Lili blogja

Magamról!

Engem nem kell félteni

Csak szimplán megbecsülni.

Ismersz, de mégsem tudsz rólam semmit,

Hisz a kétszínűség elvakít!

 

Ha tudni akarod, hogy ki is vagyok,

Felvázolhatom, ha akarod!

Minden egy téli éjjelen kezdődött,

Mikor anyám magából kierőlködött.

 

Ahogy szépen lassan cseperedtem

Úgy korán is értem.

Nem a szüzesség elvesztésére gondolok,

Hanem hogy 17 éves korom óta felnőtt vagyok!

 

Anyám 1 éves koromban ellökött

Mennem kell!

Itt az idő, fel kell adnom,

Sehol nem lelem otthonom.

Kerestem, de mindhiába,

Nincs senki, ki hazavárna.

 

Az én lakom a nagy világ,

Ha sírok itt senki sem lát

Én hiába is mutatnám,

Rám senki akkor sem talál.

 

Mit ér most, hogy erős vagyok,

Hisz egyes egyedül bolyongok.

Nincs, ki utamon kísérne,

S velem boldogan lépkedne.

 

Nem kellek senkinek, tudom,

De a vándorlást már unom.

Ismét útnak kell induljak,

Magyar!

Magyar! Én most hozzád szólok!

Neked én most nem szónoklok!

Nyisd fel végre csukott szemed,

Nyújtsd ki hazádért a kezed!

 

Vedd fel kardod! Harcolj érte!

Hadd follyon az állnok vére!

Küzdj hát te is a hazáért,

Istenért, s a szabadságért!

 

Ismerd a jót, lásd a rosszat!

Vívd meg te is a harcodat!

Tudd, hogy mikor mit kell tenned,

S a tűz ott lobogjon benned!

 

Egy Istenért! Egy hazáért!

Az Isteni örök igazságért!

Az élet

Megszületünk, meghalunk.

Érző emberek vagyunk.

Érzünk, létezünk, élünk,

Ha megsérülünk, vérzünk.

 

Látok embereket, akik nyomorognak,

S olyanokat, kik javakban dúskálnak,

Vannak, kiknek életük csupán kudarc,

S olyanok, kiknek győztes harc.

 

Sok ember szenved munkával a megélhetésért,

De vannak olyanok, kik nem harcolnak egy célért.

Az utóbbi csak egy szép szót mond, s megkap bármit,

De ő csak gyötrődik, másokat mégis ámít.

 

Álom csupán!

Fájdalom, mi szívem nyomja,
Nyitva áll előttem a halál gyomra!
Mielőtt beleugrom
Életem újra átgondolom.

Neszt hallok,
De semmit nem látok.
Mindenhova nézek,
De hátra nem merek.

Tudom, hogy te állsz ott
S ha leugrok, lehet, hibázok.
Hátra nézek most talán utoljára,
S rám néz szemed szép párja.

Várom,hogy megszólalj, de nem teszed,
S én végre kimondom, SZERETLEK,
Majd leugrom,

Egy magyarhoz!

Magyar! Én most hozzád szólok!
Neked én most nem szónoklok!
Mondd, tudod, ki volt Árpád apánk?
Vagy olyan, mint Attila? Falánk!

Emlékszel a régi magyar tettekre?
Érted hősi halált halt emberekre?
Büszke vagy arra, hogy magyarnak születtél?
Hazádért fegyvereddel vajon tüzelnél?

Kiállnál-e a magyarok érdekéért?
Tudnál-e tenni az ország népéért?
Nézz mélyen magadba s döntsd el,

Érte...

Mindenki észrevette, mily szótlan vagyok,
De mit tegyek, ha megszólalni nem tudok?
A fájdalmam elnyomja üvöltő hangom,
Mégis tudom, annyiban ezt nem hagyhatom!

Most nem a szomorúság az, mi szívem nyomja,
Talán ez az élet új, legnagyobb hóbortja!
A düh az, mi most lelkem belülről alkotja,
Mi most érzelmeim ide-oda pakolja!

Teszi a hülyét s nem tudja már, kinek mit beszél!

Ismét egy reménytelen szerelem!

Tudtam, hogy mellettem nem lesz boldog senki!
Nem hittem volna, ez is véget fog érni!
Hogy soha többet nem akarok majd remélni!
Hogy ebből az álomból fel fogok ébredni!

Nem akartam hallani, de muszáj volt!
Ez a fájdalmas érzés belém hatolt!
Kiről azt hittem, hogy szeret, felkarolt
S most ily könnyen magától elhagyott!

Itt lógok ismét a semmiben egyedül,

A tuning verdám!

Elképzeltem egy verdát,
Mit szívem mindig kívánt.
Egyik nap megláttam,
És azt mondom:

"Igen! Ő az! Megtaláltam őt!"
Ránéztem és megtaláltam benne a jövőt.
Láttam fényszórói tisztaságát,
S a karosszérián az évek fájdalmát.

Akkor közelebb léptem hozzá, hogy lássam,
Biztos-e, hogy őt akartam.A visszapillantó tükre csillogott,
De mégis magából keveset mutatott.

Imám az Istenhez!

Emberek felemelője,

A mindenek megteremtője,

Válaszolj egy kérdésemre,

Hisz hozzád szólok választ kérve!

 

Sok mindent láttam,

Mit magamnak kívántam.

Az lehet, hogy sokat sírtam,

De végül mindig felálltam.

Nézz le rám s mondd meg,

 

Mért így alakítottad életem?

Bolyongtam a világban névtelen

S kerestem az életem.

Hosszú harcokat éltem át,

Szívem tűzére mindig raktam fát.

 

Szemem már tisztán lát,

Állj fel magyar!

Állj fel magyar! Itt az idő!

Lazsálásra nincs több idő!

Álld meg helyed a hazában!

Ha kell légy ott a csatában!

 

Most háborúba indulunk,

Hisz ez csakis a mi harcunk!

Csukott szemed nyisd ki végre!

Állj te is a nemzet élére!

 

Légy erős magyar katona,

Hol élsz, becsület otthona!

Hadba hív Urun, Istenünk!

Hazáért kiállás a végzetünk!

 

Szívünk gyenge, meggyötör!

Ne hagyjunk gyászt, csak örmöt!

Védjük hát most szabadságunk,

A segítő kéznek!

Szóljon most versem ahhoz az emberhez,
Ki eljuttat a felső tízezerhez!
Ahhoz, ki meglátja bennem a reményt,
Aki adhat nekem egy nagy esélyt!

Szóljon hozzád, ki engem az égbe emelhetsz,
Aki engem verseimmel újjá éleszthetsz!
Meglátod-e bennem azt, mi másban is ott van,
Kitalálod-e, merre szállok gondolatban?

Verseim által beleláthatsz lelkembe,