Kertemben kecses kis krókusz nyílik,
úgy repes a szív, a lélek bízik.
Apró cinke trilláz fönt az ágon,
érzem, a tavasz ma titkon átfon.
Már virágrügy édes könnye duzzad,
vízre és melegre várnak, tudtad?
Csillag csillan, zeng az angyalének,
hej, hamarjában vége lesz a télnek.
Szűrt szeleken át hallom a hangod,
s nem tudom eldönteni kellemes-e,
vagy a háborúban megnémult
sziréna csendje jobban esne?
Kint hull a hó, ezernyi pelyhe száll,
bús kandeláberek fényében fürdve.
Bent most izzó parázs hevíti lelkeink,
ámbár a kandalló már oly régen kihűlt.
Várlak, vörös levélhalom zizzen,
sóhajuk szívembe ég.
Az utcalámpa fénye
Sérült lélekhajóm ringatja
az őszi szél a lét vizén.
Kókadt szívvitorlám
nem simítja senki sem.
S hiába ölelnélek görcsösen,
levegőbe markolok.
Holdpalástot terítek rád, hogy megóvjon,
holmi ködös árnyalakban bolyongóktól.
Vágyvirágokat gondozok virulásig,
csillagoktól lopom a fényt, míg elalszol.
Ma úgy tűnik, hogy haldokolni kezd a nyár,
csinos csillag szökken, s tán porba hull legott.
Búsan fúj a szél, és néha megvadulna.
Egy varjú gúnyolódik most a nyár mögött,
hisz búcsút int a könnyű léptű díva már.