virginás blogja

cseppek

vonatok síneken szabadon,
fejemben valami zakatol,
száguldó gondolat ütközött,
őrjítő kacajom felnyögött.
 
elefánt bújt át a tű fokán,
oszlopot ledöntő hurrikán,
színesre kifestett lábnyomok,
lassított zenére táncolok.
 
szembejő velem egy rózsaszál,
cseppekként didergő hó szitál,
kígyóként siklik a gondolat,
velőmig marja a csontokat.
 
csigákat üldöző démonok,
akármit kérhetek, nem kapok,
így lettem kávéban keverék,
lemossák izét a fogkefék.

2016. szeptember 20.

Egyszerűen csak ébredünk

Egyszerűen csak ébredünk,
mosolyát küldi ránk a Nap,
kezünk a pirkadatba csüng,
még ízleljük az álmokat.
 
Hol önmagunkra ébredünk,
ajtó nyikordul, szól anyánk,
résre csak félig nyílt szemünk
az éjszakába visszaránt.
 
Csírájában épp megfogant,
míg táncra kér, én elkapom,
karját nyújtja egy gondolat,
álmot forgat a pamlagon.
 
Az ébresztő míg abrakol,
gombját leütni nem mered,
szél kacarász az ablakon,
az égbe száll a mennyezet.
 
Jó lesz nyújtózni, tettre kész

Valami más

Érzed, hogy követnek,
hátra-hátranézel,
kik előtted mentek,
eltűntek a fénnyel.
 
Egyedül maradtál,
kémlelsz jobbra-balra,
kérded, hogy mit használ
aggódni még rajta.
 
Megállni vagy menni,
ez itt most a kérdés,
kell-e még sietni,
vagy megvár a végzés?
 
Kell egy kis szerencse
jó utat találni,
ha nagyon szeretne,
képes lenne bárki.
 
Érzed, ahogy lüktet,
szíved gyorsan pumpál,
úgy tűnik, hogy sürget,
jobb volna, ha futnál.
 
Nyomodban a sorsod

Vihar a Maroson

Behintette villámporral
felhőit a zivatar,
cikcakkosan szerteszórta
a haragos nyilakat.
 
Árnyat borít a Marosra,
Csend remeg a nádason,
Jeget szór a kavicsokra,
Ébreszti a csónakot.
 
Ringó csónak még szunyókál,
Mennydörgéssel álmodik,
Nézd, ott egy új becsapódás,
Isten tudja, hányadik!
 
Sötét habok hűs tajtékja
Elnyeli a cseppeket,
Ménkőnek mérges fullánkja
Égre fércel felleget.
 
Lidércfények horizontját
Kék hold őrzi, úgy tűnik,
Viharfelhő oltja szomját,

Csigaház a parton

Nem kell hozzá földtulajdon,
csak egy rozsdás kulcs a zárba,
ablakába kiállhatok,
elnézhetek hét határba.
 
Beköltözöm, kibérelem,
elmúlik itt a bánatom,
szeretném, hogy enyém legyen,
csigát vinnék a hátamon.
 
Kifestem hát, meszet veszek,
ha kilyukad, megragasztom,
csak egy ilyen házam legyen:
én leszek az úr a parton.
 
Papírhajót hajtogatok,
szelet fog a vitorlája,
kigyúlnak fent a csillagok,
rágyújthatok a pipámra.
 
Kagylót gyűjtök két kosárral,
míg a gyöngyét megtalálom,

Magukba zárnak égig ért falak

A gyertyákat pestis gyújtja lángra,
szél sem oltja, velük virradunk,
némelyiknek csonka fénye sárga,
melegétől mi jót várhatunk?
 
Az árokban gyolcsba göngyölt hullák,
egy még mozog, épp frissen hozott,
ajtón kereszt, üresek az utcák,
eggyel több, ha még egy távozott.
 
Egy hullának a képén torz vigasz,
másik épp levegőért kapkod,
de mit sem ér a rekedt férfihang,
csendje épp remekművet alkot.
 
