Ki hitte volna egykor azt, hogy
gyenge ágam majd az égig ér,
s megvívva annyi kétes harcot,
ég kegyelme végig elkísér.
Elejtett magból lettem hajtás,
mely gazdátlan árva földre hullt,
nehéz volt tám nélkül a tartás,
de élni a vágyam nem csitult.
Akartam! Küzdöttem a széllel,
gyökérből jövőmet szőttem én,
neveltem ágaim erénnyel,
s átölelt ezernyi szép remény.
Támaszom föld alatt is rágták,
kikezdte kérgem a nagy hideg,
Magasan fenn a hegytetőn,
széttárva büszke szárnyait,
vigyázva, óvón rejti el,
a múltnak sajgó árnyait.
Talapzat szikla, kőkemény,
bronzból a nagytestű madár,
hirdetve ősi, szép regét,
megkopva, hamvas-szürke már.
Időnek vaskos ércfoga,
kikezdte dicső, szép nyarát,
siratja kóbor esti szél,
s a bércet pátosz hatja át.
Ült magában, mint egy árva,
sört kortyolva mélán nézett
- tán valamit felidézett -,
ez a kocsma sosincs zárva.
Szeme fáradt, szénfekete,
bőre cserzett, olajbarna,
foltos volt a ruha rajta,
s egy kisgyerek észrevette.
Épp csak vízért léphettek be,
úri szülők, gazdag sznobok,
elkerülték jól a koszost,
igyekeztek, nem ültek le.
A pultostól flakont kértek,
karonülő volt a kisded,
sose látott ő még „színest”,
bámulta a fura képet.
Szép ez a rezgő, hajnali harmat,
fák koronáján csillog a fény,
néma a szívem, húrja ma hallgat,
rebben a szellő, mint a remény.
Jó ez a meghitt csöndje a tájnak,
hópuhaságú-égre felér,
bú dala elszáll, szárnyai fájnak,
percnyi varázs, és eddig elér.
Nézem a márvány-fodrot az égen,
lágy lehelettel megjön a szél,
fújja a bókját - annyira szépen -
csókja hevétől ring a levél.
Jöjj ide kedves, friss ma a reggel,
drága karoddal fogj ölelőn,
…És mégis belehalunk újra meg újra,
részegült hullámba
kéjjel fuldokolva,
viharvert hajóként lelkünk terhe alatt,
érzék, s ész harca ez,
s mindig fölül marad
teremtő ösztönünk őrjítő éjszakán,
csókok tengerében,
vad habok taraján.
Gonosz vagyok, pokol szülötte,
hevem sebez, tüzem sütötte
beléd, pecsét örök jelét,
okozva néma szenvedést.
Konok vagyok, s dühös magamra,
sötét sarat kenek hajamra,
feléd dobom hazug szavam,
pogány vagyok, vigasztalan.
Hitem kevés, mi volt - kidobva,
de még remél szivem titokba',
te vagy csakis kiért kiált -
ki már ezer csapást kiállt.
Hajam sarát simítsd aranyra,
s a fénye hűn, eléd omolva
ragyogna - bút befedve tán -
Még bennem élsz, igaz már nem lángolón,
csak csendes parázsként, lázas szunnyadón,
ám néha, ha enyhe szellő lebben -
fellobbansz, égsz, tán' a múltnál is szebben.
Mit ér a szárny, ha nem repül,
mit ér a szív, ha megszakad,
mit ér az íj, ha nem feszül,
mit ér a húr, ha elszakad?
Mit ér a hó, ha nem fehér,
mit ér, ha pelyhe szürke már,
mit ér a száj, ha nem beszél,
mit ér, ha éhe csókra vár?
Feszíts keresztre Istenem,
cibáld te szét a szívem is,
hazátlan árva mindenem,
ne hagyj a sárba' engem itt!
Mit ér a dal, ha nem dalol,
mit ér a hit, ha nem hiszek,
mit ér a kar, ha nem karol,
Szúette szekrényben tokjába zárva,
a vonóval párban lakk koporsóban,
múltjára gondol; a szép vajon hol van?
a néma hegedű, áldásra várva.
Régóta hallgat, tán már meg is békélt,
a dolgát megtette, csodákat művelt,
ha fájt, soha nem sírt, hallgatott, hűn nyelt,
sorsától megkapta azt, amiért élt.
Mily meghitt volt, mikor csöpp kis ujjacskák
ismerkedtek játszva, félénken vele,
sehogy sem állt rá a szöszke lány keze,
vonót cincálva a húrját nyaggatták.
Van úgy, hogy sírva ébredek,
olykor az éj is megvisel,
vágyódva fognám két kezed,
s nem érem álmomban sem el.
Nyújtanám én is úgy feléd,
ahogy a néma csillagok
szitálják gyémántfényüket,
mikor a Holdjuk felragyog.
Töröld le kérlek könnyemet,
s legyél az éjem fűszere,
érintsd meg úgy a lelkemet,
mint árvát angyal szűz keze.
Vénülnek már a fák,
gyérülő lombruhát
foltozgat őszi szél,
dongóhad döngicsél.
Haldokló ágakon
csendes az árva hon,
nem dalol víg madár,
fészkét sem lakja már.
