Interjúk

Bemutatjuk a győztest - interjú Sütő Barnabással

- Szeretettel köszöntöm Sütő Barnabást, aki a Magyar Parnasszus, az Élő Magyar Líra Csarnoka által kiírt „Haza, Család, Emberiség” című verspályázaton az Ér-parti gondolatok című pályaművével elnyerte az első helyezést. A „Braunel” felhasználónéven alkotó szerző az év elején történt csatlakozása óta rendszeres versbeküldő, de szívesen tölti fel verseit a blogjára és aktívan látogatja és véleményezi mások verseit is. A portál egyik szerkesztőjeként hadd tegyem még hozzá, hogy Barnának a hozzánk április végéig beküldött tizenhárom verse közül 5 került a Parnasszus Hegygerincére és 1 verse, „Az utolsó út” című, elérte a Hegyorom szintet. Elutasítani egyetlen versét sem kellett. Az említett pályázatra elküldött további két verse a negyedik, illetve ötödik helyezést érte el a mintegy huszonöt olyan pályamű közül, amelyek a döntő körbe jutottak. Hadd jegyezzem meg itt, hogy a klasszikus időmértékes verselés a tanult versírókat is komoly követelmények elé állítja; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a beküldött pályaműveknek a fele sem érte meg a második bírálati kört. És most kérlek, mutasd be röviden önmagadat az olvasóknak.

- 1961-ben születtem a Hajdú-Bihar megyei Derecskén. Ahol azonban felnevelkedtem, az én igazi szülőfalum, az a román határ melletti Pocsaj. Első versélményeim az általános iskolából Petőfi és Arany versei voltak, 10 – 12 éves koromban. Hatásukra én is elkezdtem rímeket faragni. Ezeket, a kis versikéket egy alig használt írásfüzetbe írogattam, de már nem emlékszem rájuk, mert az a füzetecske az idők során elkallódott… Ezt mindig sajnálni fogom. A versek iránti szeretet akkortájt ivódott belém, és bár az élet mást szabott ki rám, ez a szeretet valahol mélyen, belül megmaradt, elraktározódott.

Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki elkezdjen verseket írni, a versek iránti őszinte tiszteleten és szereteten fölül valami nagy, katartikus élményre van szüksége, legyen az öröm vagy bánat. Nálam ezt a hatást egy szomorú tragédia okozta. Az előző házasságomból három fiúgyermekem született, és közülük a legidősebb 1999-ben, tizennégy évesen a Tiszába veszett. Rá pár évre találtam újra vissza a vershez, és azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal írogatok. A verselést, a verstant autodidakta módon tanultam meg és folyamatosan bővítem az ismereteimet.

- Milyen egyéb irodalmi portálokon voltál, illetve vagy jelen, milyenek az ottani tapasztalataid?

- 2004-ben a "Digitoll" portálra kezdtem el verseket feltenni, de az már elég régen megszűnt. 2005-ben a "Napvilág" portálra regisztráltam be, ahol azóta is tag vagyok. 2008 tájékán rátaláltam a "GotArt" portálra. Ott elég jó csapat kovácsolódott össze, és voltak köztük olyanok is, akiktől sokat tanulhattam. Ott kezdtem el időmértékes verseket írni. Kár, hogy belső viszály miatt az a portál is megszűnt, a "mag" azonban (lehettünk vagy tízen) új honlapot épített magának "AlakArt" néven, ott is tag vagyok azóta is. Igazából azt tartom "sajátomnak", és nemcsak azért, mert ott szeretik a verseimet, hanem mert sok barátom van ott. Megemlítem még a "Poet.hu" portált: néha oda is benézek, csak lassúnak találom.

- Milyen sikereket értél el verseiddel a virtuális és hagyományos irodalmi fórumokon?

- Publikálni a fent nevezett portálokon szoktam, bár nem valami sűrűn, mert valamiből élni is kell, és a munka miatt kevés az időm… A Napvilág portálon egyszer nyertem egy könyvet a havi ABC – pályázatukon és szerepel két versem a 2006-os Karácsonyi Antológiájukban, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható. Nyomtatásban eddig csak pár helyi lapban jelentek meg verseim, főleg hazafias versek. De ez talán érthető is a mai viszonyok között.

