Csöndes szerelem
hullámzik beteg szívemben:
megnyugtat a remény.
Áll az idő.
Fehér békével szórja be álmunk,
kék ragyogással kezdődik napunk.
Ketten vagyunk.
Te vagy a remény-
a teljes élet:
beteg szívemben szerelemmel
őrizlek téged.
Szivárvány színéből
csak a zöldet látom,
többit meg se nézem,
zöld az én világom.
Tűnnek a fellegek,
nem esik az eső,
a soproniaknak
kirándulóidő.
"Bécsnek büszke vára"
magasra törekszik,
Mátyás elfoglalta,
s "nyögték" egy ideig.
Schönbrunba megyünk,
gyakran látogatjuk,
az úrnak köszönjük,
hogy megcsodálhatjuk.
Épületek szépek,
és tiszták az utcák,
tágasak a terek,
ott hegedül Mozart.
Kiváló zenészek
a Johann Straussok,
hallgatom zenéjük,
és polkát táncolok.
Golyóstollam jobban használható
nem szívesen használom számító
gépemet, mer nehezen kopogok:
betűket és szavakat elrontok.
Áthúzhatom a hibás szöveget,
helyébe pontosat, szépet teszek.
Fehér cédula vár, én szívesen
írok neked szép-kifejezően,
Gondolat és forma együtt hathat,
megismerheted a világomat,
amely örökké úgy tárulhat ki,
ahogy az olvasó elképzeli.
E szövegben mindketten ott vagyunk,
én írok, s aztán együtt olvasunk.
Pihen golyóstoll és számítógép:
úgy lehet versem kifejező-szép.
Ha én vagyok valaki,
mért ne lehetnétek ti?
Többen valakik vagyunk,
s tanuljuk a nyelvtanunk.
Egyes szám, meg többes szám,
termékeny volt az apám,
a családunk népes lett,
de ő szerzett kenyeret.
Járhattam iskolába,
s tanítottak nyelvtanra,
helyesírást gyakorlok,
s a szép beszédre szokok.
Nyelvtan, beszéd,kiejtés -
ne bántsa a felejtés!
magyar emberek vagyunk:
rendszeres a nyelvtanunk.
Egybe- és különírás,
Valamit elrontottam,
csak éppen azt nem tudom,
hogy mit,
Valahogy rá kell jönnöm,
anélkül nem folytatom
tovább.
Mert valami fáj,de nem
tudom, mi,megtalálja
valaki.
Valami bosszant: tudom,
hogy mi, meg kell nyugodni:
ennyi!
Valami ismétlődik,
valaki talán tudja:
meddig?
Valaki,valami- így
határozatlan, és nem
pontos.
Valaki csak halandzsázik,
most áruld el nekem, hogy
ki az?
Köröznek a madarak
régi öreg házunknál,
ott építettek fészket,
a ház ereszaljánál.
A fészek meleg otthon
a növekvő csibéknek,
hamar megerősödnek,
kiszállnak, és repülnek.
Etetésben segítek,
hogy erősek legyenek,
biztosan repüljenek,
s ősszel elmehessenek!
Nem vesznek el az úton,
s átvészelik a telet,
s tavasszal visszatérnek,
s megkeresik fészküket.
És kezdődik a mese:
ismétlik a tavalyit,
bármilyen jó odakint,
csak jobban szeretik itt!
Elmúlás. A krizantémos ősz
nem arra figyelmeztet engem,
azt mondja, nézzek szét a kertben,
és gyönyörködjem a színekben!
A sárga a rozsdavörössel
keveredik, és az átmenet
a lélek hófehér illata,
gyöngéd, hogy ne bántsa a szemet!
Az élő színeket követem,
a lehajtott, bús fejűeket
a vázából messze kergetem:
színekben ragyogjon az élet!
Nyiladoznak a virágok,
zöldellnek a levelek,
eső készül úgy hirtelen,
gördülnek a fellegek.
Érkeznek az esőcseppek,
kinyílnak az esernyők,
és hatalmas jégdarabok
csapkodják a háztetőt.
A földekről futnak haza-
kapával a vállukon-
arra emlékeztet a kép,
hogy lehetett egykoron.
Hallgassuk, mit mond a jelen,
fejlődtünk-e valamit?
A traktor és a cséplőgép
a munkában kisegít.
Erőltetve írtam ide
az előző sorokat,
nem lenne teljes a versem,
ha az a kép elmarad.
Ezernyi ragyogó csillag fénye
hullott a szegények életére,
ott találtak közöttük engem is,
bánom a bűnömet azóta is
Velük izzadtam, görnyedtem estig,
éjszaka figyeltem: más hogy alszik.
Nadrágom vászon, cipőm foltos volt,
szégyelltem magam,mint a drótostót.
Nem mertem kimenni az utcára:
nyomorúságom senki ne lássa!
Kerültem apám,s a testvéreim,
és ha velük voltam, gyötört a kín.
Csak haláluk után változtam meg,
elkerültem őket: s most szenvedek.
Elképzelem olyankor: mellettem
vannak, s őket igazán szeretem.
Égre fordul a tekintetem,
s kutatja a harmatos hajnal
ezüstfényét, amely a szürke
homályba egyből beleveszett.
Maradt nekem a sötét világ,
nincsen nappalom,csak homályos,
fekete éjszakám, te fogod
a kezem, és vigyázol reám.
Tartod a tükröt: én keresem
magam, nem ígér semmit a kép,
de én azért reménnyel várom
a fösvény képek üzenetét.
Lehet még világ, lehet még fény,
az lehet számomra menedék,
újra látom csillogó szemed
megtartó-fényes sugarait.