Kérgükre bú borul,
hurokként rászorul,
elmúlás szele jár,
halkul a zene már.
Nyugodt az éjszaka,
fák fölött glória,
s oda, hol megkopott,
egy csillag, fényt lopott.
Második változat
Hajlottak már a fák,
rőtszínű lombruhát
Feszített már a vágy nagyon,
hogy lássam múltam otthonát,
szerelem lakta, s oltalom
a jó illatú kis szobát.
Az úton félve mentem én,
az utca kissé összement,
az emlékeknek szent egén
egy ismerős kép megjelent.
A kaput rozsda marta már,
a kertben sebzett, régi fák,
enyészet csak mi arra jár,
Hiába már a nyár,
ha minden víz alatt,
kegyetlen úr az ár,
az átok ránk szakadt.
Hiába szó, a szép,
ez rajtunk nem segít,
zavaros hordalék
már mindent eltelít.
Hiába kék az ég,
ott fönn a felhő gyűl,
kell most a szolga kéz,
a szél is felbőszül.
A gazda feltekint,
üres a két tenyér -
mit tettünk már megint,
hogy lesz így "újkenyér"?
Asszony és gyermek is,
könnyezve vágy haza
- pótágyak, tejberizs -
omlik a ház fala.
Jöjj, gyönyörű nyár, annyira várlak,
szórd ránk a napfény érett aranyát!
Szép kegyed hintve hódolj a mának,
csókold a kelyhek szűzi ajakát.
Bontsd a virágot, drága bibéjét
hadd lakomázza a méhek raja,
s apró harangok hálamiséjét
zengje a szélnek a zönge dala.
Fénylő szemekből tűnjön a bánat,
- ég peremén a türkiz Mennyei -
rebbenő sóhaj fűtse a vágyat,
s lángtüzét hűtsék éjek könnyei.
Érleld a búzát, hozz reánk jó sort,
gazdag időknek a dús melegét,
Rét ölébe vetem ágyunk,
madárdal az imádságunk,
párnám vállad puha gödre,
itt maradnék mindörökre.
Ne szólj kedves, becézz némán,
boldogságot lehelj énrám,
hajam simítsd két kezeddel,
mosolyt hints rám szép szemeddel.
Bőröm borítsd szelíd csókkal,
szénaillat-takaróval;
szomjas vággyá feszül álmunk,
hajnalpírban fürdik nászunk.
Második változat
Szomjas vággyá feszül álmunk,
rét ölébe vetem ágyunk,
Szerelmes verset írtam éppen,
s átölelt lágyan drága férjem
fülembe súgva; csak egy kérdés -
mondd, kedves, milyen az az Érzés,
mikor vered a billentyűket,
megregulázva vad betűket,
s arcod oly rózsás, majd ki csattan,
mondd, akkor hol jársz gondolatban?
Hiába szólok, nézegetlek,
nem leszek féke két kezednek,
ujjaid sebes táncot járnak,
szavak, hogy leüsd arra várnak.
Olyan vagy, mint ki álmot játszik,
csodák ködéből ki sem látszik,
más világ! - repkedsz, szárnyad lebben,
Apámnak nem volt semmije,
magára mégis büszke volt,
ereje volt a vashite,
felemelt fővel trógerolt.
Csakhogy legyen mit ennie
- s otthona, fészke, asszonya -
pokolra kellett mennie,
nem adta volna fel soha.
Apámnak nem volt anyja se,
apja sem, szegény árva volt,
nem jutott néha alma se,
csak bánat volt, mi ráhajolt.
Fejét a csendre rakta le,
senki sem mondott szép mesét,
haját a Hold takarta be,
így élte fojtott életét.
Apámnak oly szép hangja volt,
A parti fűz alatt egy festő álldogált,
vászonra regélve az édes látomást.
Az éjjel hosszú volt, s az álom bőkezű,
egy lánnyal álmodott, a kép oly ködszerű.
A haja szőke volt, csigázta déli szél,
a szeme égszínű, az ajka, mint a vér.
A hangja búgva szólt, mint gerle nászdala,
alakja nád-sudár, ő volt a vágy maga.
A lánynak szárnya volt, s repült, mint szél tova,
a festő lángra gyúlt, s dalolt, mint még soha.
Görnyedten ül az öreg ékszerész,
szemében könnyek gyűlnek - sós patak -
ölébe rejti mind a két kezét,
alatta szúette már, ó a pad.
Tavasz van, s lilaakác illatát
vidáman hordja szerte hetyke szél,
s méheknek duruzsoló, víg hadát
hallgatja, szíve régen nem zenél.
Árva már, földi párja mennybe szállt,
csendesen szemléli a sírokat,
imént egy régi emlék erre járt;
semmi sem jelentett még ily sokat.
Nehezen indul el, a hanthoz lép,
s mint hajdan kecses nyakra szűz achát
Nézd, a Hold ezüstpalástja, hogy ragyog!
Udvarát a pompa fénye járja át,
szél zenél repítve méla áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.
Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát
- várni szép mesére félve nem lehet -
mint a Hold az éjszakát ma úgy szeress,
mondj imát, becézz, te régi jóbarát.