Volt ijedtség,
Megremegtek a kórház-falak;
Száz vizsgálat,
Aggodalom -
Visszakaptalak!
Lányainkat
Isten küldte
Fél országon át;
Helytállásuk
Hazahozta
Az Édesanyát.
Horizonton túl a
Sejtelmes körvonalak…
Visszakaptalak!
TIZENHATODIK RÉSZ
Vidámnak akartál ma látszani,
Mosolyodtól fel is vidult a kórház…
Csak mi aggódtunk Érted egyre jobban…
Várunk haza,
De minél hamarabb.
A ház,
Az élet
Üres Nélküled,
Gyere haza!
Milyen fontos lehet minden
Veled,
És mennyire nem az most semmi sem;
Gyere haza!
A dolgok takaréklángon sem égnek;
Gyere!
Adj újra értelmet
ÖTVENKETTEDIK RÉSZ
Az ostrom komolyra fordult.
A vár elleni közvetlen, módszeres ágyútűz megindulásával a védelem esélyei kétségtelenül csökkentek. A török tüzérségi tűz „kegyetlenül az várat rombolta”. Az ütegállások a védők számára csaknem teljesen hozzáférhetetlenek voltak. A kitűnő fedezékek minimálisra csökkentették annak esélyét, hogy a védelem valamelyik lövege eredményesen tüzelhessen rájuk, a janicsárokból és egyéb gyalogsági alakulatokból álló éber fedezet pedig kilátástalanná tette a kitörést.
Aki szeret – szeretem,
Aki tisztel – tisztelem.
Hogyha pedig lélek lelket
Kölcsönösen látogat,
Elfogadom,
Aki engem elfogad.
Ami igaz – kölcsönös,
Önkéntes és – ösztönös;
Ha nincs kölcsönös vonzalom
Semmire sem megy soha
Semmiféle
Rossz
Ideológia.
Aki szeret – szeretem.
Aki tisztel – tisztelem.
Otthonomba az jöhet,
Aki jót hoz, örömet.
Törvényt itthon én szabok,
Akárkit nem fogadok.
Aki szeret – szeretem,
A Hahota számára írom. Részlet belőle:
„ 1. Jelenet
Samu, Amália
SAMU:
Nagy szerencse ért ma, asszony!
A vevő éppen fizetett,
Ebből két bőrt is vehetek!
Máris a bőröshöz megyek!
(El.)
Déja vu,
Déja vu,
Megint minden egyszerű…
Pénz-vezérelt utópia rétjein
Lila a fű.
Ki az ista?
Ki a fób?
Készül tán a lista..
Megint jön már kioktatni
Ateista Pista.
Rágalom-keresztelő
Ad nevet a kőnek;
Hívja osztályellenségnek,
Vagy fajgyűlőlőnek.
Déja vu, déja vu
A sejtelem keserű,
De – míg élünk,
Csak azért sem hagy el minket
A derű.
Rossz “polkorrekt” szájkosár,
Műtúrós műrétes;
TIZENÖTÖDIK RÉSZ
Sietnünk kellett, hogy akkor érjünk a rideg vidékre, amikor a földnek eme vigasztalan pontján rövid látogatást tesz a nyár. Másutt az ilyen nyarat ősznek sem nagyon neveznék, itt azonban ez volt az egyetlen viszonylag enyhe szakasza az évnek. Ha a röpke nyarat lekéssük, következik a súlyos viharokkal teli, szigorú, gyorsan télre váltó, ősz, és mi sohasem érünk Asztlantba.
SZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ
A költészet mindenféle kánontól függetlenül létezik, és nemzedékről nemzedékre mindig megújítja magát.
Most már jöhetnek újra az eddig tartalékolt kérdések:
v Kell-e a jó verset örökösen magyarázni, nem szükséges-e, hogy a maga erejéből érvényesüljön?
Mosolygó, szép, nemes, tiszta,
Ha nem élnek vele vissza.
Önként,
Szívből
Csodát tehet,
De követelni nem lehet.
Felszikrázó lelki ékszer,
De semmit sem ér, ha kényszer.
Szabad akaratból adjuk,
De ha csapda;
Megtagadjuk.
ÖTVENEGYEDIK RÉSZ
Topordi Benedek hadnagy titokban tárgyalásokat kezdett a törökkel a megadásról. Az árulás kitudódott, és a várkapitány azt tette, ami háborús időben ilyen esetben egyedül helyes: agyonlövette az árulót.
