Zajácz Edina blogja

Remény

Mintha ez az éjjel álmodóbb volna,
cigánykerék előttünk a szerelem,
mire a halálnak bepanaszolna,
ágyat vetek neked forró ölemen.

Tekintetünk túlsózott sápadtarany,
mi egymásért folyton viccelni fogunk,
míg magadra húzod jégvirághajam,
ki merné lerombolni hű templomunk?

Lassan elszökik belőlünk a szépség,
de csintalan lelkünk lángol a szérűn,
sugárzunk, mint két haszontalan szentkép -
reggelre rendezetlenül, nagyképűn.

És ha kiégünk majd, mint a lámpabél,
piros bohócorrot mázol ránk a tél.

Hallod, húgom?

Hallod, húgom? Apánk sír.
Kis szobánkban meg-megáll,
ajtónk fölött légypapír.
Nyár van.
Már mondja, - de még ellenáll -,
hogy úgyis felakasztja magát.
Aztán játszottunk,
és apánk kivágta a szilvafát.

Hallod, húgom? Apánk sír.
Ránk zárta a kisszobát,
haja ragacsos, mint a légypapír.
Ősz van.
Már nem éhes, szőlőszemeket okád,
vállán patkányok ülnek.
Apa, csokit szeretnénk,
még fülébe súgjuk az őrültnek.

Hallod, húgom? Apánk sír.

Páholyból

Vendéged vagyok, a páholyba kísértél,
hogy tisztán lássam magunkat.
Lábadon papucs van, lábamon tűsarok,
aztán csak állunk mezítláb,
semmi giccs, néhányszor körbejársz,
rég elmentek az alkalmatlanok.
Mint egy elmosódott, végtelen szeánsz,
benne két egymásra feszült báb,
nincs szék, sem asztal.
Hogy kerültünk ide?
Fehér vásznú ágy marasztal.
Néha közelebb húzódom,
vagy te hajolsz hozzám?
Az zavar, az a beszélgetésfoszlány
amit sosem értek.

Padon

Ülünk a padon karnyújtásnyira,
nincs köztünk ismeretlen hajlat,
csordultig teltünk,
akár egy ásványvizes flakon.
Délibábképzetem vajon mit akarhat?
Aszalt szilvává soványodott létünk,
épp úgy, mint két kicsi mellem,
a ritmus is szabálytalan néha,
ez az állandóság maradt fedetlen.
Lehettem volna kedvesebb,
mutatós, mint holtakon az ünneplőruha,
valami egészen elkerülhetetlen,
ostoba mámor,
a  mozdulatlan mindenek fölötti,
vagy a belőled szakadt indulat néhányszor.
Látod, az óceán is vízhalom,

Lelkem szürke ég

 

Milyen suta ez a délután,
perceit hullatja az estre,
csak úgy beszöktél a tél után
színehagyott életembe.
Nélküled a lelkem szürke ég,
torzonborz, pihegő gerle,
ha magasra tartanál repülni még,
akkor sem indulnék semerre.
Szivárvány-szádon fénylenék,
mint apró szentjánosbogár,
szép holnapunk vajon lesz-e,
ha elhinti utolsó sugarát a nyár?

Mint az elmenő

Érzem már, hogy fáradok,
bőrömön hűvösebb a hajnal.
A vállad is többet keresem,
megbékéltem önmagammal.
Gyémántfényű nyár vagyok,
ezt a késői katarzist vártam,
így kellene menni majd
egymás rejtelmeibe zártan.
Tartom felettünk az Időt,
lenge, rongyos köpenyében,
olyan lettem, mint az elmenő.
Hozzád egészen engedékeny.

Legszentebb bűnöm

Legszentebb bűnöm lettél,
áttetsző remény.
Tűzhajnalokra virradó,
falatnyi gyümölcskenyér.
Ha nem szeretnélek,
lehet, szégyelleném;
életemben egyszer hazudtam érted,
te hófehér,
nekem fogant,
púderillatú pillanat.

Az égboltozatot áthasítja
egy csillagszekér,
míg a képzelet hozzád vonja ujjamat.
Mire virrad, tökéletesre rajzol;
milyen szép vagy,
hozzám a legirgalmasabb,
langyoshúsú nevetés.
Talán meghagy
szeretni a holnap.
Nevelnélek, mint szőlőszemet,
és ha belőlem fellélegeznél,

A jóságnak nincs határa

Virágszőnyeg lábam alatt,
cipőm, zoknim, szanaszét,
éppen nyújtózkodott a Nap,
csalogatott tarka rét.

Szaladtam a tisztáson én,
pillangókat kergettem,
pipacsszirmok hűs rejtekén,
kis csigára ráleltem.

Könnye hullott, mint a zápor,
félelmében vacogott,
mamájától maradt távol,
s bánatában zokogott.

Merre menjen, hol keresse?
Óriási a mező,
gyorsabban száll le az este,
mint keresni indul ő.

Megsajnáltam, vigasztaltam,
együtt majd megtaláljuk,
csiklandozta fűszál talpam,

Nélküled

Kínom lettél, amely még meggyötörhet,
a mindig hiányzó, egyetlen részlet,
fohász, melybe az elme beleroppan,
ha Istent kutat üres templomokban.