- Az erősségeidet ismerjük. Milyen területeken érzed, hogy még fejlődnöd kellene?

- Mindenképp fejleszteni szeretném még tovább az időmértékes verseléssel kapcsolatos tudásomat.

- Melyek a megcélzott terveid, gondolsz-e és számítasz-e saját verskötet megjelentetésére?

- Régóta szeretnék egy saját verseskötetet, de a rút anyagiak miatt ez eddig mindig meghiúsult. Sajnos, nem tudok a "saját" kiadóm lenni, mert hiába dolgozunk mindketten a párommal, épp csak hogy meg tudunk élni.

- Tettél-e már kísérletet műfordítással?

- Eddig két mexikói költőtől fordítottam le pár verset. Az egyik Juan de Dios Peza, a másik pedig Octavio Paz.

- Hogyan foglalnád össze a költői hitvallásodat és kiket említenél meg példaképedként, mesteredként?

- Hitvallásom az, hogy egy költő, éljen bármilyen korban, mindig tudjon a nép nyelvén szólni, úgy, hogy azt meg is értsék. Ezért az én példaképem Petőfi Sándor. Mesterem? Inkább úgy mondanám, hogy az "ösztönzőm" Mészáros Viktor, akivel nem sűrűn, de személyes levelezést folytatok, és általában megfogadom a tanácsait. Tőle ered az alábbi tanács: Ne az legyen a szempont, hogy vannak az Önéinél gyengébb versek! Igen, vannak. Na és? Ha vakok között akar fél szemmel király lenni, sosem lesz költő. A csúcsra törjön, a tökéletességre!

- Most, így a beszélgetés vége felé, játsszunk el egy kicsit. Ha megengeded, röviden idézek a győztes pályaművedhez fűzött három bírálói észrevételből; ezeket korábban nem láthattad.

„Szépen érvényesül a három rész egysége. A múltból, a családból kapott értékek felidézéséhez pedig megfelelően csatlakozik a zárlat. A bevezető különleges hangulata magával ragad. A szerző mestere ennek a zsánerszerű bevezetésnek, megfelelő tálalás a második részhez.”

„Korrekt vers, hibátlan hexameterek, megfelelő tartalom gördülékenyen elmesélve, jól tagolva. Jók a záró sorok áthajlásai. A keretes szerkezet is javára szolgál a versnek. Egy kis kételyem ott van, hogy noha a második rész első két versszaka alapvetően jelen idejű (ez a váltás logikus, helyén való), a két első sora azonban múlt idejű maradt.”

„Jó a vers felépítése, pozitív a végkicsengés, a néhány szomorú emlék ellenére reménység csendül ki belőle és egyfajta rejtett büszkeség: megtanítottak a jó útra, élek is a tanultakkal, nem kell szégyenkeznem, és ez öröm. Egyetlen negatívuma a versnek szerintem, hogy a bevezető rész túlírtnak tűnik, azt a 11 sort 6-7 sorban is elég lett volna leírni, hiszen nem ott van a lényeg, az csak bevezető, annak viszont túl hosszú.”

- Látod, itt lehet látni, hogy minden ember, minden olvasó más. Az egyiknek tetszett a hosszabb bevezető, a másiknak nem annyira. De ez nem baj, hiszen nem vagyunk egyformák... Erről csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem ahhoz, hogy az olvasó megfelelően átérezze a vers mondanivalóját, kellett az a bevezető rész. A csend, a folyó melletti szép természeti képek bemutatása, amelyek elmélyült gondolkodásra ösztönöztek... A múltról és a jelenről pedig csak annyit, hogy ebben a szituációban a múlt összemosódott a jelennel. Tehát egyszerre láttam (és láttattam) a múltamat és a jelenemet.

- Mit kívánnál még hozzátenni az eddig elmondottakhoz?

- Nagyon örülök, hogy megnyertem a pályázatot, és remélem, hogy ez a portál nem hagy magamra és segít a továbbiakban is.

