkony

H.Gábor Erzsébet
Őszi alkony
 
Karodba bújva csókodat várom -
ajkad az ajkamra lágyan rátalál,
utamat véled oly régen járom,
arcodnak éke az ezüst-ősz szakáll.
 
Akár egy lázas, rénszarvas-ünő,
most olyan vagyok, s a fejem csak töröm!
Káprázat, rejtély, valósnak tűnő

A rézharang álma

 
 
 
 
H.Gábor Erzsébet
A rézharang álma
 
A dombok lágy ölén, egy éltes templom áll,
a tornya égbe nyúl, hol tág a láthatár,
a hegy vigyáz reá és néhány vén fenyő,
s a nap ragyogja át, a fény, az éltető.
 
A hófehér falak már szürkés árnyúak,

Gyermekké lett

H.Gábor Erzsébet
Gyermekké lett
 
Naponta vívom a kemény csatám,
gyermekké lett az én szegény anyám,
nemcsak a teste, mindene gyermek,
óráknak tűnnek olykor a percek,
 
ezer a kérdés - nincs is rá a válasz.
Te voltál régen, anyám, a támasz,
s most kőszikla várfalad lehelet-vatta.
Dajkává lettem, anyámnak, anyja.
 
Te voltál az, aki ringattál engem,
szeretve öleltél, kezedből ettem,

Gyermekké lett

H.Gábor Erzsébet
Gyermekké lett
 
Naponta vívom a kemény csatám,
gyermekké lett az én szegény anyám,
nemcsak a teste, mindene gyermek,
óráknak tűnnek olykor a percek,
 
ezer a kérdés - nincs is rá a válasz.
Te voltál régen, anyám, a támasz,
s most kőszikla várfalad lehelet-vatta.
Dajkává lettem, anyámnak, anyja.
 
Te voltál az, aki ringattál engem,
szeretve öleltél, kezedből ettem,

Nagyanyám kenyere

H.Gábor Erzsébet
Nagyanyám kenyere
 
Emlékszem tisztán; gyermeki fejjel,
illatos csókkal keltett a reggel.
Annyira jó volt! - belém ivódott.
Senki, csak én, meg nagyanyám volt ott.
 
Hajnalban kelt, s a tésztát dagasztva -
reccsent az éltes padló alatta,
merengve dúdolt, s pirult a kenyér...
Nem maradt tétlen a drága tenyér
 
addig se, amíg kisült a kincsünk

Oldalak