hzsike blogja

Hullik a hópihe

H.Gábor Erzsébet
Hullik a hópihe
 
Hullik a hópihe lágyan,
játszik a széllel a szárnya,
csöpp gyerek nézi a röptét -
jöjj ide! - azt kiabálja.
 
Várja az égi pihéket,
gyűlik a földön a vatta,
ujjai tej-melegével,
félve, de megsimogatja.
 
Kiskutya fürdik a hóban - 
mit neki fütty, vagy a gazdi!
Annyira jó ez a móka,
nem csábít most el a laszti.
 

Csak a szerelem örök

H.Gábor Erzsébet
Csak a szerelem örök
 
Forog a Föld, és egyre fogynak a körök.
Minden elmúlik egyszer. Véget ér a nyár,
s mint pőrén az ágak, az élet oly sivár.
Ám, ha szíved valaha, vágyva, lángra gyúlt,
s befészkelt falába mélyen, a drága múlt -
vigyázz reá! Ha már rád talált egyszer is,
áldás az, és a lét, örömmel megtelik;
mert csak az marad, csak a szerelem örök.
 

Szépséget vajúdva

H.Gábor Erzsébet
Szépséget vajúdva
 
Nem lehet ezt másképp, csakis szerelemmel!
Belehalni százszor, reggel, délben, éjjel -
így szabad csak írni, őrült szenvedéllyel!
Úgy érdemes élni, hogyha ég az ember,
 
hogyha lázas szótól lángot vet a papír,
s vöröslő betűktől fáklya gyúl a földön -
jó utat mutatni messzi tündököljön,
áldást szórva fénye, mint a tiszta zafír.
 

A tó mellett

H.Gábor Erzsébet
A tó mellett
 
A tó mellett, a nádasban,
annyi, de annyi állat van;
vadkacsa, béka, száz bogár,
lakhelyük lett a hűs mocsár.
 
Teknős is él itt, hallgatag,
ősrégi, csöndes bandatag,
cammog a parton felfele,
van neki több száz gyermeke.
 
Siklik a sikló - hú de gyors!
Testén a vágás rég beforrt -
éles a nád itt, mint a tőr,
új ruha kéne, szűk a bőr!

A szél dala

H.Gábor Erzsébet
A szél dala
 
Kereng a hópihe, zenél a szél,
csodás a pillanat, rólad mesél -
azt mondja: vársz reám. Dalol a vágy, 
akár a hópihe, annyira lágy. 
 
Kabátom átölel, meleg a sál,
szárnyal a képzelet, magasra száll,
megelőz engem is, nagyon siet,
s felrémlik amott egy fehér sziget.
 
Rajta egy házikó, ablaka zöld,
aprócska kertjében havas a föld,

A Magyar Kultúra Napja

A Magyar Kultúra Napja
 
Tél közepén, az év 22. napján van a magyar Himnusz születésnapja, és ez a nap egyben - 1989 óta - a Magyar Kultúra Napja is.
A fellelhető kézirat szerint ugyanis Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását Szatmárcsekén, (a kéziraton csak ennyi áll: Cseke, 1823. január 22.) és erre az eseményre emlékezve e napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
 

Mit ér a kincs?

H.Gábor Erzsébet
Mit ér a kincs?
 
Hiába győzködött szegény anyám,
gúnyosan nevettem szelíd szaván,
azt mondta; - mit ér a kincs, a vagyon,
hazudva szeretni, magam csalom.
 
Igazi gazdag, ki szívből dalol -
uraknak, apróért, nem udvarol,
s az, kinek álma a mennyekig ér,
s megtudna halni a szerelemér’!
 
Magasan állok a hegy tetején -
mit ér a kincsem, és mit érek én?

Gyémántkönnycsepp

H.Gábor Erzsébet
Gyémántkönnycsepp
 
Hiába! Gyarló az ember, esendő,
kárából nem tanul - sohase fog!
Hajtja a kapzsiság, akár a drog -
szomorún nézi fentről a Teremtő.
 
Ezerszer megkérdi: - mivé lettetek?
Hol van a szeretet, hol van a jó?
Akár a kifosztott csatahajó...
Pokolra jut majd a rabló lelketek!
 
Embernek maradni, nem lenne könnyebb?
Mit ér a pénz, hogyha nincsen öröm?

Elcsitul a dal

H.Gábor Erzsébet
Elcsitul a dal
 
Hidd el, érdemes, bár az út nehéz,
együtt baktatunk, éltes, két zenész.
Ajkunk szót fakaszt, szívünk dallamot,
vélünk énekel mind ki hallgatott.
 
Ékes verseink rímes gyöngysorok -
van, hogy víg a lét, van, hogy könny csorog,
drága már a perc, s minden egyszeri,
vágyunk oly szerény, tiszta, emberi.
 
Ünnep lesz a nap, s újra szárnyalunk,

Rőzseláng

H.Gábor Erzsébet
Rőzseláng
 
Sorsunktól lobbanó, aprócska rőzseláng,
van úgy, hogy tűzvihart, pusztulást hoz reánk,
s van, mikor gyönyört, mi felrepít, mennybe visz.
Szívünk kis korsója csordultig megtelik,
 
s kortyoljuk Istenek áldásos óborát -
zamata részegít, vajákos csókot ád,
vágyad ha szunnyad is, az érzés benned él,
s vadtüzű lángra kap a szomjas szenvedély,
 
és feléget mindent, akár a lávaár.