- A szerkesztőség és az oldalt üzemeltető Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület nevében kijelenthetem, hogy igyekszünk Téged - és minden tehetséges költőnket - támogatni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Ezzel a cikkel is az volt a célunk, hogy jobban megismerjenek Téged, ki tudj emelkedni az amatőr irodalom elég vegyes és gyakran átláthatatlan tömbjéből. Verseid szerepelni fognak majd a Parnasszus Antológiában, amelynek igényes formában történő kiadását a közeljövőben tervezzük. Befejezésül kívánok további sikereket alkotói és magánéletedben, és köszönöm a beszélgetést.

Weinberger - Magyar Parnasszus - Szerkesztő

CsatolmányMéret
Kép ikon Branuel.jpg2.62 KB
Kép ikon Barnabás.jpg164.44 KB

Szilágyi Ferenc Hubart, a csarnok új tagja

1952-ben születtem a nyírségi homok és az érmelléki mocsárvilág határán, Érmihályfalván (Erdély – Partium). Távol a természet és az építő emberi kéz csodáitól, azon a földön, amelyet Kazinczi, Kölcsey, Krúdy, Ady lábnyoma szentelt meg. A hely szellemiségének örököse lenni megtiszteltetés, ápolni kötelesség, továbbépíteni pedig hivatás.  Írni gyermekként kezdtem, de huszonöt éves korom óta képző-művészettel is foglalkozom. Érmeimmel, plakettjeimmel számos egyéni és csoportos kiállításon szereztem hírnevet és elismerést. Néhány kisebb köztéri alkotás mellett a legbüszkébb az általam tervezett és 2004-ben leleplezett monumentális emlékműre vagyok, amit szülővárosomban a XX. század hőseinek és áldozatainak emlékére emeltünk.

Az ezredforduló után új lendülettel fordultam az írás felé. 2006-ban megjelent az első önálló kötetem, az édesapám világháborús katonatörténeteit feldolgozó regényes emlékirat, Sztálin-csokoládé címmel. 2007-ben adták ki a nagyszüleim életéből merített, két novellafüzért tartalmazó kötetemet, amelynek címe Nagyapám pipái, Családi Panoptikum. Verseimet kezdetben internetes irodalmi portálokon publikáltam, majd a 2010-ben kiadott Tyúkudvari Gregorián, és a 2011-es megjelenésű Napkalászból arany pereg című kötetemben. Több antológiában is szerepelnek a verseim, publicisztikai írásaimnak a megyei lapok adnak helyet. Kéziratban van két regényem, és fél kötetre való novellám.
 Az alkotómunka mellett fontosnak tartom a művészeti szervezőmunkát és az ismeretterjesztést is. Önkéntes alapon, vagy felkérésre kiállításokat szervezek, megnyitóbeszédet mondok, tárlatot vezetek, előadást tartok képzőművészeti és irodalmi témában.
 Nős vagyok, két sikeres felnőtt gyermekem, és három unokám van.

 

 

Az én férjem

Az én férjem furcsa szerzet,
nem e világra való,
nincsen semmi jó szokása,
ép elmére utaló.

Folyton csak a munka, munka,
oly kérges már a keze,
alvás helyett meg verselget,
elment tán a csöpp esze.

Vagy legalább ne bókolna
- rólam mindig olyat ír,
hogy ölelne, meg csókolna -
szerelmes a vén szatír.

Járna inkább a kocsmába,
rendes ember azt teszi,
nem mindig a felesége
titkos óhaját lesi.

A szomszédban? Ott még rend van,
sármos férfi a Feri,
kemény fickó, az asszonyát
minden este megveri.

Mikor rácsap az asztalra,
a sok tányér csörömpöl;
jó dolga van az Erzsinek,
könnyezik az örömtől.

Az a fene nagy szerencse
bezzeg engem elkerült,
életemet elhibáztam,
hogy így félresikerült.

Minden rossznak ő az oka,
sírtam már én oly sokat,
lám csak, most is a konyhában
sürög, forog, mosogat.

Ha megfeddem, békén hallgat
- nem is ember az olyan -
előbb-utóbb megőrülök
mellette, de komolyan!

Mi lehet szorgalma titka,
faggathatom, nevet ő…
Uram Isten! Biztos várja
már egy ifjú szerető.

