kékszem blogja

Steril nők


Nőt akarsz magadnak: szépet és jót?
Ne hagyd rá: használd te a porszívót!
Ki mos, ki vasal: válaszoljatok!,
végezzétek ti, ne az asszonyok!

Veszélyben a világ: Föld és ember,
hiába szónokol, semmit nem nyer.
Steril a nő: és nem szül gyereket,
és a férfi azt mondja: elmehet!

Alusznak a csillagok, és a Hold,
útjuk idáig nagyon nehéz volt
kipihenik magukat: fölkelnek,
késő este újra jelentkeznek.

A kék égről figyelik a nőket:
talán ma is sterilek lennének?
Úgy látják, hogy alant ünnepelnek:

Meglógok a kórházból

Folytatom, mint lábadozó beteg a gyógyulást,
tőlük tanultam:: orvosoktól, az erejüket
veszített, félig élőktől: hozzájuk tartozom
magam is, botorkáltam eleget,életemen át!
Nem operáltak, műtétre nem volt szükség,
de betegebb voltam a betegnél:nem tudtam,
ki vagyok, hol vagyok: körülöttem rohadt
embertábor őgyelgett, ők nem láttak engem,
s én  nem láttam őket, három ágy maradt
magában éjszakára a szobánkban, egyiken
sem aludt, ki magáról nem tudott.
Reggel engem kerestek, de nem találtak!

Gond

 
Harmatos hajnal kopog az ablakon,
Tudom, mit akar: enyhít a gondomon.
Gyönge még a fény, ilyenkor sötét van,
Segítsen valaki az én bús gondomban!

Ily sötét éjszakám nem volt még nekem,
Aludni nem tudtam, csak szenderegtem.
Hogy jutottam ide, magam sem tudom:
Csak megjelent az a ritka alkalom .

Fehér ruhát viselt, angyal lehetett,
Beteg szívemben szerelmet ébresztett,
Ablakomon már egyszer ő kopogott,
Elment, és itt hagyta nekem a gondot.

Hajnal van, harmatos, és most elindulok,

létnemlét

 
 1
kergetem
               az időt,
 hirtelen
              megszédül
fenyegeti
                 a halál,
nem  tud
                 védekezni!
  mi lesz az idővel
                   elbújik
azt tenné :
                    szégyelli!
szégyellős
                     az idő
nem lehet
                      az igaz
a halálnak nincs
                      ideje,
az időnek nincs
                       halála!
ugye mennyire
                      egyszer
nincs ez se,

Barátok nélkül

 
Barát voltam fiatalon:
ma már nincsen társaságom,
csak egyedül tengek, lengek,
teher nekem így az élet!

Amíg írtam, telt az idő,
érvényesült a verselő,
amit írtam, elfogadták:
elviseltem a kritikát!

Néhányszor már elköszöntem,
hallgatásomat ígértem,
minden erőm összeszedem:
a verselés ne kísértsen!

Versbarátként ismertetek,
akként írtam verseimet,
s ha barátaim nincenek:
miért írnék akkor verset?


 

Szavaink

    
Szavak, szavak, magyar szavak,
mindenkinek ne adjátok magatokat!
De a magyart, csak a magyart szeressétek!
Őshazátok volt ott néktek,
ahol ma is megértenek.
S mikor elkezdtünk beszélni!
jó volt titeket hallani!
Erősek, gazdagok általunk lettetek,
s ti hoztátok Keletről a színeket.
Ritmus, dallam patinás,
nagy érdem: a a jóhangzás.
Ha a régész mélyre ás,
ott a sok bizonyítás!
Itt élünk már nagon régen,
össetartón: egy nemzetben,
amely csak titeket szolgál!
Olyan kultúrákra talál,

