Nagygyörgy Erzsébet blogja

Mint tollpihét

Sötét szemét, ha rád veti az éj,
tán bűvös dallamokba ringat ő, 
s mint tollpihét a virgonc nyári szél, 
szétfújja gyermeteg kis álmaid.
 
S míg vándorolsz az erdők lágy ölén,
válladra hamvas holdpalást terül, 
s ha elmerülsz az égi bájba ott, 
fénytáncra hívnak fönt a csillagok.
 

Mert szeretsz

Létem múló villanásait,
rám vetíti most az éjszaka.
Vészterhes, súlyos lepel takar,
csak vonaglom kínkeservesen,
 
kedvesem, tudd, nem hagyom magam,
forró lávatűz sem éget el,
s mélybe még nem szív e vén teke,
mert szeretsz, mint új tavaszt a rét.

A szerelem

Lám az őrült szerelem, mint a tenger, 
csapkod, s néha vészes támadás után, 
csendesen habos hátára felemel,  
lágyan omló, forró nyári éjszakán.
 
Tépnéd láncodat, s a vágyad elgyötör, 
szíved még ma csillogó dobozba zár.  
Óvatos legyél, ez végleg elsöpör,  
s bús vonzalmad megfog tán örökre már.
 

Krókusz nyílik

Kertemben kecses kis krókusz nyílik,
úgy repes a szív, a lélek bízik.
Apró cinke trilláz fönt az ágon,
érzem, a tavasz ma titkon átfon.

Már virágrügy édes könnye duzzad,
vízre és melegre várnak, tudtad?
Csillag csillan, zeng az angyalének,
hej, hamarjában vége lesz a télnek.

Karácsony van

Bolyong a vágy a menny alatt,
pillámra kis csillag tapadt.
Mohó a fagy, hajamba túr,
jégcsizmában jő tél-nagyúr.
 
Dermed tavon hattyú evez,                
templom mélyén idő neszez.    
Aranyszínű selymes hajam,
szél fújja itt szakadatlan.
 
Bagoly huhog, prédát figyel,
a Hold, ezüst köntöst visel.
Karácsony van, csillag zuhan,
a szívünkben fény gyúl, Uram. 
 

Vérzik az alkonyi ég

Szélparipán eltávolodik most már ez az ősz is,
látod-e kedves, lám hogy vérzik az alkonyi ég itt?
Érzed-e most is a nyári melegnek a csókjait égni? 
Támad a tél, idegen zajokat generál a fülembe.
 
Köd gomolyog lent, könnyes a fenyves, lassul az elmém.
Este van, alszik a táj, mily némán gördül a Föld ma. 
Testemen érzem a fagy rianását, dúlja a lelkem,
és valahogy tudom én, megdermed bennem a szív is.
 
Végül a tél sem tombol, csendesül, olvad a jégcsap, 

Emlékezem rád

Mezők smaragdbozontja fodrozódik kint,
miközben bús szívemmel emlékezem rád.
Az őszi szél bolondos. Táncra perdül ő.
S ma csendben itt kereng köröttem édesen. 
 
Tudom halk sóhajom nem érhet el hozzád,
a nyári naplemente fénye is kihúnyt.
A tél közel settenkedik, látod, kedves?
Havat kotorva fenyvesek hajába most.
 
Éhes, kis sánta varjú károgása zeng,
belehasít fülembe kellemetlenül.
Fázós virágok összébb húzzák szirmaik,

Szökik a idő

Látod? Kezem közül szökik az idő,
fülemben őrzöm még a mezők meséit.
S hogy feledhetném az erdő sóhaját,
virgonc koboldok vöröslő üstökét.
 
A percek csak úgy aláhullanak ma,
már nem számolom őket, minek is.
Angyalszárnyak puha zaja kényeztet,
talán álmot hoztak ők, valami szépet.
 
Versrészlet csiklandozza agyamat,
egy darabig ott köröz bent, rétisasként.
A látványtól lelkem nagy része mosolyog,
szívem az érzelmesebb, már könnyezik.

Ki akar törni

Anya, valahogy most nem megy az írás,
ki akar törni a mélyből a sírás.
Odakinn madárka reszket az ágon,
a tél jege dermeszt, szorosan átfon.
 
Szorongó szívemet őrli a sátán, 
A csillagok hegyén ülök, de árván.
Gyere, halomra gyűlt bánatom oldd fel,
anya, hisz nélküled nem kel a Hold fel.
 
Apa, gyermeki lelkem orozza a lét,
gyere, várlak, a magány tipor ma szét.
Tudod, szomorúság lepi a földet,
de egyszer a Hold még a fényben fürdet.

Szeplőtelen földeden

Szeplőtelen földeden, ha járok,
madarak ülnek a vállamra,
tekintetedből angyal néz vissza rám,
lelkedben működő vulkán izzik,
 
szívedben szelíd szelek susognak,
ilyenkor olyan vidám leszek, 
mint amikor a hullámok egybeomlanak,
miközben épp a mennybe utazunk.

Oldalak