Szepesi Zsuzsanna
A sors falára
Elhamvadt vágyak
üszkös porába
mártom az ujjam,
hogy fekete kormával
lassan felírjam
a sors szürke falára:
engedjen örülni
végre valahára!
Görcsös aggódása
többé ne tépje szét
a megtalált békét,
hétköznapok örömét.
Ne riasszon folyton
a kegyetlen távlat –
szeretteink jövője
talán köddé válhat.
Irgalmazzon a minden
jót nélkülözőknek,
kik vétkesek mocskában
Áldott kenyér
Beérett az áldott vetés
- Szent Istvánkor kenyérszegés -,
új kenyérből apró falat
ledönthetne minden falat,
amit emelt a gyűlölet:
testvér, barát ellenség lett.
Mennyi kíntól terhes a múlt,
gyarló ember mégsem tanult:
fogva tartja kényszerképzet
- érte tapos, fogy a nemzet.
Hamis szónok uszít vadul,
igaz érték veszik, fakul.
Új kenyerünk szentelt, áldott:
békítse meg a világot,
jusson elég minden napra,
úgy várhassunk a holnapra.
Szepesi Zsuzsanna
Májusi emlék
Színes szalagok lobognak a szélben –
kerítéshez kötve egy sudár májfa.
Az emlék felizzik: ilyen volt régen
a lányos házak kapujánál állva.
Zsenge szívünkben dobogott a remény:
reggelre talán nekünk is hódolnak,
akad a faluban oly kedves legény,
aki minket akar látni boldognak.
A böjti szél
Bánatos bőgőként
brummog a vezeték
- a szél játszik rajta.
Vadul tépi, rázza,
hogy mérgét, fájdalmát
magából kiadja.
Nyögeti a fákat:
síró, gyászos zene,
Krisztus fájdalmának
így adózik vele.
Szepesi Zsuzsanna
Langyos csendben
Aranyos napfény csorog arcomon,
a langyos csendben szívem elmerül;
derű, nyugalom körém békét fon,
kis szigetén nem vagyok egyedül:
mert ez a béke felidéz álmot,
közösen megélt szép emlékeket,
mire a lelkem sóváran vágyott,
`s benne az öröm teljessé lehet.
Lehunyom szemem: egy színes álom
valós képei ringatnak lágyan;
velük a jelent is megtalálom,
mert te vagy nekem, és őrzöd vágyam.
Álmodozók
Eggyé simulva ülnek a parton,
hajuk sátorát fényezi a hold…
A lány vállára terített karton
fakó színébe ezüst cseppet old.
Törékeny csendben lobbanó vággyal
a lezárt szemek jövőt álmodnak.
Izzó csókokban vallomás szárnyal…
Mindenük adják e nagy álomnak.
A bársony éjben megtalált öröm
kopott gúnyában is rájuk feszül -
most nem fáj semmi… A vérkörökön
lüktető féltés már nincs egyedül.
Szepesi Zsuzsanna
A rácson kívül
Érzem ujjaid begyén,
nem vagy teljesen itt,
simogatásod kemény,
bármi nyugtalanít.
Távol jár a gondolat,
rejti lehunyt szemed,
elárul a mozdulat,
s te észre sem veszed,
milyen messze kerültél,
karod mily idegen,
didergető, fagyos tél,
míg ölel hidegen.
Lelked börtön, benne kín ül,
s ott vagyok a rácson kívül.
ONCOL.HU
(Dr. Pintér Tamásnak köszönettel és tisztelettel)
Rovom a folyosót,
csendes a bé három –
kezelő orvosunk`
órák óta várom.
Anyám fekszik – gyenge,
csapolásra hoztuk;
állványt tol egy férfi –
hasonló a sorsuk:
duzzadó májukat
nagy hasuk cipeli,
nehéz tartaniuk –
feszül, vízzel teli…
Fáradtabb lett hangod,
és mégsem lemondó,
míg csordul ajkadról...
nem vérzi panaszszó.
Lassabb már a lépted,
gyakran húzod lábad`,
elfordulok, ne lásd,
szemem könnybe lábad -
mert szégyellem magam...
Te vagy az erősebb,
sejted, milyen nehéz,
mennyire mély a seb,
amit vájt az élet
igaztalan karma -
sajgásával akar
kétségbe űzni ma.
Pókhálóként simul rám a jövőm:
körbefon a finom érintés,
izgat, s lassan átjárhat az öröm,
a sugárzó megkönnyebbülés.
Utam végén gáncsoltak törtetők,
lángom kioltani próbálták;
és sejtve, mennyire erősek ők,
félve bújtak az apró csodák.
Most végre elszámoltam velük,
igyekszem feledni a nevük.
Megbocsátottam gonoszságuk,
hogy életem legyen az enyém.
