Hór-völgyi ringató
Milyen derűs a világ,
itt a Hór-völgyébe.
Virul a rét, a mező,
csokrot köt kezembe.
Virul a rét s a madár,
csicsereg fülembe.
Túrabakancs ide jár,
csak a Hór-völgyébe.
Lábad fárad? Rá se ránts!
- itt a Hór-völgyébe.
Pihenteted majd Bogács,
áldott gyógyvízébe.
A számon mosollyal ébreszt a reggel.
Fényét szórja rám a tavaszi nap.
Ölelésedből maradt csillag szökdel
a szemem mögött s fénye ölbekap.
Míg öltözök, bennem dúdol a tegnap.
Ökölbe szorul néha a dallam.
Illúzió, még gyakran belém harap
a múlt, mit már feledni akartam.
Búsan regél a hétköznapi bulvár,
az üres akkordokban zengő szóár
zúdul, titkot mesél a félelem.
Törékeny lelkem, mint egy pillangó szárny
rebben feléd. Szél szárnyán kel fel az árny:
"A mindenségben nincsen értelem."
Levéltenyéren
virággyertyáját
gyújtja a május
a gesztenyefán.
A lángja fehérlik: a fénye feléd
szerelmet lobbant
a lángkoronán
s tavasz szele súg füledbe mesét.
Májusi álmok,
szép vadvirágok
nyílnak az úton a lábam előtt.
Porzik a bodza,
boszorkány bokra
kúszik az illat
varázsa pirkad
míg a virága, lel új szeretőt.
Örök az élet. Fénye rámvetül.
Égből szóródik, hull áldás felém.
Estére, félek létem szenderül
de tart az Úr, hordoz majd tenyerén.
Ördög játszik, nem alszik el, éber.
Szívemre kételyt cseppent, átkosat.
Felveszem ezt, hisz ragyogó ékszer
s éget belém iszonyú kínokat.
Jól érzi magát velem: bestia.
Lefejti rólam az áldásokat,
bús árnyként követ az istenlova
utolér, s kéri megváltásomat.
Fehér lepel borult a tájra,
mint anyám hajában megbúvó
letűnt idő sötét hajszála,
úgy üt el a fekete folyó,
amint tél gerincén kanyarog.
Jégtáblán sodorva múltadat,
jövődet hozza az áradat.
(2002)
A karácsonyhoz úgy hozzátartozik a bejgli sütése, mint a nyárhoz a napsütés. Évek óta saját magunknak sütöm meg ezt a karácsonyi finomságot, mákos, diós töltelékkel, zsíros, kelttésztából, ahogy anyutól tanultam. A tetejét tojással kétszer átkenve, hogy szép márványos legyen, mert igaz, hogy az íze a fontos, de azért a látvány se mindegy.