Csendes télutói napon
Isten ül az öreg padon.
Örök fagyos tél-mesének
Csendes alkonyat vet véget.
Megfoghatatlan jelenek
Tűhegy végén özönlenek.
Jövők egy pont alá férnek,
Éhes múltak enni kérnek.
Isten csak ül
Hallgatagon;
Csendes télutói napon.
Születő Tavasz idején
Napsugár február egén.
Még minden jövő nyitva áll,
Félénk remény dallama száll.
Jövő villan,
Remény szisszen;
Néha mosolyog az Isten.
A jövő földje televény
Születő Tavasz idején.
Csöndes, öreg február,
Tél sereghajtója,
Télutóba öltözik, ha
Jön a csillagóra.
Szereti, ha csöndesek
A tél végi esték,
Tudja, hogy a harsányságban
Kevés a bölcsesség.
Csöndes, öreg február,
Komótosan ballag;
Lármázik az ostobaság,
Csak az Isten hallgat.
Isten semmit sem követel;
Mit sem rendel eleve el.
Nem ír kész forgatókönyvet,
Minden ilyesmit átenged
Nekünk, akármire jutunk;
Ad - amit fogadni tudunk.
Az Ember nemcsak teremtmény,
Hanem Akarat és Remény.
Minden Jövő üres lepel;
Isten semmit sem követel.
Nyűgös, zűrös, hülye napon
A türelem repedt flakon.
A jelen nyikorgó mérleg,
Amin hisztériát mérnek.
Hibbant frontok szaladgálnak;
Logikák élükre állnak.
A szkepszis magát se szánja;
Isten a fejét csóválja.
Feledés ül csapon, papon;
Nyűgös, zűrös, hülye napon.
Februárban tavasz köszönt a télbe,
Mindannyian kapaszkodunk a létbe.
Napfény ragyog,
Veréb csipog,
Melegfront gomolyog;
Tavaszt ígérnek végre már a
Dolgos holnapok.
Percfolyamok közepében,
Vékony élet-köteléken,
Sosem "a világba vetve",
Időszigeten,
Szeretve,
Múlt-sziklára támaszkodva,
Jövő fél-oszlopát tartva,
Lassan,
De mégis sietve,
Halva,
Életre születve,
Lélekvizek tengerében...
Percfolyamok közepében...
Miért ne hinnék, ha élek?
Mindig titok lesz az
Élet.
Az anyag önmagába vész,
Csak a csodavárás merész.
Nem okoskodik, aki bölcs;
Objektív csupán az
Erkölcs.
Istenre figyel
A Lélek;
Miért ne hinnék,
Ha Élek?
Tél végi problémasereg
Színezi a fellegeket.
Rossz álmokban sötét árok;
Gond-varjak serege károg.
Száz sunyi probléma éled;
De mégis van tovább
Élet.
Szürkeség.
Eső szemereg.
Tél végi problémasereg.
Hatvankét éves lettem én,
Talán túl életem felén;
Kemény
E tény.
Hatvankettőben születtem,
Hatvankét éves ma lettem;
Hordom
Korom.
Nem vár rám se menny, se pokol,
Se a nyomomba nem lohol
Tatár
Batár.
Sose leszek milliárdos
Csak maradok barátságos
Szamár
Tanár.
Kiváltságot sose kértem,
Más kárára sose éltem
Kaján
Kaján.
Torokfájdító szelek,
Hol hideg van, hol meleg,
Február téllel, tavasszal
Váltakozva
Enyeleg.
Jövő felől fú a szél,
Minden Élet jót remél;
Idő Apó
Közönyösen,
Csökönyösen
Mendegél.
A szélben köd, füst, korom,
Nem zseníroz a korom;
A boldog egyszerű jövőt
Továbbra is
Akarom.
Fut, rohan az időfolyam,
Változnak a képek,
Eltűnnek a külsőségek,
Lefoszlik a kéreg.
