Együgyű dal,
Együgyű dal...
Az együgyű kósza Remény
Mindig fiatal...
Úgy tűnik, hogy
Szűken mérten
Élni – a legnagyobb érdem.
Ha rejtőznek a "miértek",
Meggondolom, hogy mit értek.
Ha az eszmék enni kérnek,
Egy fél világot se érnek.
Együgyű dal,
Együgyű dal...
Az Ember mindenekelőtt
Szeretni akar...
Úgy tűnik már
Szűken mérve,
Mintha Isten
Nem is élne.
Nem fontos más, csak a cobák;
Idő-rágta világunkban
Isten se henyél,
Aki folyton panaszkodik,
Talán sose él.
Kis hétköznap-patakokból
Gond-folyam ered,
A nagy Élet viszont száraz
Lábbal lépeget.
Emlékeink tesznek hosszú,
Vén idő-falat,
De a valóság mindig csak
Néhány pillanat.
Idő-rágta világunkban
Kommersz lett a bú,
Aki komolyságot színlel,
Mindig szomorú.
Bürokratikus jelen csak
Papíron erős,
Akinek meg sok a pénze,
Lehet eszelős.
HATVANNYOLCADIK RÉSZ
Szélfarkas megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre! Csakhogy kibökte a nyavalyás!
Ami egykor gyújtott,
E percben is éget;
Újabb évgyűrűt sző
Frigyünkre az Élet.
Rajzolata akár
A szalagos achát;
Nyarunk lassan őszbe
Szomorkodja magát.
Mélázik az Idő,
A vén istengyerek,
S a pityergő egek -
Hallgatag díszletek.
Nyárbúcsú idején
Jólesik az emlék,
Ifjúság-harangunk
Régen félreverték...
Nyárbúcsú idején
Édes a Szerelem,
A Jövő bozótja
Bármi békát terem.
Nyárbúcsú idején
Az árnyék kerülget;
Magunkhoz szorítjuk
Örök Kedvesünket.
Még van miért,
Még van hová,
Van még cél,
Értelem,
Még itt a Nyár,
Miénk a perc,
Még itt a Szerelem.
Még itt velünk
A Nyárutó,
Még tűz a napsugár,
Még itt velünk,
Reményt mutat
A széles látóhatár.
Még létezünk,
Még itt vagyunk,
Még jóra várhatunk,
Még van nekünk
Két gyermekünk,
Meg szép kis otthonunk.
Még van hogyan,
Még van Kivel,
Még van
Hit és
Erő;
Még eljöhet,
Még jönni fog
Egy emberibb Jövő.
Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?
Sírnak a szélben a fák,
Elfonnyad minden virág,
Sarkaiból kifordulni
Készül a világ.
A Jövő semmibe hullt,
Csökevényes lett a Múlt,
Minden lámpa, minden Remény
A földre borult.
Őszinte könny lesz-e még,
Könnyed öröm lesz-e még?
Marad-e bármilyen Élet,
Ha eljön a Vég?
Globál pénzügyi szeszély,
Dollár-érzelem, fekély,
Hitvány jövő tornyosul, mint
Sziklameredély.
(Államalapításunk ünnepén)
Maradni vagy beolvadni?
A mi dolgunk: megmaradni.
Megmaradni,
Megmaradni...
Ezerszáztizenhat éve
Egybefűzött magyar kéve
Nem szállhat szerte a szélbe.
További sok ezer évre
Kísérje
Magyar szó,
Béke.
Magyarok voltunk
És vagyunk;
Múltunknak
Léttel tartozunk.
Maradni vagy beolvadni?
Önmagunkat el nem hagyni,
Megmaradni,
Megmaradni...
KÉTSZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ
A zárlat az eddigiekhez méltó:
„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”
Ezzel zárul a vers…
Nyarat záró, bús eső
Zúdul a világra;
Céllal jöttünk mindannyian,
Csak az Idő árva.
Megremeg a levegő
Ősz sóhaja hallik,
Múltak óceánján ezer
Emlék felmorajlik.
Újra tépelődni kell
Ezer jövő-gondon;
Új szeptember-küszködések
Túl a horizonton.
Nyarat záró, bús eső
Tócsák cseperednek,
Nyár-álomból ősz-ébredést
Jósolgat a felleg.
Bágyadtabb a napsütés,
Csak a Remény lángol,
Nagyot kortyol még az ember
Az elhaló Nyárból.
HATVANHETEDIK RÉSZ
Ő maga megkülönböztetni is alig tudta a lányait, felesleges szájak voltak. Mindig mondta az asszonynak, hogy némelyiket meg kellett volna fojtani. Más népek is csak az első leánygyermeket hagyják életben, a többinek kitekerik a nyakát. Minek annyi kenyérpusztító?
Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Néha többet is.
