Nagygyörgy Erzsébet blogja

Lassú kataklizma

Vegyiszennyezéstől zamatos az éjszaka,
füstízű levegő robog a tüdőm felé.
Artériaroncsoló lében tocsog a szív,
nem a csend motoz itt, gerincreccsenés dalol.
 
Szomjamat oltanám, nem merek inni ma sem,
mérgeket úsztat a haltemető lefelé.
A lábamat marja a folyó bűzlő szája,
lentről a halál ásít könnyező szemembe.

Ez itt az utolsó versem

Hát ez itt az utolsó versem,
amit a lantom tán eldalol.
Nincs már, ami a mélybe hatol,
csillag se lesz, egyetlen egy sem.
 
Nem szállok hűs hegyfokok fölött,
szárnyam nem simítja hetyke szél,
fenyves erdő többé nem mesél, 
szívem bús, lelkem elköltözött.
 
Köröttem sündörög a sakál,
megzavarva álmomat éjjel,
szerelmem is hiába kérlel,
s kiégve talál rám a halál.
 

Foszló fényei

Foszló fényei a városnak, 
itt lebegnek ma énköröttem,
múltbéli árnyakat idéznek.
Emberarcok villannak elő,
s tűnnek el az elmesötétben. 
 
Konokul megvívott harcaim
élüket vesztett kardjai
lengnek veszélyes közelségben.
Koszlott bűnt mosnék hófehérre,
a derengő égimezőkön.

Mióta elmentél

Az a szálkás fény ma is sebzi a szemem,
azóta könnyezek, folyton-folyvást.
Mióta elmentél, lelkemben havazik,
kemény tél szorongat, s tavaszt már nem remélek.
 
Éretted, vagy miattad szenvedek, majdnem mindegy.
 
Szalagosra rongyolódik az éjszaka,
bőrömet dörzsöli az idő kérge,
s rám ölti nyelvét, a király bohóca:
- tán látja, még nála is szánnivalóbb vagyok.

Ha

Ha elfogynak egyszer a szép szavak,
és kihuny a tűz szívemből,
s aranyveretű lantomat valami 
bénító némaság borítja el,
onnantól kezdve nem érzem lelkemmel
a nádas esteli szisszenéseit,
levendulaszín álmokat sem álmodom,
s nem hallom élesen

Anya

Számolatlanul peregnek most az évek,
rongyos kiskabátban jár testemben a lélek,
hisz tudom, nem látlak többé téged, anya,
s nem dereng reám mosoly, mely megtisztítana.
 
Éjsötétben karcsú lábon jár a perc, s a fény,
múltamat idézem, itt egy ósdi kanapén.

Anya, hallod?

Jeges a szél, ajkam ma megküzd e faggyal, 
csúf pengeszilánkkal döfköd meg a sátán. 
Nélküled elbotlom az időnek rácsán,                     
tudom őrzöl onnan, féltőn, mint egy angyal.
 
Utam szegélyezted kedves mosolyoddal, 
a lant pengetése lett az én végzetem. 
Rezzen a bánatos húr, immár féktelen. 
- Anya, hallod?- neked szól e szomorú dal. 
 
 
 
 

 

Még lehetnének...

Gyenge vállamon csüng a bánat,
söpörném, de tanyát vert nálam.
Naplemente szúrja arcomat,
elvakítja szemem a távol.
 
Múltam itt nyüzsög, nyomomba lép,
mint hűséges ebem úgy követ.
Már lerázni nem tudom talán,
s a feledés mákonyát iszom.
 
Még lehetnének nagyra törő
álmaim, úsznék szerelmesen
szemed irizáló kékjében,
s tobzódnánk a szenvedélyben is.
 
Ej, mit képzelődöm, előttem
már az élet régen elvonult.

Deja vu

2016. ősze volt...

A lány Maupassant-t olvasott, ez került a keze ügyébe, anyja fiókjában találta... hmm, talán leköti a figyelmemet — gondolta. Sétálni indult, pedig szeles napnak ígérkezett ez a mai. Sebaj, szvettere majd megvédi és a történet heve...

Az ifjú a kalapját megfogta, mert egy hirtelen szélroham alákapott.

Veszélyben a méltósága, ha netán giccses módon leverné róla az anyatermészet. Kihúzta ismételten magát és elindult a platánsoron, alig jártak erre emberek, csak a merészek, mint ő, vetemednének sétára ilyen fölöttébb kellemetlen időben.

Oldalak