Párttitkár elvtársúr-fajnak
Nincs már semmi dolga;
Pokolba távozott velük
A fekete Volga.
Régi rendnek vicc-üldözte
Szürke ruhás őre;
Mind elment a szolgálati
Idő-süllyesztőbe.
KISZ-taggyűlés, vitakörök,
Marxista agytorna,
Úgy múltak el, mintha soha
Nem léteztek volna.
Fut, rohan az időfolyam,
Változnak a képek,
Eltűnnek a külsőségek,
Lefoszlik a kéreg.
Miért ne bíznék, ha élek?
Mindig belül van
A Lényeg.
Apró pontban a Múlt hegyén
Istennel teremt
Az Egyén.
A Múlt nem hozzáférhető,
Állandósult köd
A Jövő,
A Lét egyéni opció,
De minden magány fikció.
A Létet kapott egyének
Egy közös világban élnek.
Hogyha egyszer összefognak,
Istennel találkozhatnak.
Nem anyagból van
A Lélek;
Miért ne bíznék, ha élek?
Vízöntő zord sziklái közt
Rohan az Idő,
Zuhatagok sora bukkan
A ködből elő.
Végzet-jövők holtágain
Állandó a tél,
Entrópia-dallamokat
Üvöltöz a szél.
Gyors, ködös ágakban van a
Teremtő erő,
Csak ismeretlen vizeken
Születik jövő.
A Múlt, ha nem jól ismerik,
Csupán szemfedő...
Vízöntő zord sziklái közt
Rohan az Idő.
Amíg Anikóm fogja a kezem,
Létezem.
Vele átlépek minden gödröt, aknát,
Kikerülök akárhány halálcsapdát,
Még látom a célt;
Mert van miért.
Mert van
Kiért.
Amíg Anikóm fogja a kezem,
Létezem.
Vén Hallgatag télidőben;
Most van a Nap lemenőben.
Téved minden gonosz érzet;
A körforgás sose végzet.
Száz lat kinyilatkoztatás
Kevesebb, mint egy
Hallgatás.
Ritkán jár annak a szája,
Aki hallgat önmagára,
Lélekben zengő dalokra,
Benne élő
Hallgatagra.
Hajnal, alkony - lesz még bőven;
Vén Hallgatag télidőben.
Sáros télutói napon
Az Idő irigyelt vagyon.
Fellegszakálla nőtt keddnek,
Fáradt percek tülekednek.
A hétköznap bőszen pörög;
Reggel megyek,
Este jövök.
Fáradt a mindenség nagyon;
Sáros télutói napon.
Fagyok múltán
Hó se hull tán;
Enyhül a tél
Kurtán-furcsán.
A jogarát
Földhöz csapja,
Csáléra áll
A kalapja.
Ígért fagyot,
Havat - nagyot,
De a terve
Léket kapott.
Fagyok múltán,
Szél csitulván,
Tél taraja
Lelapul tán.
Csípős húrján
Szél se búg tán,
Zúgó hangon
Nem szapul tán.
Fagyok múltán
Tél csitul tán,
Jeges arca
Jól megnyúl tán.
Fagyok múltán
Tél elfut tán,
Mint a megvert
Török szultán.
Fagyok múltán
Kemény sorsfordító szelek
Tombolnak a világ felett.
Fényes kérdőjel az égen,
Vízöntő már elemében.
Vagy az Akarat lesz tiszta,
Vagy megyünk a rajthoz. Vissza.
Tél van.
Isten könnye pereg;
Kemény sorsfordító szelek.
Halványszürke téli égen
Közöny baljós szürkeségben.
Elnémult a jövő szava,
Napnak se híre, se hamva.
Credo-fogyatékos világ
Csócsálgatja a logikát,
És világvégéket imád
Az öncélú ostobaság.
Közöny ül a szürkeségen;
Halványszürke téli égen.