Bíztató

Nyarunknak álma véget ért,
de mégse hidd, hogy elmaradt!
Ne ejts könyűt a meg nem élt,
remegve vágyott percekért,
reánk talál a pillanat!

Szobánkba űz a zord idő,
a sár, a fagy, ha meggyaláz,
lidérces álmok éje nő,
de böjt felé a szédítő
tavaszt idézi már a láz.

Nyarunk hevében újra gyúl
szemedbe' már a fényszilánk,
virít a rét, az ég azúr,
madár dalára zeng a húr,
s lobogva ég a régi láng.

Riszál a búza, lesz kenyér,
virágok ajka mézet ád,
karomba' már a szél sem ér,
s ha egybe forr a két tenyér,
szemem nevetve néz reád.

 

Derűre ború

Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.

Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.

Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.

Magam vagyok én is. Tőled távol.
Mint nagy polip, ölel a sötét.
Hálót vetett rám az éjszakából,
rám borítva csillagköntösét.

Nyomnak tespedt, rossz, lidérces álmok,
s mikor végre fáradtan kelek,
csúfolódnak tükrömben az álnok
szarkalábas gyűrött reggelek.

Harcos régi ábrándokhoz híven
önmagammal vívok nagy tusát.
Metronómként veri el a szívem
régi dalok kopott taktusát.

Reményeink szép sarjadó ága,
miért jön a derűre ború?
Életünknek elmúlt boldogsága
rózsa volt, most töviskoszorú.

Gyilkos-tó I.

Ég felé mutatva, szinte kérkedőn,
árva szikla tömbje állt a bérctetőn.
Álmait vigyázta Kis-Cohárd, Likas,
s őrködött felette büszke szirti sas.

Egykor itt e kőre támadó szelek
ostorával csaptak rá az istenek.
Zápor árja mosta, marta zord idő,
fagyrepesztve tűrt a néma bérci kő.

Széthasadt a szikla századok során,
nem fogott ki sorsa őrlő vasfogán.
Omladéka ingva völgy ölére dűlt,
szűk mederbe törve, zúzva szétterült.

Csörtetett a víz a nagy kövek között,
hordalék falába - gátba ütközött.
Kis patak befogva, öble néma tó,
vadkacsák tanyája, békaúsztató.

Fák hegyén a csipke égi kékbe tör,
árnya leng a völgybe, zöld a víztükör;
szél sodorta pára száll a tóra ott,
ringva hord a fodra nyalka csónakot.

Fent a hegytetőn a lucfenyő sudár,
zsenge, szép gyopárra tűz a fénysugár.
Áfonyára nyelvet ölt a vad fagyal,
múlt ködébe néz a csonka sziklafal.

Ha szól a vers

A lélek dalban ünnepel,
a szív is ritmizál,l dobog;
az árnyak akkor tűnnek el,
ha szárnyra kelnek holt sorok.

Ha szól a vers, az Alkalom!
Fülembe cseng a szent zene,
én ámulattal hallgatom,
mintha az égből zengene.

Egy angyal fújja tán, ahol
csak megbékélt szív létezik,
a halleluja hangja szól
a csetlő-botló emberig.

Vigyázz nagyon, hogy mit beszélsz;
a szó, ha szívből énekel
- bár meglehet, hogy félve élsz -
a hit, remény nem veszhet el!

Az Úr figyel, oltalmat ád,
szerelme mindent átitat.
Hát nyíljon szent imára szád -
a vers a legszebb áhítat.

 

Januári éjszaka

Lázas téli éjszakának
szuszogását hallgatom.
Bordái, mint zörgő ágak;
minden zugát mellkasának
átjárja a fájdalom.

Rózsafüzér. Tán egy párka
fűzött jégből gyöngyszemet
gonddal sodort vékony szálra.
Álmát borostyánba zárta
januári rettenet.

Levegőért kapkod a száj,
nyugalomra epedő.
Ha megáll a szíve, nem fáj,
kiterítve fekszik a táj,
hómező a lepedő.

Ég vizében, jeges árban
mosdatva a tetszhalott;
temetőben vesztegzár van,
csillagpitykés gyászruhában
a hold hazaballagott.