Magukba zárnak égig ért falak,
nincs mentség, most úr a félelem,
a házakon csak árnyak látszanak,

Könyv az avaron

Egy régi könyvben megsárgult lapok,
kevés írás, inkább hangjegyek,
félig nyitottan áll az avaron,
ősz hullat rá színes levelet.
 
Szél fúj belőle könnyű dallamot,
hangja cingár, gyengéden remeg,
a szavak selymét megtapinthatod,
fölé hajolsz, kézbe veheted.
 
Az ősz emléke így lesz végtelen,
ujjal simít könnyű lapokon,
tél-ária szól, senki sincs jelen,
csak egy árva könyv az avaron.

2019. október 27.

Könyörtelen

Próbálnak embert, tépik a lelket,
legyen az székely, csángó, magyar,
háború volt, még hosszúba telhet,
torkunkban íze nagyon fanyar.
 
Meztelen gyermek, bátor az ember,
jobb lesz az élet, egy pillanat,
hosszúnak tűnik, komisz a rendszer,
ugyanaz makkban, körfolyamat.
 
Képeket rajzol porladó falra,
kopott bőrönddel hadba vonul,
süvít a golyó, táncol a dalra,
a lövészárok vérbe borul.
 
Elmúlt a tavasz, hiába várja,
üzenet sem jön, mi volt a cél,
ijedt reménnyel gondol a nyárra,

Nem a mi hibánk

Sors osztott most újra szerepet,
fák vigyáztak könnyű lépteket,
felismertem, néztem hangtalan,
torz tükörben láttam meg magam.
 
Az ereszről bús eső esett,
belül a szív égett, égetett,
vizes hajam fedte el szemem,
tovább tartott így a küzdelem.
 
A padlásra elnyűtt létra járt,
egy-két foka nem volt oly szilárd,
másztam mégis, fa ropog, recseg,
széledtek szét ijedt egerek.
 
Mennyezetről hullt a vakolat,
visszarántom, fogd a karomat,
nyers ágakból füstöt szít a láng,
hogy kialszik, nem a mi hibánk.

Halk lombok alatt

Párizsban járt, én nem tudtam, mi okból,
talán azért, hogy súgjon valamit,
mindent, mit tudott egy rozoga sorsról, -
én szinte ittam mámor-szavait.
 
Magukba zárt rezgő, néma lombokat, -
a múló nyár percig meg nem hátrált,
estig hallgattam, hogy miket dúdolgat,
ha a dalból rőzse-tűzre vált át.
 
Hozta a Szajna füst-furcsa bíborát,
a bús elmúlás torz képzeletét,
szinte vártam immár ezt az ősz-csodát,
tréfás levelek zümmögő neszét.
 
Képzeletben olykor most is ott vagyok,
Szent Mihály útja most is nesztelen,

Kávéval töltött napjaink

Van kávé téli, van kávé nyári,
kora reggeli, ihatja bárki,
ha őszi lenne, levele hullna,
jövő tavaszra kinyílna újra.

Előre szóltam, feketén kérem,
lehetne téli, jöhet fehérben,
nyári hőségben jól jön a forró,
gőzölgő füstje körbe gomolygó.

Narancs-illatos, dohány-köményes,
rövid fekete, nem közönséges,
lehetne tejjel, ha lágyabb fajta,
kakaóporral meghintve rajta.

Ha bárki is lennék

Ha bárki is lennék, nem ismerem magam,
életem félelmét így viszem céltalan.
Most járom az utat, most van göröngy benne,
milyen irányt mutat a csillag felette?
 
Mért mutat más irányt, nem jó tán a régi,
elkopott az imánk, nem tudunk már kérni?
Elúszott a múltban, amit eddig kértünk,
énünk még gyanútlan, nem lesz új esélyünk?
 
Vagy lehet, hogy ismét fény gyúl a sötétben,
ha ezt mind elhinnéd, nem ülnél most tétlen.
Keresnéd, kutatnád, ki voltál s ki lettél,
kérnéd a nagyanyád, foghasd még a kezét.
 

