Nagygyörgy Erzsébet blogja

Ma Isten felől fúj a szél

Ma Isten felől fúj a szél.
Utolsót támad most a tél.
Dúvadként hajamba kapkod,
dermedt ujján ronda karmok.
 
Virágok szirma hull, kereng,
felhők mögül szűrt fény dereng.

A tél is itt hagyott

A tél is itt hagyott, érzed kedves?
Talpig tűlevélben áll a fenyves.
Kint könnyezik még a rét virága,
s tán nem bont rügyet a lelkem ága.
 
Bimbózó új tavaszra várok én. 
A szívem lesz még egy picit bohém?
A szenvedély száraz fán nem terem,
most csillagok gyógyítják meg sebem.
 
Sietve futnék át a réteken, 
elrebbenő árnyékként létezem.
Lehet nem hallja senki szívdalom,
s harmatként fénylek majd egy hajnalon.

Jégbe dermedt vágy szorong

Fellegek tolonganak az ég alatt,
fönt az éji fénybrokát tán szétszakadt.
Hull a hó, gyengéden ejti tollait,
hogy ne törje össze lelkünk tornyait.
 
Kínzó fagyban szívek moccanása zeng,
Holdanyánk ma álmos arccal elmereng.
Jégbe dermedt vágy szorong, a szél tarol,
nézd, a télnek vad kutyája kint csahol. 
 

Hajnali csend motoz

Látod, az esteli fényben lágyan fürdik a táj is,
tán, ha e látványgömb most nem ilyen csodaszép,
oly szomorú lennék sokszor, s bús lenne a szívem. 
Hidd el a felleg jön, hullhat a hó odakünn, 
lám idebent kecsesen, lobogón fénytáncol a kandalló. 
Lásd hova száll ma a vágy. Láz, mely az égbe felér.
Őzike álmát őrzi a Hold, tovalebben az éjszaka,
lassan kúszik a Nap, s hajnali csend motoz itt.
 

 

Télvíz idején

Télvíz idején
Isten bárányainál
ugyan ki lehet jámborabb?
 
Talán a sarki róka kölykei,
kik álomra hajtják kis fejük,
miközben hóvihar dúl
a fenyvesek között.
 
Karácsony éjjelén
az ártatlan kisdednél
ugyan ki lehet boldogabb?
 
Talán az angyalok,
akik ma még, új reményt
hintenek le rád.

Álom kószál

Most köröttem fényt szitál az éj,
pókhálóban ring a holdkaréj.
Szűzfehéren szálldogál a hó,
ránk teríti leplét hóanyó.
 
Csöppnyi sóhaj, s néma vágy kereng,
szép remény a szívben bent feszeng.
Nézd, vigyázva állnak kint a fák,
méla csendben alszanak tanyák.
 
Fáradt őrszemek a csillagok,
nyírfaágon kismadár vacog.
Hűs barlangban medve szendereg,
álom kószál, mennyig fellebeg.  
 

Büszke madár

Dérlepte erdőszéli zöld gyepen,
szegény, soványka gólya őgyeleg.
Tollas mellénykéjébe túr a fagy,
sietve megdermedt békák után motoz.
 
Szeme elidőz a honi tájon,
itthon vagyunk, a tél már itt topog,
kertek,  és rétek úgy remegnek itt,
akár e hosszú lábú, büszke madár.
 
Most ködlepelben állok meggyötörten,
lelkembe túl kegyetlen szél sodor
megannyi kínt, sötétlő gondboholyt,
ma mellig ér a fájdalom, s nem értem.
 

Oldalak