Akácként elégni

Szoktál mérges lenni,
akácként elégni?
Jobb tüzelő a szén,
nem füstöl a kémény.
Ha mégis eldugul,
megpiszkálom alul,
és a tüzem lángol,
a jó akácfából.
s mindaddig égni fog,
míg fiatal vagyok.
Addig lesz ereje,
tüzelhetek vele.
Az idősek gyengék,
és a tüzük nem ég.
Fáznak, és meghülnek
betegek lehetnek!
Nagy lánggal ég a tűz,
nincsen közöttük szűz.
Szüzek, tüzek, kérem,
bocsássák meg nékem,
akáccal tüzelek,
s magas fokon égek.
A fa megöregszik,

Szemben önmagammal

  Szemben magammal

Nem tükörben nézem magam,
verseimből olvasok,
én magam azoknak írtam,
és most látom: nem azok!

Néhány jobb is volna köztük,
azoknak megbocsájtok,
a többinek elnézés jár,
mert nem ők a hibások!

Én vagyok az elkövető,
én is kényszerből tettem,
nem akartam elhinni,
hogy nincsen tehetségem!

Megkövetem olvasóim,
kiket csúnyán becsaptam,
és mint hozzáértő ember:
méltán szégyenlem magam!

A jó versek barátaim,
és azok is maradnak,

Éhes nyomor

      
Éhes nyomor tátongott körülöttem,
sütött a nap, mint trópusi szigeten.
A nyomorral találkoztam máskor is,
koplaltam éppen eleget magam is!

Ott bujkált a szekrényekben, lábasban,
hogy enyhítsem az éhemet: kutattam.
Szőttes kendőből  szólított egy morzsa,
nem tartott túl sokáig a lakoma.

Fáradtan érkezett haza az apám,
tarisznyájában hozta a vacsorám.
Vele jött a Pincsi kutya, s azt várta:
legyen neki bőséges a vacsora!!!
 

Mi a neve?

  Mi a neve?
            T                                                           G    S  Z  E  R
           A                     S     V  Ö  R  Ö  S     N                       
         R                      A                            A
        J                      K                        H
       Á                    A                     A 
      S                 K                     T      
        BÜSZKE               ,      T               JÁTSZOM VELE
                                          I

Bolyongok

Az időtől elszakadtam,
bolyongok a semmiben,
veszek egy jó faliórát,
és az időt én mérem.

Veszekedés lesz belőle,
az időtől elszakadtam,
miért térek vissza hozzá?
Megszégyellhetem magam!

A semmiben bolyongani:
szép kirándulás,
olyan jól érzem magam:
környékez az ájulás!

Megjavulok, s visszatérek,
mérem tovább az időt,
a hirtelen bolyongásért:
büntetik a tekergőt!

Megyek

Szellők szárnyán érkezek hozzád,
nálad szebbet a szemem nem lát,
 halvány fehérbe öltöztetlek,
és egy estélyivel megleplek.

Nyílnak kertemben a virágok,
azokból csak neked adhatok,
égő színeket viszek neked:
az erős színeket kedveled.

Virágokat a kertből viszek,
akár a szerelmem, szerények,
viszem neked a legszebbeket,
valamennyit vázádba tegyed!

Hajnali friss a kicsi szobád,
csak a virágszín illik hozzád,
élvezzed, kedves, minél tovább,
megyek: kívánok jó éjszakát!



 

 

Homály

Kiemellek a homályból,
csak szeress!
Légy  kísérő angyalkám
te, kedves!

A hangod tiszta, kék szemed
ragyogó,
és fényében az én képem
látható.                          

Eloszlatom körülötted
a homályt,
és akkor nem csak én, más is
szépnek lát.

A homály nem áll jól neked,
mert szép vagy.
Kihozlak a homályból, hogy
az maradj!

A homályba én küldtelek,
azt tudod!
Én is hozlak ki belőle:
meglátod!

Hullámokban száll a homály:
süt a nap.

