Atlantisz legbelső titka
Nem egy számadat,
Nem is a mindent elsöprő
Vízi áradat.
Nem is az, hogy egyszer eltűnt
A tenger alatt,
S hogy mindennek ellenére
Híre fennmaradt.
Bár műhold sem talál semmit
A sírja felett,
Atlantisz mégsem a végzet
Szimbóluma lett.
Atlantisz legbelső titka
Nem a technika,
Nem is a mindent megőrző
Mitológia.
Nem is az, hogy fenyeget az
Újabb vízözön,
S eltűnt múltjának az ember
Csodát tett csodátlan korban;
Egyén volt - a sablon-sorban.
Őstörténetünk...
Valami
Nem passzol...
Jól érezte
László Gyula
Professzor...
Tízéves se voltam, amikor
Az első könyve kezembe került...
Vékony volt,
De hetekig le se tettem;
"Hunor és Magyar nyomába" eredtem...
Nem képzelte, hogy az olvasó mafla,
Nem volt benne akadémikus blabla,
Csak tiszta,
De nem akármilyen,
Ami leköt,
Felcsigáz,
Érdekel.
Újra csak Covid-fellegek
Lebegnek a Tavasz felett.
Már a második Kikelet,
Ami a süllyesztőbe megy.
A csüggedt, halovány Tavasz
Komor kétséget kanalaz.
Újra csak Covid-fellegek
Sötétítik el az Eget.
Szívós vírus, eget facsar;
Soha eltűnni nem akar.
Türelmünket üti csapra;
Mutálódik napról napra...
Újra csak Covid-fellegek
Csáprengetege fenyeget.
Globál világ csorba orma
Kínából ide elhozta.
A mai tragikum-madár
Vén szürke fellegekben jár.
Horgas csőrrel onnan kémlel,
Hátha bajt, vért, szennyet észlel.
Midőn nyomor szagát érzi,
Indul a sebeket tépni.
A mai tragikum-madár
A végzet vállaira száll.
Ahol jobban fáj, oda mar,
Segíteni nem is akar.
Érzelgőssége csak jelmez,
Nem szán, de nem is kegyelmez.
A mai tragikum-madár
Katasztrófa-réten kaszál.
Ami rossz, látsszon rosszabbnak,
Ami rosszabb, még rosszabbnak.
Hunor és Magyar egykoron;
Távoli mítosz-partokon
Szert tevének férfi-övre,
Pattannak felnőtt-nyeregbe.
Szarvas jön Jövő képben,
Űzik Idő erdejében.
Hunor és Magyar egykoron
Idő-rengetegben oson.
Gonosz, tüskés szkepszis-ágak;
Hunor és Magyar szétválnak.
A csalóka Történelem
Mélyebb, mint minden sírverem.
Hunor és Magyar egykoron
Tudták, honnan ered a Nyom,
De azt nem, hogy hová vezet
A hiányos Emlékezet.
Ellopott Tavasz helyébe
Jön-e végre másik?
Vagy a világ továbbra is
Vírus-szélben fázik?
Rendkívüli állapotnak
Közel-e a vége,
Vagy új problémák jönnek a
Bajokért cserébe?
Lesz globális vírus helyett
Helyi Tavasz-ünnep?
Visszakapjuk valaha a
Régi Életünket?
Kotkotkotkotkotkodács,
Történelmi záptojás!
Urál mentén,
Jégkorszakban,
Örökös dermesztő fagyban,
Csikorgató jeges télben
Ott születtünk meg -
A jégen...
Hej, uráli nyelvcsalád,
Jég volt a keresztapád!
(Tisztelt Akadémia,
Nincs itt valami hiba?)
Kotkotkotkotkotkodács,
Történelmi záptojás!
A magyar nyelv messziről jött,
Vándorutakon törődött,
Mindössze hét törzs cipelte
Be a Kárpát-medencébe..
Csillagok égi ösvényén
Csatangol a Hajdan,
Messze jár, bár megígérte:
Segít majd a bajban.
Némelyik vén stációnál
Szellemvarjú károg,
Időközben kihunytak a
Régi állomások.
Csillagok vén országútja
Apró pontba férne,
Még sokáig világít a
Kihűlt Napok fénye.
Csillagok égi ösvényén
Vén bolyongó Lelkek;
Nyugtalanok, a Kérdésre
Sohasem feleltek.
Doktrínákat tákolgattak
Létmegértés végett,
De sohasem ismerték a
Mindig savanyú a képe,
Más nem hibás, csak a népe.
Tapsikol a gonosz szóra,
Száját húzza minden jóra...
Szitokszóra hallgat,
Valós vagy nem valós sebet
Borotvával
Véresre vakargat...
A lelkivilága - takarékos...
Szegény,
Szegény
Magyar-fogyatékos...
A nemzeti nihil őre,
Schlözer szava szól belőle...
Savanyú képpel fanyalog,
Fel sem fogja, hogy mit makog.
Lebensraum...
Szláv őshaza...
