kékszem blogja

Az a vers,
a Csillag,
csupa líra:
hogy nem érzi
a kritika?
Ne törd fejed,
nem hallja:
elismerni
nem akarja!

 Hosszú-széles út
ismeretlen kilométerei
hoznak lázba, nem az,
ami ígéretesen kígyózik
előttem.
Az idő porszemei
vakítanak,
életsétámat megfosztják
a bizonyosság leheletétől.
Átlátszó üvegen sejtetik
velem:hol vagyok,és hova
érkezem.
Zároltak minden lehetőséget,
kimért porció az,
ami nekünk adatik.
Annyi marad:
írt vagy nem írt törvényt
a lélek szab.

Sopron utcáin ismerősként járok,
nem itt születtem,most polgára vagyok.
Ide tartozom, de kísér a  múltam,
fáj nekem,hogy Tündérkertet elhagytam.
Lapozgatom éltem lapjait,s érzem:
mégsem véletlen, hogy én ide értem.
Fogadtak a város nemes urai:
Eszterházy Miklós és vele Széchenyi.
Liszt Ferenc művész nekem zongorázott,
vele jártam a kerek nagyvilágot.
Most is érzem,hogy szeretnek mindhárman,
és itthon vagyok szép magyar hazámban.
Szól történelmünk kemény muzsikája,
és én táncolok ősi ritmusára.

Kék-fehér pettyes
labda a te álmod:
magasba emeled,
aztán pattintgatod.

Álmod teljesül:
megvan az a labda,
nagyon szegény volnál,
hogyha elgurulna!

A lelked fehér,

az én szemem ég-kék:

oly szépnek lát ma is,

mint voltál réges-rég!

Az emlékek fája lombosodik zölden,
feslenek a bimbók,színes szirmot hoznak.
Az én emlékfámon szúrós tövis terem,
lemetszem a tövist:a virág kinyílik.
Díszes az emlékfa,színes fényben ragyog,
gondozom,ápolom,s érti,amit mondok.
A tövis nem sérti,minden emlék virág,
legderűsebb köztük,a kinyílt szabadság.
Az emlékfa beszél,azelőtt hallgatott,
most már elmondhatja,hogy mennyit szenvedett.
Szegénység gyötörte:kimászott belőle,
tudta,hogy tanulás egyetlen eszköze.
Egyetemet végzett,lelkesen tanított,

Éjszaka van,szótlan csend,
nincs beszédnek helye,
talán egyszer megszólal:
lészen hozzá kedve.

Megkérdezem a csendet:
mért nem beszél velem?
várom a szép szavait,
s valamit mond nekem.

Nem mond semmit,csak hallgat,
rejtőzik előlem,
az erdőben keresem:
talán ott meglelem.

Megvárok egy éjszakát,
hátha találkozunk,
és megszólal a mély csend:
mi egymásra várunk.

A halk csend nem szólal meg:
nem kényszeríthetem,
meggondolja ő magát,
s beszélni fog velem!
 

Felmérgelődött a gazdi,
megharapta kutyáját,
ahogy tudta, olyan mélyre
eresztette a fogát;
s a kis kutya ámuldozott:
ilyen hát egy jó barát?

Nyugi, nyugi, édes gazdám,
gondold meg, hogy mit művelsz,
ha én is visszaharaplak,
abból tragédia lesz;
azt én bizony nem akarom:
annál jobbat érdemelsz.

Nem csöndesedett a gazda;
a kutya gondolkodott,
csitítónak elé dobott
egy jó nagy húsdarabot;
a gazdája rágni kezdte:
jó nagyokat harapott.

Veronika -így hívják;
csak seprűvel látod,
és nem tudja,
hogy magában hordja
a legtisztább
emberi világot.

Nem vagyok én hivatásos,
nem is leszek soha -
azért írok jó verset is:
az olvasó tudja.

A kritikus nem így látja,
nincs megelégedve -
felsorolja a hibáim,
kipellengérezve.

Magyarul sem tudok - mondja,
nincs nyelvismeretem -
elementáris hibákkal
van tele a versem.

Emiatt én nem kesergek,
szemébe nevetek -
olyan nyelvet használ szegény,
hogy én megrettenek.