Örökzöld

- Van, hogy lombhullató, máskor meg örökzöld -
így szólt a tölgy hozzám, később rám könyökölt,
vagy inkább én őrá, mert ő volt az asztal,
mellette a székek beterítve gazzal.
 
Nem ült rajtuk senki - hej, biz régóta már,
utoljára akkor, mikor élt nagyapám,
- emlékszem a kertre - folytatja beszédjét,
- a zsivaj, a nyüzsgés átszőtte zenéjét.
 
- Vidáman fütyörész, rá most is emlékszem -
sok megsárgult emlék, párat megőriztem,
meggyújtja pipáját, egyet-kettőt szippant,
közben elbóbiskol, már-már alig pislant.
 

Remény, remény!

Remény, remény! Te nagy bűvész,
csak állsz az élet színpadán,
hol ember gondja ködbe vész,
s biztatod azt, ki rád talál.
 
Ígérsz neki egy szebb jövőt,
s a kalapból fehér nyulat,
s míg eljátszod a cselszövőt,
derűsebb lesz a hangulat.
 
Lelki táplálék vagy, támasz,
a minden jóknak hírnöke,
de tudják, hogy olykor ártasz:
rajtad a mámor köntöse.
 
Az időt is te mozgatod,
néha úgy látszik, helyben áll,
ígérgetsz neki szebb napot,
s már nem is tudja, mire vár.
 
A lehetőség csak te vagy,

Tudod, hogy mit fizetsz

Másulni akarunk,
míg beleszakadunk,
szemünk les, körbenéz,
sosem volt ily nehéz,
a nagy igyekezet
semmire nem vezet,
míg eredménye nincs: -
ábrándból font kilincs.
 
Változni kellene,
de tesznek ellene,
burokban tartanak
félsz-rettegés alatt,
maradj csak képtelen,
neved lesz névtelen,
sorsodba fojtanak,
rá áment mondanak.
 
Jobb lesz, ha elvegyülsz,
s a réginek örülsz,
mert az már megszokott,
tudod, hogy mit hozott,
két kezed mit kapar,
az íze mért fanyar,

Emlékeim, az életem

A port letörlöm, borítója hajlott,
lapozgatom... míg évek tűnnek el...
benne van minden, ami eddig zajlott, -
mesélek még, ha tovább kérdezel.
 
Két perc között a messzi múlt csak rémlik,
régi minden, az emlék is kopott,
vigyorgó gyermek sarat gyúrna térdig,
nadrágján még a folt is foltozott.
 
De nagy dolog, ha visszanéz a múltra,
és mosolyában ott van az öröm,
ti is lássátok, rongylabdáját rúgja,
egy utolsót int, s végleg elköszön.

 

2020. október 27.

Mögötted ég

Szenvedély száguld, vonat az éjben,
lehet, a búcsú nem végállomás,
ébred a sorsunk fájdalmas kéjben,
nem más, mint simán csak vállmegvonás.
 
Vágunk az útnak, hosszúra nyúlnak
beszélgetések, a Hold vigyáz ránk,
gyermek a lélek, fátylat a rútnak,
csend kell a létnek, de vádol a szánk.
 
Megannyi ember háttal a térnek,
magának való, a szeme is zöld,
kilépnek végleg, vissza sem néznek,
várják, míg belep a jéghideg föld.
 
Magadat nézed, fordul a sínpár,
vonatod száguld a holnap felé,

Sóhajok szállnak

Sóhajok szállnak,
emlékek fájnak,
most tavasz van újra, zöld a határ.
Tüzet gyújt éppen,
láng a szemében,
lennék már otthon, hol jó anyám vár.
 
Csörög a szarka,
vidám a hangja,
magától kérdi: ó, mikor jössz már?
Késik a válasz,
szó nélkül ártasz,
biztatás kéne, de legyint a nyár.
 
Levele sárgul,
semmibe bámul,
itt van az ősz is, a puszta határ.
Kopár a szántó,
nézése vádló,
mondd, miért nem jöttél, hol maradtál?
 
Hó hull a tájra,
őszes hajára,

Oldalak