Almássy János
Így írok én
Én csak úgy írok, ahogy akarok,
és hízelegni, soha nem fogok.
Lábamon állok, úgy gondolkodok,
szívemhez szállnak csöndes dallamok.
Lírát művelek, ilyen verseket,
sorról sorra ott van a gondolat
zenéjük bűvöl, tiszták a rímek,
eljutnak hozzád, és ott maradnak.
Neked ajánlom, s én megfogadom:
az írást ezután is folytatom,
ettől a formától meg nem válok,
írni így akarok, s így csinálom.
Almási János
Nincs idő,nincs óra
Az órának nincs ütője,
elvesztette régen,
nem méri ma már az időt,
hever a szemétben.
Nekem nem volt szükségem rá,
ma is fölösleges,
bosszúságot szül az idő,
megélni keserves.
Nincsen idő, nincs végtelen,
miért lenne óra,
már annyiszor felbosszantott,
kitettem a hóra.
Idő, óra egytestvérek,
nem élhetnek másképp,
kihúzódnak a szabadba,
viszik a szerencsét.
Hazaérkezett. Június második fele kezdődött, eső alig esett, a nap egyre obban perzselt, a rétek elveszítették üde zöldjüket, a hőség rátelepedett a kapások vállára.
Kígyóvonal
- Regény -
Ablak
Jó ablaknak lenni,
falak vigyáznak rá,
kinéz, a fényt látja,
ha befelé fordul,
a meleg fogadja.
Szárnya épp annyi van,
ahányat csak akar,
de nem repül velük,
otthonát szolgálja,
így fény van mindenütt.
Törlik, vigyáznak rá,
hogy átlátszó legyen,
és, ha nem kétszínű,
beszámítják neki,
mindig a mérlegen.
Elrepülni vágyik,
s egyszer majd megteszi,
hogy világot lásson,
szárnyait használja,
s átrepül a házon.
Almási János
Almási János
Hullámzó dombok illeszkednek
talpam alá, odébb az erdő
suttogva hív, és én eljutok
hozzá bolondosan kanyargó
útjaimon.
Megyek, lombos erdő a tanyám,
zengő, zöld énekét hallgatom,
öreg fák csöndes árnyékában
feltöltődik fáradt lelkem, ott
megpihenek.
Susog-susog, zenél az erdő,
magyaros ritmusát élvezem,
mindig ilyen dallamos zenét
hallgatok és a ritmusától
erőt kapok.
Almási János
Babér
A babért, a babért
nektek hagyom,
aki megért,
az nekem rokonom.
Nem sok van belőlük,
kik szeretnek,
nem maradok,
messzire elmegyek.
Van nekem csillagom,
ki vezérel,
gyűlölettel
innen nem megyek el.
Csillagot követek,
biztos úton
megyek tovább,
izzad a homlokom.
Megyek, megyek, megyek,
biztos vezér
a csillagom,
nincsen babér.
Írok, mert hajt a kényszer, egy belső - megmagyarázni nem tudom - kényszer. Amik megszületnek, én versnek nevezem őket. Rímkezeléssel, ritmussal nincsenek gondjaim, de "képtelenek"a műveim. Én magam úgy érzem, hogy amelyek összejönnek, elcsépeltek, színtelenek, és semmit nem sejtetnek, erőtelenek, úgy mondják ezt, hogy nagyon sokszor elcsépeltek. Márpedig jeles költőktől hallottam, hogy legtisztább beszéd a kép. Hangulatot teremtenek, a gondolatokat is hozzáférhetőbbé teszik. Mit tegyek hát? Ne engedjek a kényszernek? Mondjak ellent a verselésnek?
A szerelem nem jut át
a túlsó partra,
a szerelemnek nincs
gazdája, azzal áll meg,
akit talál, működik
a szerelemgyár.
Ha én átvihettem volna,
rég túl lenne már azóta,
vittem volna csónakomba'.