Akár a régi, szép regék

H.Gábor Erzsébet
Akár a régi, szép regék
 
De szép a táj! A hegytetőn a hó ragyog,
a Nap nevetve szórja rá a fényt
aranyt szitálva, sárga fáklyaként,
a szél szelíd, a fák között csak andalog.
 
A völgy ölére lágy ruhát lehelt a tél,
alá temetve annyi szép mesét,
a fagy bilincse, mint a hű pecsét,
vigyáz reájuk ott, amíg a lét alél.
 
De jő az új világ, a hős, a vakmerő,

Rőzselét

H.Gábor Erzsébet
Rőzselét
 
Nézd, pihéz a hó, a fák ruhája gyolcsfehér!
Pelyhe, kóchajamra száll, s remegve olvad el.
Elcsitult a szél; ma csendesebb, nem is zenél,
ám, ha megpihent, repül tovább, nem adja fel.
 
S nézd az útszegélyt, a leple, mint a tiszta liszt!
Gondosan, szitálva hinti rá az égi pék.
Jó veled, gyönyörre várva, végre, újra itt!
Oly szelíd a csók; becéz, akár a lágy pihék.
 

Tóparti tél

 
H.Gábor Erzsébet
Tóparti tél
 
Csak állok, és nézem a szűzhavú tájat;
hó-suba óvja a föld melegét,
az ég fele nyúlnak a berkenyeágak,
vadlibák véje fest fent feketét.
 
A tó körül nádas. A szél játszva vélük,
zörgeti rajtuk a holt levelet;
a szárukba fagyva - ennyi volt a létük,

Drága hazám Magyarország

H.Gábor Erzsébet
Drága hazám Magyarország
 
Drága hazám Magyarország,
Nap színezze lángos orcád,
eső mossa sáros lábad,
kerüljön el minden bánat!
 
Meződ, szemes búza lepje,
s jusson, ne csak ünnepekre!
Amíg e föld kincset terem,
éhes ember sose legyen!
 
Szőlővesszős dombvidéken, 
tűz forrjon a venyigékben,
adjon írt a szomjazóknak -
rangja legyen itt a bornak!
 

Ünnepi áldás

H.Gábor Erzsébet
Ünnepi áldás
 
Ünnepi illat lengi a fenyvest, gyanta a fákon,
csurran a csepp, és ráfagy a törzsek telt derekára.
Gyöngyei csillag fényeit ontják - mennybeli álom!
Ébred a Hold is. Leplet aranyból szór ma a tájra.
 
Hópihe szálldos, kucsma a testes szirt tetején már.
Hallgat a szél, oly mély nyugalom van, toll-puha minden.
Sziklaodúban szunnyad egy éltes, vén denevérpár.

Csodára várva

H.Gábor Erzsébet
Csodára várva
 
Mióta élek csodára várok,
csillogva csaltak csalóka álmok,
s szárnyakat csenve repültem messze,
távol a mától, egyre, csak egyre.
 
Azt hittem jobb lesz fenn az egekben -
igazán ott én sose szerettem
úgy, ahogy téged, itt lenn e Földön -
illúzió az, flitteres börtön!
 
Jobb itt nekem, hol illatok vannak,
ahol a szívek szavakba halnak,

Kalácsot rajzol neked

H.Gábor Erzsébet
Kalácsot rajzol neked
 
Karácsony rezeg a fán,
hiányzol nagyon, apám,
ezüstös ágán a fény,
reszkető, puha remény.
 
Alatta könyvek, csomag,
hintaló, játékvonat -
nélküled fut a vagon,
arcképed lóg a falon.
 
Együtt az egész család,
s míg Flóra aranyhaját
simítja gyenge kezem,
tereád emlékezem.
 
Csendesen múlik az est.

Vezetnek majd a csillagok

H.Gábor Erzsébet
Vezetnek majd a csillagok (2)
 
Karácsony van. A rét deres,
szemem a fák közt fényt keres,
szürke az ég ma, oly komor,
meredten néz a sombokor.
 
Hiányzik már a hó nagyon!
Magány tanyáz a vén padon,
ruhátlan fákon nincs lepel,
mindegyik pőrén ünnepel.
 
Estélik. Kinn a szél kavar -
nótája fals, de nem zavar,
hiányzik már a szó nagyon,

Rőzsedal

H.Gábor Erzsébet
Rőzsedal
 
A hó pihél, a szél elül,
az ünnep kelyhe megtelik,
békesség fészkel legbelül,
fárad a lárma, csendesül,
most megpihenni jólesik.
 
A rőzse lángol, s úgy lobog,
minthogyha táncot járna ma, 
vörös ruháján vér csorog,
a régi óra ácsorog,
nem kondul már a rézdala.
 
A gond, a bánat, elcsitul,
a Hold benéz az ablakon,
a lélek égi fényre gyúl,

Ünnepi csipkeruhába

H.Gábor Erzsébet
Ünnepi csipkeruhába
 
Annyira szép ez a reggel,
hópihe száll a hajamra,
lusta a Nap, de ha felkel,
nincs soha már nyugodalma.
 
Játszik a fénye az úton,
táncol a tócsa vizében,
olvad a jég is a parton,
pancsol a szél a levében.
 
Ünnepi díszben a város,
mennyei mécsesek égnek,
illatod őrzi a vánkos,
dallama van ma a létnek.
 

Oldalak