A kutya vonyít

Ez itt nem a halál fészke -
gyerek a bölcsőben,
az életre szülték őt meg,
hagyjad hát, hogy éljen!

Nem lát ő, és nem hall,
egyszer ő is nagy lesz,
kemény fából faragták őt,
s joggal az élethez.

Ne ólálkodj, kedves,
itt nem találsz senkit,
tőletek egy telhetetlen,
nagyon sokat elvitt.

Üres maradt az a föld,
amelyet itt hagytak,
s az ártatlan gyerekek,
mind árván maradtak!

Ennyi neked nem volt elég,
akarod a többit?
Istállóban bőg a tehén,
a kutya meg vonyít.

Vívódás

Írtam már ilyet is,
olyat is magamról,
ki olvassa versem,
az tudja nagyon jól.

Nincs nagy tehetségem,
azt én is jól tudom,
de az ösztön biztat:
verset kell hát írnom!

Ellenállnom nehéz,
akkor hát mit tegyek,
erősebb az ösztön:
íratja a verset

Nem a forma fontos,
inkább a tartalom,
ami ott hiányzik,
emitt én pótolom.

Arra azt mondják,
hogy azt nem lehet,
ami nincs a helyén,
az végleg elveszett.

Mi marad meg nekem?
Egy kis száraz szöveg,

Ballada

Átlátszó-kék  a tó vize,
én fejestől ugrom bele.
Kiloccsan a víz a partra:
sétálókat lespriccolja.

A víz összezavarodik:
hátha eljutok a partig.
Csakhogy nem tudok jól úszni;
nem tudok kievickélni.

Senki nem jön segíteni,
már nehéz levegőt venni.
Olyan vagyok, mint a béka:
kiülök a fényes napra.

Ám nincs fény, nincsen levegő,
nem segít már a teremtő,
nyelem a zavaros vizet:
úgy érzem,hogy megrepedek.

És már nem sokáig bírom:
itt ér utol a halálom.
Tóból engedik a vizet,

Idejében

Alszik mélyen ifjúságunk,
föl  kell ébreszteni,
veszélyben van a jövőnk
ha nem fog ébredni!

Zárjuk akkor vak börtönbe,
ha csak úgy menthető?
Ne nevezzük büntetésnek:
mert még ébreszthető!

Legyenek jók a nevelők,
mi  ne bántsuk őket,
legyenek bár kemények is,
csak jól neveljenek!

Sose bántsák a nevelőt,
ha egy kicsit kemény,
csattanjon el az a pofon,
hogyha van még remény!

Az utolsó pillanat is
használható arra,
hogy a gyengét erősítsük,
s legyen akarata!

A nóta vége

Hogy állunk a költészettel?-
kérdezem én bamba képpel.
A válasszal készen állok:
meggondolatlanul írok!

A költészet magas nekem,
senkitől nem "irigyelem",
és ha még írok valami
bús kedvemből kisegít.

Az ösztönöm mért működik,
ha verselni meg nem tanít?
Tudással nem pótolhatom,
amit  ígér az alkalom.

Nem készültem idejében,
hogy a szabályokat értsem,
de nem is a szabály fontos:
a gyakorlat legyen pontos!

Míg sikeres a végtermék,
talán addig még írhatnék,

Menekült

Sopron öreg utcáin ismernek:
nem ide születtem,de itthon vagyok;
ide tartozom,ez az otthonom,hazám,
s úgy érzem, szeretnek,
hogy szükség van rám.
Úgy kezdődött életem újabb fejezete,
hogy,mint menekültet,befogadtak ide.
Lapozgatom életem lapjait,és érzem:
mégsem véletlen,hogy ide értem.
Fogadtak a város történelmi urai:
méltóságos Eszterházy,és vele Széchenyi.
A magyar Liszt Ferenc nekem zongorázott,
együtt jártuk be a kerek nagyvilágot.
Úgy érzem: tisztelnek,szeretnek mindhárman,

Oldalak