A szabványosított történelem
Mindig csak múltba vetített jelen.
"Logikus" összefüggés-halmazok
Mögött jelen doktrína acsarog.
Múlt-olvasatunk jelen dühét szítja,
S a Múltat egyre mélyebb köd borítja.
Dogma-tömkeleg mind jobban szorongat,
Egyre kevésbé értjük önmagunkat.
Jövő útjába ásott mély verem
A szabványosított történelem.
Emlékeink Múzeuma
Felfér egy nagy pótkocsira.
Létünk lényegét mutatja,
Maga az Élet vontatja.
Tünékeny, sose anyagi,
Nem lehet felrobbantani.
Emlékeink Múzeuma
Csupán Pillanatok sodra.
Apró tűnő öröklétek
Színezik a véges létet...
Amíg vagyunk, élni éget
A sok kicsi konzerv-élet...
Nem hagy el bennünket soha
Emlékeink Múzeuma.
Galaktikus éjszakában
Ezer csillag - egymagában.
Sok kis fénylő anyag-magány;
Apró fény mögött - nagy talány...
De a végtelen űr csendje
Mégsem a világ Nagy Rendje.
Vén szomorkás entrópia
Borul a Lét titkaira.
A Válasz tán sose jön el;
Isten szkafandert nem visel.
Apró Fény örökbe fogad
Hatalmas távolságokat.
Entrópia - tagadásban;
Galaktikus éjszakában.
Isten díszletraktárában
Sok leszerepelt világ van.
A hajdani teremtések
Zöme sötét régmúlt-fészek.
A végzet patkány képében
Tanyázik egy odvas résben.
Isten díszletraktárában
Fekszik a halál - nyugágyban.
Hamvába holt kísértések
Polcai plafonig érnek.
Tökkelütött világvégék
Várják az enyészet végét.
Ateizmus áll magában
Isten díszletraktárában...
Mítosz bátyó Februárban,
Fényes Vízöntő-ruhában
Egy kávéra betér hozzánk,
Reményt, bizakodást hoz ránk.
Tán jobb idők is akadtak,
De voltak sokkal rosszabbak.
Mítosz bátyó Februárban;
Egyszerre számos világban...
Meg se kottyan neki a Tél;
Mindig anyanyelven beszél.
Bár mindig ott van az Égen;
De legtöbb dolga van - Télen.
Mítosz bátyó Februárban
Térdig jár a kétely-árban.
Legyint profán indulatra,
Idióta izmusokra,
Terepasztal-hadvezérek;
Csupa játék,
Semmi érdek.
Nincs katasztrófa,
Nincs ború,
Játék csupán a háború.
Itt az elesett katona
Csakhamar feltámad újra.
Terepasztal-hadvezérek;
Nem a vérfürdő a lényeg.
Mind a kezük ügyében van,
Ami szép a háborúban.
Gonosz lövészárok-tájék
Az asztalon csupán játék.
Terepasztal-hadvezérek;
Mind hősi, gyermeteg lélek.
Ragyogó uniformisok
Színes kavalkádja ragyog,
Borongós szürke napokon
Megpihen a szél,
Távozását fontolgatja
Lassacskán
A Tél.
Borongós szürke napokon
Álmodni lehet,
Életkedvet csiripelnek
Kint
A verebek.
Borongós szürke napokon
Simul a redő,
Csak a Jóra való hajlam
Igazi
Erő.
Borongós szürke napokon
Tétova az ég,
Napfény helyett csak a Lélek
Belső
Tüze
Ég.
Borongós szürke napokon
Híg a levegő,
Büszkén fúrja égbe fejét
Fáradt téli impressziók,
Szürkék, nedvesek és fakók.
Vén emlékezet válogat
Sodródó pillanatokat.
Sírhalom a Jövő partján;
Egyre hízik a toportyán.
Telni kezd az idő-fiók;
Fáradt téli impressziók.
Hideg szelek Februárja
Fagyos téli táncát járja.
Doktrínák hideg vidéke
Ködében reszket - a Béke.
Rossz, lappangó pénz-bozontok
Rengetik a horizontot.
Hideg szelek Februárja
Az ember csontját átjárja.
Akuttá vált pandémia,
Meg vakcina-mizéria
A tetőpontjára hágott,
Keserítvén a világot.
Hideg szelek Februárja
Mindig saját útját járja.
Vízöntő mást mutat nekünk,
De nem cselekszik helyettünk.
Hektór szelleme, ha lobog,
A túlerő ma is vacog.
Pénzes műanyag istenek
Hada szipogva nyekereg.
Repedés mászik a falon;
Halandó minden hatalom.
A csöndes Mélység háborog...
Hektór szelleme, ha lobog...
Idő útján vén tűzkerék;
Csodálkozik rajta az Ég.
Nem fújják szelek, lavinák,
Mégis gördül egyre tovább.
Az Idő akár mit regél,
Mégis tudja, hogy célba ér.
Még előre!
Még nem elég!
Idő útján vén tűzkerék...