Bennem moccan a tűnő idő csendje,
széteső napok megnyílt végtelenbe
hulló dalának halkuló hangjai.
Szeretném minden bűnöm bevallani.
A felriasztott szívnek kondulása
visszhangot vet a fagyott, téli tájra
és belesüpped, mintha nem is lenne,
mélyre húzza a mulasztások terhe.
Fölém nőnek az üresség árnyai;
a kimondatlant, Uram, ki mondja ki?
Reszkető madár sír az éjszakában
kétségbeesve, tudja már, apátlan.
Csillagködön át jössz egyre közelebb,
felfénylik a menny, mert körém öleled,
s belém költözik létednek valója.
Csak téged hallak mindig, és azóta,
Édesapám!