Őszutói meghitt ének;
Csillámlanak az
Emlékek.
Életünknek hosszabb fele
Már Egymásnak van
Szentelve.
Kint fut az Idő,
Eső,
Sár;
Bent Egymás szeretete vár.
Bennem élsz,
Én Benned élek;
Őszutói meghitt ének...
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve,
Első pillanatra tudtuk:
Nem lesz soha vége.
Első alkalommal szállt ránk,
A Szerelem-felhő,
Azóta is minden percünk
Olyan, mint az első.
Lett Otthon,
Két Gyermek,
Maradt
Szerelem és Béke;
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve.
Hatvankettedik évemben
Boldogan,
Istennel szemben.
Nyugodtan nézek az
Égre;
Több a munka,
Évről évre.
Anikóval
Együtt
Megyünk;
Míg vagyunk egymásnak,
Hiszünk.
Boldogan,
Istennek szemben;
Hatvankettedik évemben.
Nagy fekete turulmadár
A Kárpátok ormára száll.
Onnan soha el nem menne;
Látja még, aki hisz benne.
Madárszíve
Ritmusra ver;
Koronát csak ritkán visel.
Fenn a felhő ködgubát sző;
Alant hömpölyög az Idő.
Nagy fekete turulmadár
Az Idő-folyam felett száll.
Látott sokkal jobb időket;
Jobb Múltakat,
Jobb Jövőket.
Kárpátok alatt és fölött
Az Egész sokszor eltörött,
Mielőtt még önkényesen
Megjelent a történelem,
De a bajok tovaszálltak,
És a Részek
Összeálltak.
Fáradtsági fokozatok
Monoton esője kopog.
Novemberi lucsoktömeg
Áztatja az idegeket.
Múlt fantoma tűnik elő,
Ködben úszik jelen, jövő.
Függönymintás éjszakában
Isten áll esőkabátban.
Állandó buta zaj ropog;
Fáradtsági fokozatok.
Griffes-indás jó lovasok;
Sok kiszáradt szellemtorok...
Zárt ajtó,
Beletört kilincs;
Igazából még nevük sincs.
Hungárok vagy onogurok?
Vagy egyik sem?
Tán magyarok?
Egykor tán szerelmek, vágyak,
Mára csupán néma tárgyak.
Griffes-indás jó lovasok;
Innen el nem távoztatok.
Milyen ételt szerettetek?
Milyen nyelven beszéltetek?
Egykor jurta, lódobogás;
Mára:
Kettős honfoglalás.
Holt vállatokon cipeltek
Egy híres, szép elméletet,
Evilath szent öröksége
A Lelkünkbe van letéve.
Békét.
Szeretetet
Adni;
Fennmaradni,
Megmaradni.
Amit kaptunk, visszük tovább,
Utódainknak adjuk át.
Magyar Jövő,
Remény,
Béke;
Ez Evilath öröksége.
Kis ladik Idő-folyamon,
Fodrozódó vén habokon
Több mint hatvan esztendeje,
Mögötte az Idő fele.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Balról veszedelem, halál,
Ott csak varjak serege jár.
Teoretikus boldogság
Nyomában támad pusztaság...
A bal parton nincsen élet,
Műanyag mocsárvidékek,
Lila utópia-mocsár,
Halott lapály, fekete sár.
A baloldal halált lehel,
Távolságot tartani kell.
Távol jobbtól, távol baltól,
A Boldogasszony oltára
Híveit tán ma is várja
Téres Kárpát-medencében,
Éppen úgy, mint
Egykor,
Régen.
Múlt szelei halkan fújnak,
Régi hitek megújulnak.
Összeforr az oldott kéve,
Ezredévről
Ezredévre.
Téres Kárpát-medencében
Isten áldotta vidéken,
Ki tudja, hány ezredéve
Él a Boldogasszony népe.
Hódítók jöttek és mentek,
Gyilkosokból lettek szentek,
Hatalmak váltak hamuvá,
Régészeti kultúrákká,
De a csöndes munka népe
A Líra maga az
Élet;
Semmi-ködbe sose téved.
Lelke a
Ritmus,
A mozgás;
Alapja a
Szívdobogás.
Végső rémeket sose lát,
Tudja, hogy mindig van tovább.
A szándéka mindig tiszta,
Csak ad, semmit nem vesz vissza.
Nem alkuszik hatalommal,
Se pénzzel, se hivatallal.
Nem néz divat-poétikát,
Álisteneket nem imád.
Napról napra újra éled,
A Líra maga
Az Élet.
Isten nem kezd kampányokba,
Egyetlen pártnak sem tagja.
Médiából nem szónokol,
Bankszámlája nincsen sehol.
Ha nevét hiába veszik,
Nem büntet,
Csak emlékezik.