Kolozsvár, kincses városom

Üdvözlégy, kincses városom!
Hol a kő régmúltat idéz,
ecetfa nő a várfokon,
s nem ontja vérét a vitéz.

Bölcsőd királyfit ringatott,
s bár szenvedtél te eleget,
de történelmet írtak ott,
állva ostromló szeleket.

Skóláidban hitet tanult,
s hitt a tanokban sok diák;
gyöngyként fénylik most is a múlt,
regélnek róla korvinák.

Magas tornyodról a kereszt
mart sebbe, mély gödörbe néz,
vízköpőd sárkányvért ereszt,
a Fellegvár fent ködbe vész.

Mátyás elmereng bronzlován,
csatára többé nem vezet;
felhő ül sziklahomlokán,
ejt zöld patinakönnyeket.

Más zászló leng már a rúdon,
más nótát sodor itt e szél,
s a szép Monostori úton
magyarul senki nem beszél.

Siratlak, kincses városom -
kifosztott régi szeretőm.
Az éj lidérce átoson
a Házsongárdi temetőn.   

Lepketánc

Lent a végen,
zsenge réten
barkaágak intenek;
duzzad kedve, mint a vánkos,
vígan űz egy tarka, táncos
pillangót a kisgyerek.

Tűz tavában
délibáb van,
forr a lég, a nyári ég.
nyelvet ölt a kecskerágó,
táncra perdül száz imágó
szállva mint a tollpihék.

Őszi kertben
rozsdaverten
pár levél az almafán,
hull a rózsa lepkeszirma,
még az ég is mintha sírna,
könnyet ejt a vén platán.

Fent a légben,
messzeségben
száll a pille, szárnyra kél,
háztetőkre hóruhát rak,
hófehérbe' mind a sátrak,
vásznaikba tép a szél.

Ám, ha kerted
feltüzelted,
s már a lombja sem zenél,
óvva mindhiába félted
váradat, ha puszta léted
lepketánca véget ér.

Oltalom otthona

Szép arám, fényruhád lassan már leveted;
hol a múlt búja fáj,  kék patak, erezet
csörgedez szüntelen hetyke két domb között,
ott a szív bús verem mélyére költözött.

Bujdokol benne tán titkos, mély fájdalom,
enyhítse tárt karom, hozzád írt vágydalom.
Benne új érzelem, új remény vív tusát,
ott zenél biztatva új táncok rítusát.

Oltalom otthona, halljam hát szép szavad,
szólalj meg, mert e perc gyöngysora szétszakad.
Hol a vágy szurdoka lopva rejt éjszakát,
barlangod mélyében ott lelnék én hazát.

Sárba hullt remény

Kertek mögött, homokdomb oldalán
ezer szép menyasszony - nyílik az akác!
Május mézédes csókot hoz talán,
s illatorgiával tombolhat a nász!

Züm-züm zenére járja most táncát
a szerelmes méhek részegült hada,
élvezettel éli ki románcát,
nektárral gazdagon térve majd haza.

De jő az éj, s elered a zápor,
vad vihar tépázza meg a szép arát
- földre kerül a patyolatfátyol -,
siheder szelek hordják szét jaját.

És reggelre halott a menyasszony,
nemző vágya rideg, sárba hullt remény;
búsan vonul, nincs miért virrasszon
a zsolozsmázó ezernyi vőlegény.

Őrizd a mesét

Imába zárd a régi szép mesét,
idő előtt a szél ne tépje szét!

Kötötte múlt, vigyázza még jelen,
sikoltva hullna szét az éteren.

Vad elme vétke sutba dobni azt,
mit ér az ész, ha nem talál vigaszt?

Szavakba öltve már tiéd marad,
s a lelked üdve tán a pillanat.

Maradna csendben itt a szenvedély,
füledbe súgja halkan: Ember, élj,

ne add az álmod, ősi szent hited,
ha jóra vitt, ha szépet épitett!

Hatalma nagy, de verve már az éj,
ha kél a fény; te higgy, szeress, remélj!

Segít a jó, a tiszta, bölcs beszéd,
de fogd, de fogd a szép meséd kezét!

