A pompás tűzlángok még pihennek,
az ég alján találkoznak a színek,
odaér a nap: veszi az ecsetet,
s halvány rózsaszínre festi az eget.
A színeket nem látja markánsaknak,
szünetet tart, s kever bele pirosat.
A napnak aztán mennie kell tovább:
és maga után hagyja az éjszakát.
"Kelj fel,és járj!"
Ember,
nem mozogsz, pedig kellene,
a mozgáshiánynak leszel betege,
"kelj fel, és járj":
ne mondd, hogy mindened fáj!
Ember,
ne légy pipogya, gyenge féreg,
a földből is kiszedlek,
elindítalak, hogy járj:
ne mondd, hogy mindened fáj!
Ember,
gondolkodj: ne alázd meg magad,
legrangosabb te vagy a nap alatt,
elveszíteni kár:
ne mondd, hogy mindened fáj!
Ember,
az idő megbénított: ne engedj neki,
nem ő, te vagy valaki,
de az időd eljár:
ne mondd, hogy mindened fáj!
Természetes az a csoda,
mely beért az udvaromba,
csöndben tör fel a magasba,
s bizonyítja, hogy a csoda
ott van az én tenyérnyi kis
udvaromban, hajlik mint a
szép lány, az óhajtott bálba'.
Szélben hajlik, meg nem törik,
pihen, susog, zenélni kezd,
s gyönyörrel hallgatom az est
csöndes homályában, amíg
lassan vissza nem húzódik.
Az esti csöndben csodálom
a csodát, s elszenderedek,
biztatnak, hogy a csodáról,
az én kicsi fámról, írjak,
hogy róla mindent tudjanak!
Nem gyermeki az az álmom,
hogy én ki az űrbe vágyom.
Korom szerint gyerek vagyok,
de nagy tettre vállalkozok.
Elkészítek egy űrhajót:
kimondottan nekem valót.
Én leszek az űrhajósa:
kilövésre várakozva.
Máris indul a rakéta,
könnyen áll rá pályájára,
az út csupán néhány óra,
aztán leszállok a holdra.
A leszállás tökéletes,
a szkafander kicsit vizes.
Lépegetek csalódottan,
míg ellátok, csak homok van.
Kicsit szomorú is vagyok,
mert én ott nem maradhatok,
Nyugtalan fellegek bolyongtak:
lehetett tudni, hogy mit hoznak.
Vad vihar érkeztét jelezték,
hogy egyen számunkra menedék!
Goromba fellegek támadtak,
reggelre az égről távoztak.
Kék-tiszta maradt a magas ég,
mosolygó csillagok átvették.
Társaim voltak, és követtek,
engem otthonomig kísértek,
hol ágyat vetettem magamnak:
és az álmaim megnyugtattak.
Megkövült emlék a porta,
hová visszatérek,
emlék a vert falú kis ház,
amelyben megszültek.
Megkövült emlék a a szoba,
melyben hallgat a csend,
ólálkodik a csirkemúlt,
ahol úr volt a rend.
Megkövült emlék a zöld fű,
gurguláz a patak,
csupa emlék ma már minden,
melyek nekem fájnak!
Megkövült emlék a virág,
mely az utcára néz,
lelkem fényét hagyom neki,
de locsolnom nehéz.
Megkövült emlék ma minden,
ami jó volt, és szép,
emlék a vert falú kis ház:
átléptem küszöbét.
Eltévedtem a semmi
labirintusában,
egy hatalmas tömeg
fújtatott utánam,
nem tudták, hogy
értelmetlen minden
mozdulatuk, félreálltam,
s megengedtem,hadd
suhanjanak el mellettem,
idegen emberek.
Ellenségek lehettek,
túljártam az eszeken,
és az az ellenségük
lettem; nem volt ugyan
fegyverem, azért
őket legyőztem, mivel
több volt az eszem.
Akiknek nincs elég eszük,
olyasmit ne tegyenek,ami
fenyegeti az életüket.
Mert az ember ésszel él,
akinek nincs,ne meséljen!
Sütött a nap,
kirándulni akartam,
nem sikerült,
mert elázott az utam.
Jött az eső,
elmosta az utakat,mit tehettem?
Az az utam elmaradt.
Sajnálkoztam,
de az fölösleges volt,
szórakoztam:
hallgattam a rádiót.
Velem pihent
a biciklim egy hetet,
nem folytattam:
veszítettem eleget.
Az az idő
kihullt az életemből,
lezárom a fejezetet,
és elkezdem elölről.
Nem tévedek
olyan sokat, mint eddig,
mert az ember
ilyenkor már megnyugszik.
Elmehetek
Kamrák
bátor vendége,
a picurka egérke,
akinek az ottléte,
nem ment hamar feledésbe.
Rágott, őrölt, amit kapott:
búzamagot, és sok kemény dióhéjat.
Rágta őket sokáig,
aztán szépen elaludt.