Eljátszanám, hogy megy ez így, nélküled,
míg ki nem vet a parttalan becsület,
addig hinnéd, egyszerű a szenvedés,
mint bordáink közt törvényes lüktetés.

Úgy maradtunk itt, halálra ítélve,
hogy meg nem alkudhat egyik szívfél se,
mikor a gyengébb az ég felé vágyik,
ajtaján keresztülhasad a másik.

Angyalok fészke a szemed

Engem minden kettéhasadt hajnal újranevel.
Amikor megcsókolom porcukor-homlokod,
az összes kínom, bűnöm megszégyenül.
Szívemmel halsz, míg tenyeremből eszel.
Amióta rájöttem, hogy egyedül
Istennek táplállak,
letérdepel bennem az alázat.
Hallgatok, és úgy viselem
szótlanságodat,
mint ahogy holt álmainkat tűri
takarónkon a selyem.

Hányszor képzeltem, hogy felém szaladsz,
s én leguggoltam, vártalak
kitárt karokkal - te nekem rendelt tünemény -,
hogy ölembe kapjalak.
Aztán nevetve utánad kiabáltam;

Látomás

 

Kimondhatatlan szavaim üldöznek,
feszülő tomporú, sötét agarak,
ha utolér egyszer, ugye nem öl meg
a féktelenné idomult akarat?

Mikor vállad csupasz gödrében zihál,
s csak Isten látja a holnapi utat,
milyen fény szitál rád, ezüst vagy opál,
hol hegyek érintik össze sarkukat.

Éhes öklébe gyűr a határtalan,
míg lépteidhez forrad a hallgatás,
nélküled illesztgetem, mi hátra van,
közelebb jöhetnél - meg ne lássa más;

ahogy sejtjeimre hullatja magát

Egyszerűn

Téged látlak, míg a világot nézem,
fátyol sem maradt, ami eltakarhat,
szemednek fénye ma olyan tünékeny,
mint a fűszálakon tetszelgő harmat.

Mintha messzebb lennél, vagy magasabban,
betakarnálak -  csak félig érlek el,
mikor ölelsz, rajtam a tél is paplan,
s a zörgő csontú halál letérdepel.

A Napot, mely ujjaink között lapul,
homlokod barázdáiba csókolom,
egymásnak maradtunk cicomátlanul,
te az egyik, én a másik oldalon.

Utánam ne maradjon bánat, se bűn,
én így akarlak szeretni, egyszerűn.

 

Melletted

Kisíratlan szemed az összes csillag,
kínoktól duzzadó, lángoló pokol.
Otthont adtál anyátlan álmaimnak,
s arcomra percenként rácsodálkozol.

Csak a közönyös kényszer lehet bénább,
mint ahogy mellőled menni készülök.
Én nem nézek rád, s te sem nézel énrám,
vétlen öklünk még egymás szívén dübög.

Hát nem hallod vergődő csókjainkat,
mikor a vágy saját ajkába harap?
Önmagunk keserű undora ringat,
míg dolgos ereinkre virrad a nap.


Réted vagyok, s mert nem könnyezel, szidlak.

Viszlek


Viszlek.
Viszlek a hátamon téged,
ki földhöz-éghez egyformán hű lett,
milyen háborítatlan közöttünk
a rend. Néha hátranézek,
pipacsszirmon lila lepke illeg,
hajnalra könnyebb leszel idebent.

Viszlek.
Túl a dombokon szárnyaid
betakarnak, majd átölelnek, úgy
várom, hogy szólj. Kérdezz, vagy válaszolj.
Egyre magasabbra jutunk.
Már régen fölém hatalmasodtál,
akár a Nappá gömbölyödött csend.

Viszlek.
Látod? Előttünk már a Menny.

Végtelenül

Szénporos ébredésem keresztüljár,
világunk meghasonlás nélküli lett,
úgy hulltál rám, mint kiforgatott zsoltár,
mint fényszilánkokban fürdő sziluett.

Kinyílott neked minden ódon ajtó,
csókjaid fészkelnek sejtjeim között,
a csend, a magát bőkezűn hullajtó
csitulatlan vágyunk halmán felnyögött.

Mint táguló tükör, cinkosul ragyog,
csillagait félti a végtelen űr,
Szíriusz-szemedben mindenség vagyok,
míg egymást szeretjük itt védtelenül.

Mint istenszobrot

Öleltél, mint anyád az istenszobrot,
amit szorítása akkor repesztett
ketté, amikor áhítozni kezdett
a Paradicsom után, s a koldusbot

végérvényesen elengedte apró
kezét, hogy hitét még blúzának fodra
alá rejthesse, aztán ült torkodra
metsző múlásként, akár a holdsarló.
 

Arcom színehagyott ívét bámultad,
és fogalmad sem volt, hány felesleges
kört leróttam, míg vártam, hogy észrevesz

valamelyik dimenzió, s eljuttat
hozzád, ne legyen körünk járdaszalag,
csak táncparkett, hol angyalok alszanak.

Oldalak