hzsike blogja

H.Gábor Erzsébet

Bányászlét

 

Apámnak szent volt a fekete szén,

rúnákat rajzolt az eres kezén,

a bőre kiszáradt, akár a kút,

emlékén ünnepi talár a múlt.

 

Emlékszem, esténként csókot adott,

kérdeztem, s ő meg csak bólogatott,

sosem volt beszédes, várta a kas,

s hajnalban jött mikor szólt a kakas.

 

Fáradt volt mindig, de elégedett,

örült, hogy mindennap elénk tehet

anyám, egy friss cipót, meleg levest,

 

Csak fogta és nézte. Mereven ült.

Szemébe valami belekerült,

mert úgy folyt a könnye, mint a patak,

nem szólt egy szót se, csak sírva fakadt.

 

Olvastad? - kérdeztem, - mi a bajod?

Annyira tetszett, hogy belédfagyott

a szó? Vagy nem tetszett? Beszélj mama!

Maradjak, mondd csak, vagy menjek haza?

 

Mi vagyunk benne, nézd, te vagy, meg én!

 

 

Örömmel tudatom mindenkivel, hogy megjelent az "Ambróziák" c. verseskötetem. :)

 

 

 

Istenek kertjében ezer virág,

szirmuktól illatos fürdő a tó.

Éhüket, mézédes ambróziák

 

 

 

Kedves Költőtársamat, Jóna Dávidot, megihlette a versem. Így már nem csak egy „lányos”, de egy „fiús” változata is van. Köszönöm, kedves Dávid. :)

Íme: 

 

 

Csak állok a parton, csak állok a csendben,

hömpölygő vízben fodroz a múlt,

tükörképem áll velem szemben,

a valóságtól megszabadult.

 

Jelezni próbál, beszélni hozzám,

H.Gábor Erzsébet

Főnixsors 2.

 

Nem dúl már bennem vad vihar,

be kéne érnem annyival,

amit a sorsom élni ad -

nem keresek már más vigaszt!

 

Nem kell a lázas tűzhalál,

melynek a lángja felzabál,

s hamuvá omló csontjaim

porladnak létem romjain!

 

Béke kell, langyos hajnalok!

Esténként mélán hallgatok,

s emlékek édes mézízén

merengek másnap délig én,

 

s ilyen lesz majd a reggel is,

 

Lebegő lét az én életem,

köröttem, szitáló fény terem,

aranya rám tapad selymezőn,

dalol a szél ma a hegytetőn.

 

Áldás ez, különös égi jel - 

ilyenkor Isten is rám figyel,

s ajkamon, bimbózó szép szavak

százszínű virágot bontanak.

 

Betűkből kirakott ékszerek,

ringató rímektől fénylenek,

magába szédít az alkotás,

kortyolom mámora óborát.

 

Kendőbe kötve minden bánatom…

Ragyog a nap, a szél ma dalra hív,

nem kell a könny, az olcsó szánalom,

repülök messze, boldog szárnyakon,

józan eszemmel harcot vív a szív,

 

s hagyom, hogy győzzön - így a jó nekem!

Feléd űz most is, tudva, vársz reám -

tomboló vágyam lángja féktelen,

akár a fülledt, nyári éjeken,

feléget mindent - árja, óceán!

 

H.Gábor Erzsébet

December

 

December van. A hó pihéz,

bennem egy boldog dalt idéz; 

valami, vérben áradó,

lágyan, szelíden ringató

érzés sodor, és nem tudom

mi ez, de pillám rácsukom

szememre csendben, s halk imám

készteti szóra most a szám.

 

Hála mit érzek - azt hiszem,

hűséges társam szent hitem,

velem van most is - nem hagy el,

s akár egy óvó, furcsa jel,

fülembe súgja; higgy, remélj,

H.Gábor Erzsébet

Őszi hangzatok

 

Kereng a szél, süvítve hordja szerteszét 

a sárgaréz avart - oly árva már a part! 

Idézve régi álmait, danáz egy elvetélt mesét,

egy bús rigó a fán - ma elsiratja azt, mi elveszett.

 

Borong az ég, a Nap sugára gyenge már,

körötte szürke köd szitál, szemébe fú 

az őszi szél. A fák között a fénye szőke repceár.

A fürj is méla dalra kél. Imák, szerelmi hangzatok!

 

(A verset, Máté Sándor:Záró akkord c.

 

 

H.Gábor Erzsébet

Hinni kellene

 

Bánat ül a fákon, méla bú lapul,

sáros, rőt levélke fekszik szótlanul.

Nincsen már öröm - az őszbe hal bele,

hogyha rí a szív, a könny a partnere.

 

Csontos ágakon a fészek árva már,

szél simítja csak, ha néha arra jár.

Hallgat már a dal, ma nem danáz madár,

sárga rongy a fán a megkopott talár.

 

 

H.Gábor Erzsébet

Kenyér

 

Anyám kenyeret úgy eszik,

mint aki közben vétkezik,

szemét behunyva ráharap,

pereg a morzsa, s pár darab

 

ölébe hullik, s szétgurul,

köténye ránca ráborul.

Szívében Isten ott lakik,

s mint aki lopva jóllakik,

 

úgy néz az égre, áldva azt, 

örömöt, hálát rátapaszt.

Szájában omlós, sós falat,

ezerszer újra ráharap,

 

sajnálja nyelni, drága kincs,

H.Gábor Erzsébet

Amíg a szívem megtelik

 

Aranykalászos búzaár,

lángol a katlan, dúl a nyár,

pipacs piroslik, tűz a Nap,

béka hűsöl a fűz alatt.

 

Száraz a föld, a szent mező

szomjazik, s mint a szenvedő

vizet remélve vár, sajog -

föntről egy szempár ráragyog.

 

Göröngy az úton, kőkemény -

kegyet remél e költemény.

Mivé lesz így a drága mag?

Kérjetek bátran, lágy szavak,

 

H.Gábor Erzsébet

Nyárszerelmem

 

Sárga avarba halt a nyár,

a fák tövében tarka hant,

reszketeg ágon két madár,

tépázott tollú méla pár, 

gyönyörű gyászdalt sír a lant.

 

Aranyló őszbe fúlt a perc,

zokog a szél is, hű barát.

Lehajtott fejjel útra kelsz -

kérdezlek, ám te nem felelsz,

máshol keresel új hazát.

 

Menj csak te nyár, te szép, csaló,

elleszek én az ősz ölén,

s vágyam, az égbe szárnyaló,

H.Gábor Erzsébet

Új napra ébredtünk

 

Új napra ébredtünk ezer új reménnyel -

hadd legyek boldog ma, kéne egy szerény jel,

hadd higgyem újra el, érdemes, van tovább!

Fogynak éveim, léptem is tétovább.

 

Gyönyörű hely a Föld, létezni oly csodás -

manapság szívünkből örülni nem szokás,

pedig a kék folyók csak nékünk ringanak,

a réten száz virág, s szeretni hív a Nap!

 

Éjszaka csillagok, s ezüstös Hold ragyog,

H.Gábor Erzsébet

Te tudod csak

 

Könnyeim gyöngyén rezzen a fény,

igazán boldog itt vagyok én;

karoddal átfonsz, kezed fogom,

ajkam ha néma, ne vedd zokon!

 

Odakinn már a halál kaszál,

tépázott tollú madárka száll,

őszül a lanka, sárgul a lomb,

üveges szemmel bámul a domb.

 

Virágok szirmát fújja a szél,

beköszönt lassan újra a tél,

valami múlik - annyira fáj,

ruhátlan fáktól kopár a táj.