Varga Tibor költő – A Csarnok új tagja

Varga Tibor: 1947. február 10-én születtem a Vas megyei Kissomlyó községben egy ötgyermekes kisparaszti család harmadik gyermekeként. Ez a dátum egy történész számára nyilván sokat mond: igen, ezen a napon írták alá Párizsban a második világháborút végképp lezáró, második békediktátumot, amelyben örökre szentesítették az ország trianoni határait. (Lásd az Új Orfeuszban: "velem egy napon bújt elő a Föld ágyékából a béke.") Kissomlyó neve viszont a földrajztudós számára mond valamit: a hagyományos csíksomlyói pünkösdi búcsú is a Kissomlyó nevű hegy oldalában zajlik, csak épp a kettő között mintegy ezer kilométer a távolság. Történelmi tény: a Vas megyei Kissomlyó községet a 12-13. században királyi parancsra a Székelyföldről áttelepült magyar lovas határőrök alapították. Magam is ezeknek a telepeseknek a vér szerinti leszármazottja vagyok...

Elemi iskoláimat végezvén, 14-15 évesen indult drámai fordulatokkal teli életpályám. A középiskolát Celldömölkön és Győrben (Zenei Gimnázium) végeztem, majd a Szegedi Tanárképző Főiskolán szereztem magyar - ének szakos diplomát, ezt később az ELTE bölcsészkarán kiegészítettem magyar szakos középiskolai tanári oklevéllel. Az írás kényszere vagy inkább élvezete 14 évesen fogott el először, ekkor kezdtem ama "zsengékkel", amelyek akkor még kevés olvasottságom, tudásom következtében már vállalhatatlanok. A mérhetetlen tudásvágy csak az érettségi után fogott el, azóta folyamatosan képeztem magam esztétikában, irodalomtörténetben, történettudományban. Versekkel, egyáltalán szépirodalommal csak most, a nyugdíjazásom után kezdtem el foglalkozni, az azelőtti időkben inkább tudományos publikációk foglaltak le. (Újabb adalékok Berzsenyi Dániel iskoláztatásához - Merényi Oszkárral közösen - Soproni Szemle 1982/3. szám, ebben közöltük először a költő lánytestvérének születési és halálozási dátumait, A Nyírség festője címmel Soltész Albert művészetéről esztétikai tanulmányom jelent meg a Művészet 1988. évfolyamában.) Családom és személyem sorsa akkor még nem volt alkalmas szépirodalmi feldolgozásra, apám 1957 márciusában statáriális vérbíróság előtt állt koholt vádakkal, amelyek alól sikerült tisztáznia magát.

1972-ben megházasodtam, két fiam született. Alig tíz év után a házasságom tönkre ment, ennek lírai vetülete az Új Orfeusz, amellyel 1986-ban a MÚOSZ (akkor újságíró voltam) egyik pályázatán Irodalmi díjat nyertem. Aztán évtizedekig hallgatott bennem a lírikus, 2002-ben József Attila életének utolsó, szűk tíz esztendejét kezdtem kutatni, kutatásom eredményeit készülő könyvemben szeretném publikálni. Ötven év után 2011 júniusában végül Hajdúböszörményből vetett vissza a sorsom szülőhelyemre, azóta közel negyven vers folyt ki a tollam alól, ennek mintegy felét küldtem el Az Élő Magyar Líra Csarnokának...

Varga Tibor versei

 

Új Orfeusz

 

(1986-ban MÚOSZ Irodalmi Díj)

I.

Hádész! Uram!
Ha felneszelne árnyad,
dobhártya-csendű, kénköves világ!
Hogyan kiáltsam, ha meghallanád,
micsoda kín tépi számat!

Uram, itt fenn a létezésben
száz rettenet huhog rám,
jövendő bajoktól remeg a fajtám,
míg lent a csend sötétlik,
hasadni kész a mag,
míg onnan néma vagy,

itt fent a megcsömörlésig
fitogtatod magad.
Hangod hárpiák torkából rikácsol,
torkolattűz, atom- neutronláng a nyelvük,
szavuktól nem rejthet sikátor.

