Bálterem

Nézd, a völgy ölére rásimult az este,

zöld ruhája selyme hangafű, moha,

régi bált idéz meg: óriás terembe’

suttogó neszek közt vágyak ostroma.

 

Mennyezet hasára milliónyi csillag

rátapadva szórja sárga fényeit,

halkuló dalokra ablakok kinyílnak,

illatok csodája zsongva részegít.

 

Állok elmerengve, szél simítja vállam,

cirpelő tücsöknek éj-vonója szól,

téged emlegetnek táncoló magányban

ágak összebújva, árnyuk átkarol.

 

Nem tudom, mióta járom ezt a völgyet

szemrevételezve zegzugos honát;

villanásnyi hangod múlt időbe pörget,

azt remélve, egyszer szíved megbocsát.