Istvánffy így számol be erről:
„a város elárulásáról az ellenséggel titkon értekezett, de a városparancsnok a lázadásnak elejét akarta venni, a bűnt nyíltan tárgyalni pedig nem óhajtotta.”
Amíg a Gondolat
Rezervátumba végleg nem kerül,
S helyette nem fog beszélni a pénz,
Remélhetünk.
Amíg az érzést
Nem gerjeszti csip,
S magunk keressük azt a Valakit,
Akit az Isten párunknak teremtett;
A Fátum mindhiába kiabál,
A világ rendje mindig
Helyreáll.
Amíg a lényeg a lelkünkben él,
És hatalom nem orozhatja el,
Addig élni kell.
Amíg gondolat-rendőr technika,
Vagy más sunyi bitangság ellenére
Magán-létben szólni merünk,
Tudunk;
A magyar irodalom egykori teljhatalmú diktátora, Gyulai Pál apró termetű ember volt. Állítólag kisebb, mint Napóleon.
Egy társaságban valaki szóvá is tette:
- Ön időnként nagyon erőszakos, Gyulai úr. Talán a méretét kompenzálja vele?
Gyulai dühösen vágott vissza:
- Láthatnak nálam kisebb férfiakat is!
Valaki közbekiáltott:
- De nem ingyen!
Piros tető,
Fehér máz,
Mosolyog a ház!
Nyári ének
Csicsereg;
Itt a két Gyerek!
Kicsi szellő,
Kis galád,
Legyezi a körtefát,
Négy ember meg
Két kutya;
Együtt a Család.
TIZENNEGYEDIK RÉSZ
…A balszárnyon álltam a többi Plataia-beli férfival együtt. Oldalamon az öcsém, Kleombrótosz. Előttünk a ligetekkel tarkított, tágas maratoni sík, meg a barbárok tömege.
SZÁZNYOLCVANEGYEDIK RÉSZ
Most már jöhet a többi kérdés:
v Vajon hányszor kell elolvasnunk ahhoz egy „verset”, hogy a bágyadt, alaktalan és szánalmas semmitmondás lírává nemesüljön?
Akad olyan vers, ami elsőre nem tud megfogni bennünket. Ennek számos oka lehet. A jó vers azonban előbb-utóbb megszólítja az olvasóját. Ha nem elsőre, akkor később. Mindannyian vagyunk így számos alkotással.
Ezzel (is) igyekszik visszaélni mai kanonizált költészetünk.
Nyári verejtékben úszik
A politika,
Jobbról csapkod,
Balról csapkod,
Jobbról hápog,
Balról hápog;
Mint egy úszni most tanuló
Kerge kiskacsa.
A Világ – globális;
A Haza – lokális;
Aki mindkettőt nem érti,
Nem lehet normális.
Egyik jobbról,
Másik balról
Nyögve fuldokol;
Összes ostobaságáért
Mindig mást okol.
Hol lehet most tiszta szívvel
Felsorakozni talán?
Tiszta szívvel,
Becsülettel
Csak a normális emberek oldalán!
ÖTVENEDIK RÉSZ
Új helyzet állt elő. A kapitány látta, hogy a várost tovább nem tarthatja. Itt lévő ágyúit a várba küldte, és a katonáknak is parancsot adott, hogy fokozatosan húzódjanak oda vissza. A várost most már sorsára kellett hagynia.
A város lángokban állt. Így került sor az ötödik rohamra. A védők ezzel is felvették a harcot, és csak lassan, öldöklő küzdelemben vonultak vissza a vár felé.
Ugrándozik a nyár-kópé,
A vén Nap kacsint;
A világban
Nagy Testvérek
Egymást marják
Szokásuk szerint.
A tükörből mindenkire visszanéz
Egy Én;
Mit ér az egyén?
Ezer bajra
Millió vigasz;
Sajnos tudjuk:
Egyik se igaz.
Jelen posványos tavából
Kéne Jövőt inni;
Könnyű lenne
Valamilyen hangos szónak
Hinni.
Magányosan,
A Lét peremén…
Mit ér az egyén?
Higgyük el,
Hogy Kánaán lesz
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a XIX. században volt egy magyar lapszerkesztő. Az egyszeri szerkesztő.
Igazából laptulajdonos volt, az érdemi munkát a segédszerkesztői végezték – éhbéren. Csak azokat igazgatta. amikor úgy hozta a kedve.
Mindazonáltal tisztességesen fizetett, és a korszak írói számára ez mndennél többet jelentett. Igyekeztek is kimutatni a hálájukat, mert tudták, hogy a szerkesztő lojalitást követel tőlük.