Nagygyörgy Erzsébet blogja

Vérzik az alkonyi ég

Szélparipán eltávolodik most már ez az ősz is,
látod-e kedves, lám hogy vérzik az alkonyi ég itt?
Érzed-e most is a nyári melegnek a csókjait égni? 
Sejtem a télt, idegen zajokat generál a fülembe.
 
Köd gomolyog lent, könnyes a fenyves, lassul az elmém.
Este van, alszik a táj, mily némán gördül a Föld ma. 
Testemen érzem a fagy rianását, dúlja a lelkem,
és valahogy tudom én, megdermed bennem a szív is.
 
Végül a tél sem tombol, csendesül, olvad a jégcsap, 

Szökik a idő

Látod? Kezem közül szökik az idő,
fülemben őrzöm még a mezők meséit.
S hogy feledhetném az erdő sóhaját,
virgonc koboldok vöröslő üstökét.
 
A percek csak úgy aláhullanak ma,
már nem számolom őket, minek is.
Angyalszárnyak puha zaja kényeztet,
talán álmot hoztak ők, valami szépet.
 
Versrészlet csiklandozza agyamat,
egy darabig ott köröz bent, rétisasként.
A látványtól lelkem nagy része mosolyog,
szívem az érzelmesebb, már könnyezik.

Ki akar törni

Anya, valahogy most nem megy az írás,
ki akar törni a mélyből a sírás.
Odakinn madárka reszket az ágon,
a tél jege dermeszt, szorosan átfon.
 
Szorongó szívemet őrli a sátán, 
A csillagok hegyén ülök, de árván.
Gyere, halomra gyűlt bánatom oldd fel,
anya, hisz nélküled nem kel a Hold fel.
 
Apa, gyermeki lelkem orozza a lét,
gyere, várlak, a magány tipor ma szét.
Tudod, szomorúság lepi a földet,
de egyszer a Hold még a fényben fürdet.

Szeplőtelen földeden

Szeplőtelen földeden, ha járok,
madarak ülnek a vállamra,
tekintetedből angyal néz vissza rám,
lelkedben működő vulkán izzik,
 
szívedben szelíd szelek susognak,
ilyenkor olyan vidám leszek, 
mint amikor a hullámok egybeomlanak,
miközben épp a mennybe utazunk.

Ha haldokolni kezd a nyár

 

Ma úgy tűnik, hogy haldokolni kezd a nyár, 
csinos csillag szökken, s tán porba hull legott. 
Búsan fúj a szél, és néha megvadulna. 
Egy varjú gúnyolódik most a nyár mögött,
hisz búcsút int a könnyű léptű díva már.

Ha jő a csillagéj

Midőn az est, ha rád szitál,
a szél köréd most fényt zilál,
körötted míg a csend pereg,
a lelkedben remény remeg.
 
Szilaj csikó a két kezem,
kutatna már a bérceken.
S tudod, ha jő a csillagéj,
belül feszeng a szenvedély.
 
A nyári ég oly hallgatag,
nem kellenek zajok, szavak. 
Féltőn a Hold ma átkarol,
s az álmokon is áthatol.
 

Mire megjön a tél

Mire megjön a tél, kedvesem,
hidd el, közelebb leszel hozzám,
mint a nyáréji égbolt ezüstveretje,
s közelebb, mint a távolodó, 
és egyre táguló világegyetem.
 
Mire megjön a tél, kedvesem,
ezerarcúvá válik világom,
s a tarló is rég elsiratja
millió, ellopott búzaszemét.
A menny földi tükre is, a tó,
altatót dúdol a potykanépnek.
 
S a fák, az árvalányhajú fák
készülődnek már előre,
mint én, hogy a nyár hevével

Táncol a nyár

Táncol a nyár
 
Pilled az erdő, esteledik már künn a vidéken,
búzavirágos báli ruhában táncol a nyár most. 
Százezer álom lebben az égig, kis liliom ring, 
kelyhe ma fénybogarat rejt, csendesen izzik a Hold is. 
 
Mámoros éjjelen
 
Mámoros éjjelen illata lebben a kék ibolyáknak, 
réti virágok bús dala száll el a májusi széllel.
Villan az ég szeme, hullik a Földre a mennyei könnycsepp,
rózsasziromban gyűlik az angyali gyermekek álma. 

Lyukas ladikkal

Nincs remény, sem kelő Hold az égen,
könnyeim is elröppentek a széllel,
bánat ront, talán enyém az érdem,
lentről, valami pokolfajzat kémlel.
 
Létem csupán kezdetleges vázlat,
terheim már nemcsak nekem nehezek.
Mára hátrahagytam minden vágyat,
lyukas ladikkal Istenhez evezek.
 
 

Mint égi pokol

A tájon vihar előtti csend honol,
haragos fellegek, mint égi pokol
nyomasztják az alant vonuló nyájat,
érzik, hogy a zivatar mikor támad.
 
S íme megjő a szél is, a vad lator,
melynek nyomában kerengve dúl a por.
Künn ma egyetlen madárkahang se zeng,
ág között bújnak, míg a zuhé lecseng.
 

Oldalak