Nem tartozik,
Nem követel,
Nem zár be,
Árat sem emel.
Profitot az ördög ismer,
A Teremtéshez Lélek kell.
Isten nem kezd kampányokba,
Csupán a kezünket fogja.
A Kollektív Tudattalan
Évszázadokon átsuhan,
Fényruháját sose váltja,
Csupán Isten szeme látja.
Lelkünk lelke Neki üzen,
S az Időn túl benne pihen.
Vagyunk a Nagy Tudattalan;
Senki sem, de mindannyian.
Trónol az Öröklét hegyén,
Gazdagítja minden
Egyén.
Isten
És mi
Mindannyian;
A Kollektív Tudattalan.
Október végi csendélet;
Múlt helyébe
Jövő éled.
Számítógépem "lapjain"
Szaporodnak a soraim.
Araszolgat szép csendesen
A hetedik évtizedem.
Egyszer a
Kapun átlépek,
S más alakban visszatérek
Egy másik
Életre készen,
Vagy tán egészen másképpen...
Örök körforgás az Élet;
Október végi csendélet.
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence,
Nyelvünk és
Magyar nevünk
Itt találkozott össze.
Őseink sosem itattak
Urál-hegyi kútnál,
Nem jöttünk ide földi vagy
Égi hadak útján.
Sosem kószáltak magyarok
Fenn a sarkvidéken,
Itt született a nyelvünk, a
Kárpát-medencében.
A Magyar Nép szülőhelye
A Kárpát-medence,
Az Urálba vaskalapos
Tudomány száműzte.
Szemellenzős indogermán
Kultúr-messiások
Rögeszméjükre formálták
Az egész világot.
Kultúrát csak indogermán
Csendes őszi
Szerelem,
Melletted van
A helyem.
Régóta fogom
A Kezed,
Régóta fogod kezem.
Csendes őszi
Szerelem,
Köszönöm,
Hogy vagy nekem.
Fogom
Kezed,
Amíg élek,
Amíg élsz,
Fogd a kezem.
Októberi esti vízen,
Vén ladikban ül az Isten.
Ősz lelke bágyadtan lebeg,
Csendesek az idő-vizek.
Szép metamorfózis-szelek
Szelíd fényben örvénylenek.
Isten friss Jövőt keresztel;
Simogatja szeretettel.
Hit bújik könnyű kabátba,
Őszi melankóliába.
Makacs Hitből
Remény terem;
Októberi esti vízen.
Októberi nyár-romokon
Minden ál-érzés monoton.
Kincstári optimizmusok
Csüggedő serege zokog.
Vén utánérzés-költészet
Féli a közelgő véget.
Hulló levelek köd-árnya,
Az ősz melankóliája
Adja a kísérőzenét,
Mű-tragikum száll szerteszét.
Októberi nyár-romokon
Áll a búbánat-masztodon,
Köldökszemlélő közhelyek
Ön-sorsukon töprengenek,
S repedt sarkú dogma-bazár
Hiszékeny vendégekre vár...
Októberi nyár-romokon
Saját magát veszi zokon
Pokoli fáradtan -
Mennyei boldogan
Állítom a parkolóba benzin-lovam.
Fényes napvilágnál
Reggel indultam el,
Öreg este van már,
Ezer csillag figyel.
Mosolyog fenn a Hold,
Sötét az éjszaka;
Megyek át az úton
Anikómhoz
Haza.
Örök a
Szerelem,
Csak az idő rohan;
Pokoli fáradtan -
Mennyei boldogan.
Nem!
Nem!
Mi nem viseljük el.
Itt nem kell
Bálványnak szentelt profán szentmise,
Ilyet ne hozzon ide
Többé
Senki se.
Ne boldogítson minket
Mesterséges doktrína,
Nem kell ide ideológia
Béke poraira.
Ha a kérdésre hazugság felel,
Mi nem viseljük el.
Nem!
Nem!
Mi nem viseljül el.
Más népek tán eltűrik
Végtelen,
Mi nem!
Mi nem viseljük el!
Íróasztal-okoskodás
A ráfogásos "haladás",
Terjesztői közönséges
Zsarnokságot akarnak,
Nem kellett ez,
Zrínyi Izsák sosem ült nyeregbe,
Vitézek kenyerét sose ette.
Elsőszülöttként, ahogyan illett,
Sosem állhatott az Apja mellett.
Távol maradt szablyától, pennától,
Nem írt eposzt az Édesapjáról.
Nem villogott kezében a szablya,
Nem sújtott le kétlábú vadkanra.
Zrínyi Izsák nem volt teljes élet,
Csak egy teljesületlen ígéret...
Sosem ütött számára az óra;
Zrínyi Izsák sohasem ült lóra.