Nagygyörgy Erzsébet blogja

Bőszen hömpölyög

Lelkem utcáin bolyongok ma, 
s lent a mélyben életem sötét
sorsfolyója bőszen hömpölyög.
Szívem elvadult tájára, tán
már nem téved egy madárka sem,
és többé nem issza vén szemem
naplementék izzó fényeit.

Anya, hallod?

Jeges a szél, ajkam ma megküzd e faggyal, 
csúf pengeszilánkkal döfköd meg a sátán. 
Nélküled elbotlom az időnek rácsán,                     
tudom őrzöl onnan, féltőn, mint egy angyal.
 
Utam szegélyezted kedves mosolyoddal, 
a lant pengetése lett az én végzetem. 
Rezzen a bánatos húr, immár féktelen. 
- Anya, hallod?- neked szól e szomorú dal. 
 
 
 
 

 

Még lehetnének...

Gyenge vállamon csüng a bánat,
söpörném, de tanyát vert nálam.
Naplemente szúrja arcomat,
elvakítja szemem a távol.
 
Múltam itt nyüzsög, nyomomba lép,
mint hűséges ebem úgy követ.
Már lerázni nem tudom talán,
s a feledés mákonyát iszom.
 
Még lehetnének nagyra törő
álmaim, úsznék szerelmesen
szemed irizáló kékjében,
s tobzódnánk a szenvedélyben is.
 
Ej, mit képzelődöm, előttem
már az élet régen elvonult.

Deja vu

2016. ősze volt...

A lány Maupassant-t olvasott, ez került a keze ügyébe, anyja fiókjában találta... hmm, talán leköti a figyelmemet — gondolta. Sétálni indult, pedig szeles napnak ígérkezett ez a mai. Sebaj, szvettere majd megvédi és a történet heve...

Az ifjú a kalapját megfogta, mert egy hirtelen szélroham alákapott.

Veszélyben a méltósága, ha netán giccses módon leverné róla az anyatermészet. Kihúzta ismételten magát és elindult a platánsoron, alig jártak erre emberek, csak a merészek, mint ő, vetemednének sétára ilyen fölöttébb kellemetlen időben.

Mondd, fáj majd?

Lelkem baljós jel riasztja, ám nem hagyom,
kilököm magamból e szúrós szilánkot.
Nem tudom mennyi nyomást bír még mellkasom,
s az rengeteg csillag sem nekem világolt?
 
Mondd, fáj majd a halál ütése testemen?
Kerülget suttyomban az álnok álruhás.
Van ellenszer, gyógyír rá? Szólj, hát mesterem! 
Élnék, de virágzik bennem a pusztulás.
 
 

Nem engedlek el

Miként a könnyű éjszaka, 
sóhajom úgy pereg alá,
szívünket ezüstös égi 
szállal kötötték össze rég.
 
Lelkem még most is ott bolyong, 
ahol álltál a fák alatt,
s minden egyes jégbe-dermedt, 
bús hajnalon visszalobogsz.
 
Lelkemben él az emléked,
érzem még hajad illatát.
Hiszem a sors és az Úr is
egyszer újra reményt adhat.
 
S egy bohó májusi reggel, 
vággyal telt lélekkel

Kovalens kötés

Kettőnk között már régen létrejött
a védelmező kovalens kötés,
s ami sosem fog meglazulni már.
 
Buja vágytól megrészegült, kerge
elektronjaim felhői, ma vad
táncot járnak atommagod körül.
 
Létünk intervalluma kibővül,
te vagy a legjobb katalizátor.
A szerelem láncreakciója
 
pezseg a bőrünkön estelente.
S éjféltájt jó mélyeket szippantunk
a freongázzal szennyezett éjbe.

Nem hagyhatom itt

Egy pillanatra megálltam a fák alatt,
a tűhegyű idő ejtette seb hasadt,
s feszítve tátongott gyenge mellkasomon.
 
Érzem, elfogy a levegő, összezúzott 
csontjaim közül gyér ütéssel felizzott,
utolsó dobbanásra szerelmes szívem.
 
Nem hagyhatom itt e világot, se téged,
kettőnk lángja erős lobogássá érhet,
s lelkem ereje talán visszatér belém. 
 
 

Körbe tündököl

Sáros utcát járva, Isten rám köszön,
s körbe tündököl a nyári fényözön,
fényét éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.

Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi vén szemem.

Oldalak