Nagygyörgy Erzsébet blogja

Hó pilléz

Arcomra csorog az éjszaka,
rám dermed most fémes ezüstje.
Hó pilléz, álmomat vakítja,
s eközben, Isten rám mosolyog.
 
Messze, túl a Földön, Hold ragyog,
lehullik az édes fényszikra.
Én rajta lépkedek, ösvénye
felvezet, s tán a mennyekig ér. 

Hallod?

Hallod? Hogy dübörög az éj.
Ki tudja, tán a szenvedély
mi szítja ezt a néma zajt,
vagy táncos tündérek kacaja
vegyült bele lelkünk dallamába,
ami megrendíthet minket.
.
S miképpen Isten szavai rengetik
a Földet, gyarló talpunk alatt,
ugyanúgy remegek én is,
ha rám emeled szelíd tekinteted.
 

Ki mondja meg nekik?

Óh, Uram!
Ki mondja meg nekik,
hogy az éj nem komor,
s nem koromsötétben játszó
égi káprázat csupán?
Az éj izgalmas, 
szelíd fényekkel elvarázsló 
felfoghatatlan tünemény,
holdezüsttel bűvölő.
 
Óh, Uram!
Ki fog mesélni majd nekik
a csillaghullásról, 
nyári esték mámoráról?
S lesz e még, ki megízlelteti
a bort, az édes hűs nedűt?
Látják e még ők valaha, 
a hajnalpír lágyan omló vörösét,

Tovaszáll ez az év is

Érzed az élet súlyát, élned kellene már csak azért is,
lám, tovafutnak a percek, s még nincs vége a télnek, 
nézd, odafönt most hogy csillognak az éjjeli fények,
jól tudom én, eljár az idő, és huss tovaszáll ez az év is. 
 

Óh, köd ura!

Óh, köd ura, figyelj!
Látod a tájon, hogy fut a szél?
Óh, fagy ura!
Hallod a jégcsapok zengő dalait?
Óh, tűz ura!
Sejted, hogy perzseli szívemet a vágy?
Óh, világ ura, Uram!
Tudtad, hogy gyermeki lelkemben
sötét ezüst fonatú hálót sző
minden éjjel az idő pókja?
 

Elvesztünk

Elvesztünk már idejekorán,
lelkünkről rég lefoszlott 
a dicső évek csillogása,
s talpunk alól elfogyott
a kéklő univerzumok
vattacukor talaja.
 
S úgy látszik
hiába folyt ki ajkaink közül
megannyi kenetteljes ima,
ha csak lételem nélküli, 
némán tátogó halak vagyunk
a fodrozódó téli ég alatt.
 
 
(Fodor András, költőnek ajánlva)

Füst tekereg (Pilinszky Jánosnak ajánlva)

Füst tekereg a fellegek fölé,
engem szólít a kinti vad vidék.
Mellettem csend szuszog,
omikron terjed a légben.
 
Arcomra gyöngyözik az éj,
ráncaimba csorog a csillogás.
A fenyves megint nekem dalol,
egy kellemes kis téli dalt.
 
Rám zuhan a Hold ezüstje,
kint állok fojtó fagyban,
füles bagolyt ijesztgetek,
most én vagyok az éjszaka réme.

Selyemfodrú az éj

Selyemfodrú az éj.
Álomra hajtom fejem,
anyám a virágokban
gyönyörködik,
gyöngyfogakkal
rám nevet,
dallamos hangján
incselkedik velem.
Most íriszcsokrot
nyújt felém,
s én beszívom illatuk.
 
Anyám, mi lesz,
ha véget ér az álom?
Ha jöttödet hiába várom?
Ha végül majd rádöbbenek,
hogy többé nem leszel velem?
.
 

Te édes, szent lidérc

Ó, szenvedély, te édes, szent lidérc,
miért kopogsz ma ős-magányomon?
A lelkem összetartja némi férc,
aggódni kéne? Lenne hát okom?
 
A szívem elhagyott, üres lakás, 
ajkam nem hagyja el már több panasz. 
A mélybe lent tán pislog még parázs,
s szerelmet bonthat bent az új tavasz.

Oldalak