Ébredéskor nem mert már oly sokat enni,
nyomában volt a kis cica:
nem üldözte sokáig:
"kis egérke ne menekülj,
engedtelek idáig."
Bekapta az egeret,
és azután
tovább
ment.
Anyák naojára
tanácskozásra
ültek össze a virágok
hogy május elsejére
kössenek egy csokrot
de nem találtak
megfelelő virágot
mely legyen az áldozat
azon vitatkoztak
a sok üres beszéd után
megállapodtak
tulipán az elnök szónokolt
jártam a világot
most hozzátok fordulok
tőletek kérdem a csokorhoz
kit áldozunk föl
engem nem lehet én már
hervadásban vagyok
de vannak sokan köztünk
akik alkalmasok
a szerény színes apróságok
régen elmentek az orgona késik
a nefelejcs most nyílik
Padon ültem,
körülöttem gyerekek,
észrevettem:
játékaik nincsenek.
Eldöntöttem,
veszek nekik játékot,
szegény gyerek
játékokat nem kapott.
Ajándékom
nagy örömmel fogadták,
és azonnal
rúgni kezdték a labdát.
Örömüket
megosztották énvelem,
úgy éreztem:
mindenik a gyerekem!
Jókedvében a kis egér
Bedőlt a macskának,
Azt gondolta a kis buta,
Hogy táncolni fognak.
De a táncos jó kedvének
Lett az áldozata,
Azt gondolta a kis buta:
Barát lett a macska.
Közeledett az egérhez,
Hogy megtáncoltassa,
Alig várta, hogy elérje,
Azonnal bekapta.
Ha hiszékeny nem lett volna,
Még ma is élhetne,
De egy kicsit butácska volt,
S életét vesztette.
Gyászban van az egész tábor,
Sokan összegyűltek,
A társukat eltemették,
S búsan haza mentek.
Szülőhelyem Egrespatak,
ott szült az édesanyám,
drága kincset hagyott reám:
az volt az én őshazám.
Otthonom és menedékem,
ott vártak engem haza,
asztalon a kürtöskalács,
s az apám nova bora.
A kert alatt kicsi patak
hívogatott fürödni,
az a legszebb emlék nekem:
szeretek rá gondolni!
Őriztem, és építettem,
míg el nem kóboroltam,
befogadott az őshaza,
és én elvándoroltam.
Megtaláltam nyugalmamat,
ami addig hiáyzott,
Sopron, a hűséges varos,
békésen befogadott.
Helyzetkép
Tegnap még
nem történt semmi,
régen várom:
jöjjön valaki!
Valaki,akiről
én sem tudom,
hogy ki?
Mindenen kívül vagyok,
és csak várakozok,
hátha megszán valaki,
lehet az akárki.
Majd én megtudom,
érdemes-e várni?
Várni mindenképpen,
de nem sokáig,
mert a várakozás
kikészít.
Megvetem a lábam
erősen a földben,
és védem, míg a lélek
ki nem száll belőlem.
Nem a várás fontos:
az Idő,melyből
oly kevés van!
Várni mégis kell,
légy jelen,
mikor valaki erre jön!
Bús sötéttel érkezik az este,
békés órák kedves ketyegése
figyelmeztet éji pihenésre:
szükség van az ember erejére.
Fehér éjszakáid szoktak lenni?
De jó lenne akkor veled lenni!
Szőke magányodat ne őrizzed,
fényes napokat adhat az élet.
Nyugodt legyen az álmod, kedvesem,
azt kívánom neked,szerelmesen,
lehetne már egy közös éjszakánk:
búcsúznék tőled az éj hajnalán!
,
Jajong a kismadár,
keresi a párját,
nyugtalanul repdes,
nem kíméli magát.
Magányos a madár,
él a párja nélkül,
amely elszállt messze:
s ő is oda repül.
Talán megtalálja,
s fészket raknak újra,
visszaemlékeznek
a régi dalokra.
A kedves csicsergés
hangzik napokon át,
a hűséges madár
nem hagyja el párját!
közel vagy
látlak szemed
barna hajad
fekete lófarokba
rakva hordod
elragadóan gyönyörű
vagy megtartalak
magamnak öregen(is)
enyém vagy
2.
közel vagy látlak
szemed barna a hajad
fekete lófarokba
rakva hordod gyönyörű
vagy megtartalak
magamnak öregen (is)
enyém vagy
Hogy vagyok?
Micsoda kérdés!
Különben köszön:
Jól!
De miért kellene tudnom:
hogy vagyok?
A kérdésedre válaszolok:
miért ne?
Hiszen unatkozok!
Kitaláltam valamit:
rakom a szavakat egymás mellé,
csak úgy hevenyén.
Koncentrálni nem tudok,
és nem is akarok!
Nem keresem a szavak értelmét:
jelentenek-e valamit,
vagy nem?
Sorakoznak egymás után,
még tolongnak is.
Magot hullatnak,
aztán már szórják is:
jusson bőven a madaraknak is!
A szavakból nem tudok meg semmit.