Kankalin blogja

Engesztelő

Én azt gondoltam, te vagy az ösvény,
de nem taposlak, melletted megyek,
hogy minden bokor kettőnkre hajlik,
az erdő lombja minket rejteget;

és azt gondoltam, te vagy a szikla,
hegy tetején úr, ott vársz délcegen,
töretlen hittem, kékvizű  vagy,
megfürdök benned, s veled vétkezem.

Most attól félek, rút felhő lettem
gondtalan égen, hol te vagy a Nap –
esőt könnyezem, kibújsz alólam,
és utánam már csak pára marad;

Csalogató

Pattanó rügyeken fakasszon az ének
cseresznyevirágot, fricskázva a télnek.
Dúdoljon az élet ébredező fákat,
csacska csalogánnyal tisztuljanak árnyak.

Piano hegedűn, allegron a fanfár,
mosolyokat sírjon milliárdnyi szempár.
Hangok hurrikánján sikkantson az "újra"
zongorán zubogó százezernyi dúrja.

Mollokba mártózva magasztosan égjen
"sosemvolt", "deméglesz" áhított regéken.
Lepkéket libbentsen kikeleti ének,
iszkoljanak fagyok, dongjanak a méhek.

Szertelen szólammal a szakadt szívekre

JelMeztelen

Minden éjjel Csipkerózsa voltam,
epedve vártam titkos hercegem,
szerelmes rokkámon álmot fontam,
és szívvel szőttem át s a lelkemen;

nappal az ujjam sebesre szúrtam,
hogy vérrel írjam rá a rejtjelem,
tudni akartam, hogy éppen úgy van,
ahogy valós mesémben sejthetem…

lehullt az álarc, fakadt a hajnal,
a pirkadó nap egymagam talált,
sehol királyfim ezüstös hajjal,
hiába adtam rá a maskarát;

hát eltökéltem, még ma elmegyek,
s egy csókkal ébresztem a Herceget.

Boldog új évet!

Bort, búzát és békességet!
Onts magadból emberséget!
Legyen áldott minden napod,
Dőljön bőven gondolatod
Onnan, honnan szavak jönnek,
Gazdaggá tesz, mi sem könnyebb!

Úgy add át, hogy egy az élet,
Jóra építs minden szépet!

Én is vágyom, hát kívánom,
Váljon vérré mind, mi álom!
Ezt nyújtom át, bármily furcsa,

Kolduskarácsony

Bolyong a téren, és az illat
sodorja észrevétlenül,
fenyők között magára pillant;
ruhája megkopott, feszül
bokája nyűtt cipőbe nyomva,
kezén a bőr fagyott sikolyba
sajdul, Ő vacogva bágyad,
így legyint a félhomálynak,
elgyötörve vándorol tovább...
tovább, a csillagok felé,
baját a fénybe küldené,
s gyantaillatú fenyők során
az álma bús keservet int,
feladni volna kész megint.
 

Koszos haján csak ósdi sapka,
lyukas kabátja földig ér;
csupán segély, egy koldus adta,
s nem érdekelte, hogy mit ér
e veszteség a télidőben,
ha ócska rongy akad ma bőven
a módos otthonok körül,
s a ritka kincsnek így örül.
Kukába túr, hogy visszaadja.
Kenyérdarabka foszlik ott,
falatka húson aszpikot
tapint alul, mohón kikapja.
Zsebébe gyűri mit talált,
s ha jő a koldus, adja hát.
 

Bolyong a téren, és karácsony
álomünnepére gondol... 
az ízes ételek parázson,
átható varázs a gondból,
kölyökzsivaj, hitves, gyertyafény,
dunna, párna, ágy, selyem, szatén,
meleg szobában énekek,
hogy Kisjézuska érkezett.
Beteg szemét a könny kimarta,
támolyog tovább a fényhez
és imája csönd, de érez,
magánya fáj, a tél siratja.
Kabátja söpri út kövét,
magába rántja éjsötét.

Elveszett szonett

Megint a szürke tél terült a tájra,
fák jajongnak, és a földre köd szitál;
sötét időnk a lelked úgy kitárja,
hogy lázad oltanám, míg tüdőm zihál.

