Nagygyörgy Erzsébet blogja

Én nem üvöltök

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, november 2 - 20:11
Én nem üvöltök némán,
magyar nyelven ordítok.
Csendem sosem volt néma,
elég beszédes néha.
 
Az álmom sem sablonos,
vad, s kellően vibráló.
Olyan vagányan mesés,
akár a szabadesés.
 
Könnyem se simán hullik,
túlcsordul lelkem gátján.
Csupán a szívem verdes
ugyanúgy, mint a rendes.
 

Mondjátok meg

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 30 - 12:15
Mondjátok meg énnekem mit tegyek,
hogy ne halljam soha többé már
a haldokló Föld gyötrő sikolyát? 
 
Mondjátok, hogy szabadítsam ki
az éjszaka kormos ráncaiban 
sínylődő, még érző szíveket?  
 
És hogyan zúzzam szét gyenge kézzel
a butaság gránitköveit,
amelyben a világunk vergődik?                

Fantom-szívfájdalom (karcolat)

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 20 - 20:00

Nagyapa most is, mint mindig, azon tűnődött, hogyan fájhat a már nem létező lába állandóan. Mostanában kapta meg az új, „fenemód modernes” protézisét, ahogyan ő szokta emlegetni. A minap már annyira megszokta, hogy a kedvenc karaszolójára támaszkodva kibicegett imádott virágaihoz.

Minimalista mesék

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 15 - 22:28
Minden szőrös ifjú hernyó álma,
hogy belőle egyszer lepke válna.
 
Süni Soma elment vándorútra, 
oldalát a kíváncsiság fúrta.
 
Magát karcsúnak hitte a bálna,
de mégsem vitte senki a bálba.
 
Bűvös dalra táncol csöppnyi tünde,
ha észre venne nyomban eltűnne. 
 
Csillagcsikó vágtáz égi réten,
kecsesen mozog magához mérten. 
 

Szerelmi szenvedély

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 8 - 13:31
Ne vonzz, ne hívj szerelmi szenvedély,
fülembe cseng a hangod színe még.
Nekem mesél e dal, szívembe ég,
a holdsugár kísér utamra most.
 
Ha híven őrizem szemed színét,
varázsa mindörökre megmarad. 
Miért szitál, ködöl reám a vágy,
ha méla éjjelem nem ad reményt.
 
Talán, ha mégse tévedés amit
nekünk adott a sors, de nem hiszem.
Ma nélküled bolyongok én tovább,
s az őszi szél ölel csak engem át.
 

Nélküled

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 7 - 20:28
Végigborzong agyamon a rettenet,
miként fogom azt csendben elviselni,
ha nélküled megy tovább az életem?
 
Kapaszkodnék remegve az utolsó,
szél hozta, édes illatmorzsáidba,
s imádkoznék azért, hogy ne felejts el.
 
Őrizgetném szerelmed lenyomatát, 
koponyám mélyen rejtett zugaiban,
míg újra feltűnsz sorsom sivár egén.
 
Különös dolog magamat belülről 
figyelni, ahogyan kibontakoznak
szívemben a remény kék virágai.
 

Elhagyatottan

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 3 - 18:02
Mostanában, csak magamnak írok verseket,
van néha olykor véletlen, kedves olvasóm.
Néha azt várom már, valaki elhesseget
majd e  mesebeli, verssel teli oldalról.
 
Hiába zúgná az erdő, gyere kedvesem,
ma éjjel én foglak beringatni álmodba.
S hiába kacagna nekem a szél kedvesen,
nem hinnék neki, csakis a te mosolyodban.

Szívzörej

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, október 1 - 18:59
Valami hangosan zörög
idebent, remegés rázza
szikkadt, koravén lelkemet.
 
Talán a szívem nem bírja
az eszeveszett rohanást,
amint utánad loholok.
 
Valami hangosan zörög
idebent, pedig nincs itt most
semmi remény, se válaszok.
 
Mosolyod már csak halovány
árnyként lebeg szemem előtt,
s a könnyem az avarba hull. 
 
Valami hangosan zörög 
idebent, s én megadóan,
csendben tűröm hiányodat.

Mesterséges sötétség

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, szeptember 26 - 11:41
 
Mint feketén fénylő tinta,
lopakodva ivódik belém 
a mesterséges sötétség.
 
Fölöttem tornyosulva bontja,
teríti rám oly ördögi
mosolyát a szürkület ura. 
 
Nem fénylik itt most semmi sem,
csak a szeretet fehér fénye,
ami szívemből árad ki.
 

Az őrző

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, augusztus 25 - 11:16
Ereimben marcona ősök
vöröslő, hős vére csörgedez.
Nemes emlékük hű őrzője,
s letűnt napok dicsőségének
legutolsó hírnöke vagyok. 
 
Lázas álmok és félelem ront, 
a kín tombol homlokom mögött.
Talán mégis kell az írott szó, 
s majd fent tündököl az egekben;
a megkövült csillagok között.

Fehér lipe (Formába hozva...)

Beküldte Nagygyörgy Erzsébet - 2015, július 21 - 14:54
Genetikailag testem végleg hibás,
ereimben kéken kavarog az írás.
Másságomon már nem változtat szavatok,
csak azért is ékes szavakat faragok.
 
Fehér lipe szárnyán búsan száll a dallam,
ne félj tőle, hiszen olyan ártalmatlan.
Sosem bántó, sosem végzetes akkordok,
de mégis egy kicsit mindig belehalok.
 

Oldalak