Lábam alá aranyport szórt
az akác e fényes reggel.
Előbb kerékpárom hajszolt
utamon, most meg jó kedvvel
gázolhattam az avarban:
cipőm talpára kincs tapadt,
amit természettől kaptam.
Léptem zaját díszes aszfalt
nyelte el, selymes aranyat
Ködben úszik a Hargita,
esőt is szór égi szita.
Patak vize Oltba duzzad,
ami hátán gallyat futtat.
Dánielek, dánfalviak
építik már azt a hidat,
mely összeköt magyart s magyart,
(Mottó: „...kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel,
az idegenek dicséretére szert így teszel...” -
István király)
Már István így tanított:
„élj intelmek szerint,
hallgass meg minden jó szót,
vezessen erkölcs, hit...”
A bevált, sok jó szokás
Ha szakad is a húr...
Ha szakad is a húr,
a dal az életem,
már túl a hegedűm
az évtizedeken.
A jól kiszáradt fa
lelke mindig helyén,
az én lelkem lenne
ilyen biztos remény,
1.Önjellemzés K.doktor úrnak
Anyám vagyok apám helyett,
Pedig ő végleg megpihent.
Apám vagyok: találkozom
vele, mint élő bizalom.
Anyám öröksége: szívem,
melyben ritmust vált türelem,
tenni ma, mit holnap lehet -
testre nem szabott bölcselet.
Apám öröksége:léte,
egészséges ébredése,
piros arccal, lassú lépttel...
Pedig hányszor tépte éjjel
gondolatát, bognár – karját!
Egy gyerekkel, kicsi család,
vágy, pénzhajsza,
Tűzugró
Szent Iván-éjjelen
a tüzet ugranám
át érted, azt hiszem.
És nemcsak mondja szám,
a mindig szótalan…
Bennem is tűz lobog,
és fénylik a nyaram,
Mesém rövid, kis utat kér a könyvig...
Egy szép fa dísze kertemnek régóta.
Ismert a tűz és láthatatlan lángja
Lomböltözékét elégette mind.
De bánatom elfújta lenge szél,
Mint ahogy fává változott főnixként,
Levél-század állt rendbe, hozva reményt,
és gömb-piros az élet, mely ma él.
Születésnapomra '13
Hetedik ikszben járok én,
szinte soros e költemény,
tollam
fogan,
utánzat, melyet feljegyez
irónom, véle semmi nesz
sosincs,
nagy kincs.
Azt mondják, sír a hegedű,
mikor nótát húz a zenész.
Üveghangokon nem derű,
jajszó nő, mint tavaszi fű.
Alig hangzik, majd szaporán
füledig ér a hangmező,
mint szemedben nap hajnalán
Felkérés - fiatalságra
Percek időben,
léptek a térben
lejtik a lábat
képre, zenére,
sok színes fénye
helyt ad a táncnak.
Röppen a kislány,
lepke itt-ott száll,
hív mulatásra,
BIZTATÓ
Április múltja a bőröd,
rajta a zord telet őrzöd,
lelkedet szó ma nem nyitja -
késlekedő nyarad titka.
Hol van a régi mosolygás?
Könnyed árvízi bolyongás,
törlöm. Arcod kicsi pírja,
végre jó kedvedet hívja.
Az éjszakába bújok,
sötéten ölel át.
Elpattantak a húrok,
de hallom dallamát
a tegnap-volt életnek,
mely sosem lesz már társ:
az ifjúságnál szebbet
ma sehol nem találsz.
A lét hetvenszer lüktet,
( 2011.december 21-re, pedagógus - karácsonyra)
Elhallgat az egyik,
megszólal egy másik,
előbbi szünetre,
utóbbi ünnepre.
Gyermekzsivaj otthon
kicsiben beoson
jó meleg szobába,
hótól mentes házba.
Nem kell sorba állni,
felállni, leülni,
krétát, tollat fogni,
színötösért fogyni.
Fenyődísz a csúcsra,
a tavalyi – újra…
Szépen szóló csengő,
új - év - közelítő,
Valaki súgja-e neked,
hogy köszönj illedelmesen,
ha felnőttel találkozol?
Ellépsz mellette csendesen?
Trágár szót mormolsz mérgesen?
Valaki mondja-e neked:
táskád, leckéd rendben legyen,
figyelmed friss, beszéded szép –
emberformáló értelem
vezesse vágyad szüntelen?!
Valaki arról faggat-e,
kit gúnyoltál, téged ki bánt,
s a sorsot döntő érdemjegy
biztat vagy alulkalkulált,
Bujdosóknak fejedelme
hamvaidban hazatértél…
Nem kísértem, csak álmodom,
csillagfényt vet rám az éjfél.
Írástudók, betűvetők
szomjúhozzák közelséged.
Márciusban, Hajnal-napon
várjuk újraszületésed.
Itt vagy ismét: bölcsen, búsan,
kevés mosollyal arcodon,
mégis vigaszt nyújtasz nekünk
újkeletű, rút harcokon.
Bujdosóból magyarhoni
p o l g á r r á tégy mindnyájunkat! –
Ha a kenyeret magam szegem meg,
mint a penge a foszló bélben,
elővillannak nagyszülőim
lángjaiból két világégésnek,
mit fellobbantani sosem akartak.
- Anyák napja előtt –
Attilát idézi Etus
(90 éves lexikon),
s miközben hangját hallgatom,
eszembe jut számtalan juss,
s egyre fájóbb lesz az emlék.
Anyám, hol vagy? Mért mentél
végtelen útra? Hisz nemrég
még te mondtad: Messze az éj.
Férfibb voltál száz férfinál,
akinek egyetlen fia
tiltakozott: neki nem jár
minden évben új ing s ruha.
Szereteted csillagokig
Augusztus egyik csillag-
fényleső alkonyán
így intett engem halkan
őszülő jóapám:
Hiába állsz a jólét
legmagasabb fokán,
Szent István-szigort őrzöl
szívednek hajlatán,
lelked legmélyén, míg élsz,
tíznél is több parancs
hajt téged, s folyton alkotsz,
maradva víg suhanc,
hegedülsz csalfa nótát
annak, ki bortól ég,
s örömét árnyékolja
egy kis keserűség.
MANÓK
1. A JÓ MANÓ
Én vagyok a jó manó,
Nem jövök, ha hull a hó,
Ha melegen süt a nap,
Rögtön meglátogatlak.
Persze észre sem veszed,
Mikor rajtad segítek…
Ha nem kell a főzelék,
Nyalom a tányér szélét.
Játékod van több mint száz,
Apró szemem rá vigyáz,
Helyre rakom titokban,
Egy se legyen tilosban.
Nem kérek én jutalmat.
Fogom a ceruzádat:
1. Törzsből nyíló
Törzsből nyíló kis virág,
m’ért tévesztettél irányt?
Lomb közt bújnak társaid
jó magasan – mind virít.
Oldalhajtás éltet most,
ezért vagy elhagyatott.
Mégsem: erőd úgy nyered,
hogy bőven szívsz nedveket.
Könnyen elér a kezem,
inkább csillogó szemem.
Ha ideér unokám,
haját díszíted talán.
Ő is derűs oldalág.
Ő is ilyen kis virág.