Nagygyörgy Erzsébet blogja

Tél felé

Tél felé haladva, némán haldokolva elhalványul 
majd az ékes nyári fény is, ám idővel tán kikophat
szép szemednek íriszéből, lágyan izzó lobbanása.
 
s így hiába várnám csendes estek illatos szerelmét
szellőszárnyon ringatózni, hogyha már nem érzem szíved
csöppnyi, gyenge dobbanó neszét, hajadnak lágy esését.
 
Mondd csak, látom én még tested kéjbe húzó mozdulását? 
Ó, hová repülne, szállna, jégszilánkos éjszakákon,
lopva nyíló édes vágyunk, égbe lengő sóhajtása?

Fénybe zár

A sziklás hegytetőről nézem városom,     
a lassan úszó szmogkavarta fényeket.
A szél a parkok titkos kertjén átoson,
a fák között komor szegénység lépeget.
 
A távolból tompán morajló zaj csorog,
a város szétterül, már mindent körbefon,
kopott vagonban múltam árnya ácsorog, 
s pihegve alszik egy magányos, kis peron.
 
Emitt fölkél a Hold, arcán a nemes báj,           
csodás csillagménest terelget hajnalig. 

Mondd, mit adsz? (A versrészlet: Fodor András : Nyugtalanság c, verséből idézve)

"Érzékem, elmém zsarnoka,
ki beköltöztél homlokom alá,
kiért gyötrelmek tűhegyén
forgatnám sorsok naprendszereit,
öntudatom lidérce, te,
ki mindent eltakarsz előlem,
rablásodért mit adsz nekem?

Reszket a vihar

Tombol a vihar, reszket az álom,
fentről egy angyal hív oda lágyan.
Reszket a vihar, tombol az álom,
alszik az elmém csont-kupolában.
 
Bíbor a hajnal, hallgat a vágy most,                 
irgalom száll itt, táncol a kellem.
Hallgat a hajnal, bíbor a vágy most,
csend közepében ring ma a lelkem.

Az éjszaka neveltje vagyok

Anyám a csillagok szülötte volt,
titkon fénylő, ringó rejtelmesség.
Belőle lettem, álmokat hintő,
szavak magjait vető nagy talány.
 
Én az éjszaka neveltje vagyok,
megfoghatatlan ismeretlenség.
Holdkaréjában alvó csendes lény,
az éji szellő hűs fuvallata.
 
Még a Föld hű leánya is vagyok,
erdők fáival mélyen lélegző,
vadak szívével együtt dobbanó,
fényre forgó, bús titokzatosság.
 

Oldalak