Nagygyörgy Erzsébet blogja

Még lehetnének...

Gyenge vállamon csüng a bánat,
söpörném, de tanyát vert nálam.
Naplemente szúrja arcomat,
elvakítja szemem a távol.
 
Múltam itt nyüzsög, nyomomba lép,
mint hűséges ebem úgy követ.
Már lerázni nem tudom talán,
s a feledés mákonyát iszom.
 
Még lehetnének nagyra törő
álmaim, úsznék szerelmesen
szemed irizáló kékjében,
s tobzódnánk a szenvedélyben is.
 
Ej, mit képzelődöm, előttem
már az élet régen elvonult.

Deja vu

2016. ősze volt...

A lány Maupassant-t olvasott, ez került a keze ügyébe, anyja fiókjában találta... hmm, talán leköti a figyelmemet — gondolta. Sétálni indult, pedig szeles napnak ígérkezett ez a mai. Sebaj, szvettere majd megvédi és a történet heve...

Az ifjú a kalapját megfogta, mert egy hirtelen szélroham alákapott.

Veszélyben a méltósága, ha netán giccses módon leverné róla az anyatermészet. Kihúzta ismételten magát és elindult a platánsoron, alig jártak erre emberek, csak a merészek, mint ő, vetemednének sétára ilyen fölöttébb kellemetlen időben.

Mondd, fáj majd?

Lelkem baljós jel riasztja, ám nem hagyom,
kilököm magamból e szúrós szilánkot.
Nem tudom mennyi nyomást bír még mellkasom,
s az rengeteg csillag sem nekem világolt?
 
Mondd, fáj majd a halál ütése testemen?
Kerülget suttyomban az álnok álruhás.
Van ellenszer, gyógyír rá? Szólj, hát mesterem! 
Élnék, de virágzik bennem a pusztulás.
 
 

Nem engedlek el

Miként a könnyű éjszaka, 
sóhajom úgy pereg alá,
szívünket ezüstös égi 
szállal kötötték össze rég.
 
Lelkem még most is ott bolyong, 
ahol álltál a fák alatt,
s minden egyes jégbe-dermedt, 
bús hajnalon visszalobogsz.
 
Lelkemben él az emléked,
érzem még hajad illatát.
Hiszem a sors és az Úr is
egyszer újra reményt adhat.
 
S egy bohó májusi reggel, 
vággyal telt lélekkel

Kovalens kötés

Kettőnk között már régen létrejött
a védelmező kovalens kötés,
s ami sosem fog meglazulni már.
 
Buja vágytól megrészegült, kerge
elektronjaim felhői, ma vad
táncot járnak atommagod körül.
 
Létünk intervalluma kibővül,
te vagy a legjobb katalizátor.
A szerelem láncreakciója
 
pezseg a bőrünkön estelente.
S éjféltájt jó mélyeket szippantunk
a freongázzal szennyezett éjbe.

Nem hagyhatom itt

Egy pillanatra megálltam a fák alatt,
a tűhegyű idő ejtette seb hasadt,
s feszítve tátongott gyenge mellkasomon.
 
Érzem, elfogy a levegő, összezúzott 
csontjaim közül gyér ütéssel felizzott,
utolsó dobbanásra szerelmes szívem.
 
Nem hagyhatom itt e világot, se téged,
kettőnk lángja erős lobogássá érhet,
s lelkem ereje talán visszatér belém. 
 
 

Körbe tündököl

Sáros utcát járva, Isten rám köszön,
s körbe tündököl a nyári fényözön,
fényét éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.

Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi vén szemem.

Tél felé

Tél felé haladva, némán haldokolva elhalványul 
majd az ékes nyári fény is, ám idővel tán kikophat
szép szemednek íriszéből, lágyan izzó lobbanása.
 
s így hiába várnám csendes estek illatos szerelmét
szellőszárnyon ringatózni, hogyha már nem érzem szíved
csöppnyi, gyenge dobbanó neszét, hajadnak lágy esését.
 
Mondd csak, látom én még tested kéjbe húzó mozdulását? 
Ó, hová repülne, szállna, jégszilánkos éjszakákon,
lopva nyíló édes vágyunk, égbe lengő sóhajtása?

Fénybe zár

A sziklás hegytetőről nézem városom,     
a lassan úszó szmogkavarta fényeket.
A szél a parkok titkos kertjén átoson,
a fák között komor szegénység lépeget.
 
A távolból tompán morajló zaj csorog,
a város szétterül, már mindent körbefon,
kopott vagonban múltam árnya ácsorog, 
s pihegve alszik egy magányos, kis peron.
 
Emitt fölkél a Hold, arcán a nemes báj,           
csodás csillagménest terelget hajnalig. 

Oldalak