Ne félj, az arcod íriszembe zártan
gyönyör, gyötört a ritka kép varázsa,
szemed megégetett, de mégse láttam,
csak úgy idéztem, versbe írt parázsra,

és mesémbe mártom álmod szép szavát,
bolyongva bódulok beléd az úton,
űz a holnap és a múltba száz karát,
aranyba hull a tél is, félve súgom...

csak Te vagy s az évek óta rótt körök,

Csak egyszer

Egyszer valóra válhat minden álom,
egyszer felérhetünk a messzi csúcsra.
Vágyunk szaladhat szerte, hét határon,
mocsár se húz le, mert kitér az útja.

Ha egyszer úgy dalol nekünk pacsirta,
hogy „csak egyszer éljük rongyos életünk”,
habár terelget, mégis ezt tanítja,
szülni költeményt, sorokba vén betűt.

Vén Betűt, miből csiholt ezer lesz
és a milliók után sokmilliárd,
a tartalom sodor, belézuhan test,
mert én így szövöm szavakba azt, mi bánt.

Gyakran ont a tollam nemvirágosat,

A köd mögött

Sikít az őszi szél kopott vonója,
avarra sírja bánatát az Isten –
esőt szitál, s megannyi könnye volna,
hogy enyhet árva koldusokra hintsen,

de jő a tél, szakadt ruhákra dermed,
szegények álmait fagyasztja dalba,
sehol kenyér, meleg, hiába tervek,
vacognak éhesen –, kevés hatalma;

tavaszra testük is soványra sorvad,
erő alig marad, szemernyi élet,
a nyár se hoz vigaszt, talán fasor, pad –
gyalázatos, hogy ennyi sors enyészhet;

az ősz üzent, s a szívbe költözött,
találd meg őket ott, a köd mögött.

XXI. századi ballada

Egy gimnazista lány a parton ténfereg,
tizennégy alig múlt, csupán naiv gyerek.
Hunyorgó csillagok víztükörben látják,
amint a korláton kavicsot dobál át.

Kihívó öltözék, rikító, ócska smink,
a köldökét épphogy takarja lenge ing,
kacér pillantáshoz csábító ékszerek,
érett nőnek tűnik, pedig csupán gyerek.

Távolban tompa zaj, majd felbőg egy Porsche,
és nem riasztja az éltes férfikor se,
a kéjenc mellé ül egy mézes bók után,
csak szeresse bárki… pedig gyerek csupán.

Füves cigit kínál körmönfont szavakkal,

Infúzió sárgadinnyére és öröklétre

Valahonnan
ismerős a kép;
áporodott kórterem,
fullasztó hőség,
a levegőbe páracsíkot gőzöl a nyár,
klórszagú ágyban fekszik
a szerelem,
karjába elixír csordogál –
csipp-csepp, csipp-csepp,
hány csepp
kell az élethez?
Nem számolom,
csacsogok, hogy teljen az idő –
viccet mesélek,
önfeledt hahotád jön válaszul,
új történetek születnek bennem,
megírom majd mindet,
most szóban kapod,
szórakoztatlak –
vettem neked a piacon sárgadinnyét,
felkockázom, finom lesz,

Nyári lenge...

A balkonon, merengve rólad,

leszáll a lusta napra est;

a lenge nyári szél cirógat,

remeg belé a gyönge test.

Az álmaim nagy útra kelnek,

veled vagyok, mohón ölellek,

te tincseim simítod úgy,

hogy elfeledve kínt, borút,

öledbe bújok, az lesz tanyám...

de Álom, hiába várlak,

Álmodtam, nagyot...

Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik s a balga hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.

Hajam kerge kóc, magába sír a szél,
verejték borzong bőrömön; hunyt remény?
Süket fülembe zajt zihál az élet,
s rémülten rontok a tűnt vonat felé.

Félelem gyötör, a sínek közt járok...
muszáj elérnem, még ma fel kell szállnom;
hímes szavak szólnak, új hit ad erőt,
nem állít meg egy elmosódott lábnyom.

Katedrács

Ne ünnepeljetek!
Szűk
a tanterem
két négyzetméteren,
keskeny mezsgye,
csak helyben topogok
börtönömbe zárva,
nincs gyerekzsivaj,
faltól falig tartott órák
katarzissal nem járnak,
a laptop piszkosul személytelen,
kopnak
a betűk a billentyűzeten,
a terhelés lassan amortizál
– bár alig szegi kedvem –,
elnyűhetetlen anyagból vagyok;
fiam épp füvet nyír,
én vacsorát főzök,
sütemény jár mellé,
bodzaszörp,
gondtalan csevej
és felhőtlen nevetés;

Oldalak