Csak szeretet áradhat felém:
véreimtől, s kik adják maguk.
Betegség hagy nyomot
köznapon, ünnepen
sötét árnyat vetve,
és a szív megretten.
Születésed napján
anyák napja is volt.
Lelkemen egy picinyt
színesedett e folt.
Nyújtottam a csokrot,
sok illatos rózsát:
beszéltek helyettem,
mert a szavam elállt.
Átöleltem vállad,
megcsókoltam arcod;
nem érződött bánat
- hősként vívod harcod!
S mert nem ült rettenet
csillogó szemedben,
„Hited megmaradjon!”
- fohászkodtam csendben.
Jönnöd kellett, sok volt a bűn,
és te mindent vállaltál;
keresztedről rájuk nézve
még atyádhoz fordultál -
bocsánatát kérted nekik,
hisz, mit tettek, nem tudták,
nem sejtették, hogy halálod
megváltás, nem megtorlás.
Így mosta le áldozatod
földi ember vétkeit,
szent sírodban begyógyultak
értük kapott sebeid.
Üdvösség titkában benne
kínszenvedés és halál,
ami felett, feltámadva,
te győzelmet arattál.
Kilúgozott, munkás élet
félre tolva, és mivé lett
szép álma;
porosodó mindennapok
szürkítik el a holnapot
megállva;
és a fáradt nemzedéknek
tűrnie kell – mert még élnek -
a szitkot;
most a jövő vár, s a jelen
megtorpant, egy hibás jelen
kisiklott.
Vége van egy fárasztó, hosszú napnak: a csendben
megpihenő szív most újra a múltban jár.
Halkan dobban, fájdalmában rejti magány, míg
lassan megfojtja vastagodó kérge.
Hová tűnt az érthető szó?
Mikor halt meg a szép beszéd?
Miért kevés az olvasó,
s ki műveli anyanyelvét?
Másik nyelvet tudni mit ér,
ha a miénk közben satnyul?
Sár fröcsög rá, belepi dér,
magyar rosszul szól magyarul?
Szó-böffenet a társalgás,
mozaikszó az üzenet
két sorban, ez bevett szokás,
s mellőzik az írásjelet.
Rövidítés, idegenség
és burjánzó káromkodás,
ubi, pari, lájk, csetelés,
fület sértő hangsúlyozás
Tavaszhangján szól az erdő,
tavaszt suttog a liget,
tavaszdalt dúdol a szellő,
duzzadó rügy integet.
Minden éled: barka pattan,
bújik jácint, tulipán,
cinege szól a lugasban,
rigó fütyül a nyárfán.
Vidáman fut a kis patak,
frissen csobog a habja;
fészkük` őrzik a madarak,
bimbózik az ibolya.
A levegő földillatú,
simogat a napsugár,
az éjszaka sem oly hosszú,
madárdallal virrad már.
Ilyenkor a temető
virágdíszbe öltözik,
s minden szívbe szerető
emlékezés költözik.
Mécseseknek lángjai
enyhe szélben inognak,
koszorúknak százai
borítanak sírokat.
Szülők, testvér, rokonok
nyugszanak a hant alatt,
kikkel éltünk sok-sok jót -
néhány barát is alant:
és imára kulcsolva
meg-megremeg két kezünk,
mikor velük suttogva
emlékeket keresünk.
Aztán, ha az estével
Köröttünk az élet gyérül,
csendfonalát fonja az idő
a kattogó rokka nélkül,
s belőle majd szemfödelet sző.
Szívünkben az emlék mélyül,
partjaira gyermekmosoly nő,
s hogy aranyra érik végül,
elfedi a reá húzott kő.
Már közeleg a bársony éj,
puha léptén csupa rejtély.
Emlék-kövek szegélyezte út
a szendergőn mosolyt fakaszt,
szenvedőnek így nyújt vigaszt,
Folyóparton ért utol
a könnyű léptű est,
amíg a lenyugvó Nap
fodrára bíbort fest,
a kezed keresem.
Némán hömpölyög tova
a messze tartó ár,
egy csobbanás sem reszket,
az alkonyat még vár,
hogy megtaláld szemem,
összefonni sugarát
kimondatlan vággyal,
egy felszakadó sóhaj
csillagokhoz szárnyal.
Mert itt vagy mellettem:
érezhetem örömét
tested melegének,
Fentről…
Égre szálltam angyalszárnyon,
ezüst csillag lett a párom.
Bárányfelhőn megpihenve
figyeljük, mily jó a kedve,
amint mulat a földi nép,
s feszes büszkén egyszerre lép
az a derék ifjú csapat
éppen a mi felhőnk alatt.
Harsogó dalt zeng a torkuk,
még a felhőt arrébb toljuk,
napfény útjában ne álljék,
ne vetődjön rájuk árnyék;
ragyoghasson arany sugár,