Vitorlás

Lombba süppedő, nehéz levegő:

vihar előtti csend oson a fákon,

álmokat szedő, homlokán redő;

bújj ide kicsit, mert ma nagyon fázom.

 

Bitang vágyaink árbocán megint

csüggedve leng a kifeszített vászon.

Az ég nem kacsint, megdördül, amint

reszketeg kezem mégis összezárom.

 

Napfényt látok, és parázs lüktetés

ringat idebent, a sugara bársony,

lelkem hol recés, simít egy kéz, becéz,

élettel telve a bizalom átfon.

 

Testem még vacog, társtalan napok

sötét felhői, mint megannyi zátony;

zúgnak a habok, de ünnepelj, ragyogj!

Befogott széllé igaz álmod váljon.