Van a táskámban,
Van a gépem mellett,
Meg egyebütt;
Hiszen könyvre szükség van
Mindenütt.
Az unalom társas veszedelem,
Nagyon sajnálom a betegeit,
Egyedül nem unatkozom soha.
Van munka,
Van könyv
Ameddig csak élek.
Gyerekkoromban lett a szenvedélyem
Az olvasás.
Lekötött,
Felemelt,
Rossz végzetem örökre
Elszelelt.
Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Betűk éhsége lett az életem,
Meg Béke,
Család,
Írás, Szerelem.
Öregedik a Nyarunk,
Hevét visszafogja,
Pedig amit eltékozolt,
Vissza sose kapja.
Kánikula-készletét
Morzsáig felélte,
Teljes hosszú esztendőt kell
Dolgoznia érte.
Lusta szelek újra
Szolgálatba állnak,
Éles foga nőtt az eddig
Enyhe éjszakának.
Öregedik a Nyarunk,
Krumpli helyett lencse,
Rövidebb a fiatalság,
Hosszabb a szerencse.
A Lélek fázékonyabb,
Hűvösebb a szándék,
Minden új napra ébredés
Királyi ajándék.
Olimpia idején
Kézfogásokat teremt
A Szent Öröm,
A Szép Remény
Az utca közepén...
Olimpia idején...
Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!
Olimpia idején
Közszájon a győzteseink neve
S egy ország forró szeretete
Segíti Őket
A Föld másik felén...
Olimpia idején...
Büszke vagyok,
Magyar vagyok!
Gyerünk Lányok,
Gyerünk, Fiúk,
Hajrá Magyarok!
KÉTSZÁZHATVANHETEDIK RÉSZ
Innen továbbkormányozni is nehéz a verset. Parti Nagy azonban ebben korábban is jeleskedett.
Most is:
„kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”
Ha egybenézzük, érdekes eredményre jutunk:
Nemzedékek élettánca
Csörömpöl
Az Idő lánca...
Monoton szó,
Idő dobja
Száz generáció ropja.
Apáinknak rádió szólt,
Sírós, háborús világ volt...
Nemzedékek élettánca;
Takarja Múlt
S Jövő sánca.
Saroglya, meg
Szénaboglya;
Jelen a
Múlt kezét fogja.
Nagyapáink fojtó korban,
Cselédsorban,
Don-kanyarban.
Nemzedékek élettánca,
Száll a Jelen
Szoknyaránca.
Utópia-démon sereg,
Gólemek
Testet öltenek.
Gyermekeink
Jelen hátán;
Külföldre suttog a sátán...
HATVANHATODIK RÉSZ
MÁSODIK KÖNYV
NYILAK AZ ÉGEN
6. Fejezet
Élet-Inga
Nemz és öl;
Völgybe le és
Hegyre föl.
Most Nyár van,
Majd jön a Tél;
Aki fél - keveset él.
Tavaszra Nyár,
Őszre Tél;
Idő-arccal mendegél.
Élet-Inga
Meg nem áll,
Perdül születés,
Halál.
Hidegre - kánikula,
Arra meg fagy agyara.
Zivatarra jön aszály,
Szabadságra meg
Szabály.
Élet-Inga
Búg, zörög;
Csupán az Élet örök.
Békességre vad tusák,
Elmúlásra
Ifjúság.
Tavasz volt,
Most itt a Nyár,
Jelen a por,
Múlt a sár.
A magyar tudomány kiváló képviselője volt az autodidakta Herman Ottó. Közhely, hogy ő volt az utolsó magyar polihisztor. Számos tudománnyal foglalkozott az ornitológiától a régészetig.
Úgy tűnik, a házba
Kiskutya kerül,
Hogy ne legyen tovább Zoe
Egyedül.
Réka, Lilla lelkesedve
Nekilát
Nézegetnek sok képet,
Sok kiskutyát.
Sorra néznek különféle
Ebeket,
Vajon hozzánk közülük
Melyik jöhet?
Egy kiskutya várakozik
Valahol,
Zoe néz, csak időnként egyet
Csahol.
Szedelődzködik aztán
A lánybrigád,
Kutyanézőbe indul a
Kis Család.
Gyorsan száll a kép, a Facebook
Nem buta,
Réka Lányom ölében egy
Kiskutya.
Egy vár - mindannyiunkért...
Valaha...
Mint ma egy sporttelep -
Tán akkora...
Derék kis vár...
Emlékek büszke őre,
Valaha fittyet hányt
A gyilkos túlerőre...
Ódon kövei közt
Szellemek járnak,
Miattuk van itt
Nyár-íze a Nyárnak...
Egy vár - mindannyiunkért...
Negyedfél-évszázadnyi messzeségből
Tör át az Idő falain
A Szó:
"A Haza nem eladó!"
Ilyenkor vette éppen kezdetét,
Augusztus elején,
A döntő szigetvári viadal...