Ragaszkodik ragozáshoz,
melyen túljutottunk -
az ikes ragozást védi,
mit ritkán használunk.

Szép asszonyka, szebb a napnál,
s még szebb, ha szeretőm volnál!
De hiába ostromollak,
nem dőlnek össze a falak.

Erős várat építettél,
nem bír vele viharos szél,
de ha az lecsendesedik,
várad ajtaja megnyílik.

Jobban kedveled a szép szót,
mint a ellened támadót.
Akkor inkább átölellek,
s mondom,mondom,hogy szeretlek.

Zöld mezőkön jártam veled,
élvezhettem a szerelmed,
szőke volt a búzatábla:
a te szemed sötétbarna.

A mezőről a hegyekbe,
beköltöztél a szívembe,
mindörökre ott maradtál,
hangosan csukódott a zár.

Nem is próbáltad kinyitni,
a szívemből szabadulni,
visszatértünk a mezőkre,
s ránk mosolygott a Nap fénye.

 Napjaim nyugalma eredmény.
Várom,hogy mi lesz a fejlemény?
Nem akarok bús öreg lenni,
akit már nem érdekel semmi.

Tündérkertben éltem sokáig,
de üldözött engem a másik.
Ő volt az úr, én csak a szolga,
dolgoztam,ő mosolygott rajta.

Követte minden lépésemet,
de sokkal inkább ő reszketett,
mert nem voltak nyugodt napjai:
félelem nem hagyta pihenni.
 
Minden léptem fotó volt neki,
hogy a kutyámat ki eteti?
Az álmaimat is ismerte,
nem számíthattam kegyelmére.

Hajnali harmat lombra szállott,
és ezüstöstszínben ragyogott,
a szeméből meg kitörölte
az álmot.

Útjára indult fényesen a Nap,
sugara élénk,  s  néz a Földre,
forróságát nem viselte el
a harmat.

Felsóhajt a lomb, ereje fogytán,
a zöldje sáppad, élete marad,
és erősödik, de csak a maga
talaján.

Zölden leng a lomb, élet van benne:
harmat öntözi, zöld marad színe;
gazda vigyáz rá, s zöldjét megőrzi
örökre.

Mire a munka,ha értéke nincs?
A dolgozóknak kezén a bilincs,
És értéktelen az elherdált kincs.

Verítékcsöpp csöppen a kapákra,
Mit ér a hitetlenek imája?
Küldjétek a gyereket munkára.

Idejében szokja meg a dolgot,
A munkájából gazdagodni fog,
Minden kaptárból a friss méz csorog.

Figyeljétek a munka értékét!
Cselekvés mozgatja az emberét,
Érdemrend veri a munkás mellét.

Kell hát a munka, mert értéke van.
Lásd meg a hibát a barátodban!
Ne hátráltasd társad a munkában!
 

Csak írok.

Úgy céltalanul,

az ember azzal is,

sokat tanul.

Csak írok, úgy céltalanul,

az ember így sokat tanul.

 Reggel van, harmatos,
vörös az ég alja,
az öreg Földünket
kék köpeny takarja.

A köpeny megvédi
esőtől, hidegtől,
s ha már felesleges,
válik a köpenytől.

Érkezik a napfény,
megnyitják a strandot,
és fürödhetik az,
ki éjjel dolgozott.

Élvezi a vizet,
izzadt az éjszaka,
annyit megérdemel:
legyen szép a napja!

A köpeny elmaradt,
sötét az éjszaka,
ha majd előkerül,
ugye használhatja?

Ana Blandiana
   Anyám
   (Mama)
Anyám,első temetőm,
Forró sötétség,
Annyi elhagyott,buta türelmetlenség,
Miközben minden röge
Földednek
Ellenzi a céltalan távozást.
Megbocsátod nekem valaha
A siettetett feltámadást,
Ami elszakított tőlem,
Mert fény a fényben
Közelít egy másik halálhoz.
Egyre hűvösebb van,
Átjár az idegenség,
Mint ahogy felszállás közben
Megtisztul utánam az út.
Olyan hosszú a távolság hozzád,
Hogy templomokat lehetne emelni,
Hogy közelebb hozza egymáshoz