Micsoda sorsot szánsz, Uram?
Ahová nézek, robban a lét.
Vak világ legyek csak,
hisz rommá lőtt vidék

füstöl bennem is,
de - szeplőtlen asszonyt, szemembe újra fényt -
én visszaperlem Eurüdikét!

II.

Királynő, édes árnyalak,
becézlek, lásd meg:
hétrét görnyed a Föld
gigászi terhe, a lét alatt.

Már én is összeomlom,
cipekedem, térdemet sebzi kő,
Királynő, lásd meg:
mögöttem csupa vérnyom.

Megtartó vázam eltörött,
rongyolt húrokon szakadna dalom,
ujjam vérzik, halld meg:
Dadogok. Mint a szélütött.

III.

Könnyű lenne az ének.
Expresszvonatok bősz kerekének
metruma vinné,
az árnyak közül senki se hinné
- tán te magad sem, Királynő -
gyilkos kések
döntenek engem is közéjük.

Lantomban széttört a lélek.
Hádész a torkába lépett
minden dalnak,
acsarkodnak rám gyihos hatalmak,
északi, hideg fény vetül szét,
éjszaka sincs, ami védett.

Szétpukkadt éveim számolom,
csak ezt tudom, mert velem egy napon
bújt elő a Föld ágyékából a béke.
Hádészt perelni segíts, Királynő,
légy prókátorom!

IV.

Midőn a kiskapun kilépek,
házamban nem marad nyom,
a kora hajnal meg se döbben,
de mind szélesebb körökben
gyűrűz a nappal,
egyre dühödtebb kvantumokkal
bombáz a nyár.

Expresszvonat vár.
Elindul vélem hosszan, puhán,
meg-megdöccen a váltón, modulál
a súlyos dallam,
halálom megtagadtam,
villamos létezésben leledzem,
futok fél országon át.
Fél arcomat kell megkeresnem.

V.

Fél ország fölött feszült szerelme,
benne testesült hatalmam, élni-ország,
lángok mardossák horizontját,
serceg, lökődik minden csillaga,
világon túli éjszaka
hull fénytelen szememre,
s bennem felszáll a deltaszárnyú gép,
sikoly szakad a fémtorokból,
csillagkoromban fuldokolva
visít, visít az ég a fájdalomtól.

Hádész, üzenj!
A Kraszna árad,
megannyi szenny
lomha folyamát tereli medre,
ezernyi árnyék suhan benne,
minden fény kihúnyt a híd fölött,
Hádész úr, nyiss örvényt!
Jövök.

Haldokló csillag

Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!
Lám, a csillag, kinek sugara
szálán csüngtem eddig,
behunyta a szemét,
és sötét lett minden, oly sötét.

Bennem most villámok visítanak.
Megkordul a mindenség gyomra,
zokogva hull a horizontra,
a nagy, a végső alkonyatba
minden, mi lét volt, tiszta lét,
fuldokolni hallom a szférák énekét.

Valahol egy kutya vonít.
Szétkiáltja gyötrelmeit
a viharzó, süket éjnek,
torkomban is megbotlik az ének,
s bár nekem kéne meghallóvá,
kínok orvosává lennem,
már nem akar megvirradni bennem,
kényszerít, hogy múltamat tekintsem,
és meglássam, hogy vibrál,
mint borzong meg folyvást a keleti ég.
Haldoklik ott az a csillag,
nem vet többé létemre fényt.
Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!

Reng a szikla

Mint ki elzuhant és elalélt,
s felneszelt ott ahol a lét
első hangjára nyitotta ki szemét,
mint ki felállt - még tántorog,
még hangtalan az elszorult torok,
álmait marják boncos komondorok,
úgy nézek űzött magamra itt,
hol emlékeimben felvisít
a gyermek, ha vére cseppje csordul,
idegen arcok bámulják mordul:
hát ez meg kiféle szerzet,
miféle fán vagy bokron termett,
s mikor,
miféle súly görnyeszti vállát,
miféle kor?

A hegy mint koporsófedél
rejti az ősök homlokát,
s míg futottam űzve, tépve
megannyi tüskön, bokron át,
hányan húzták itt magukra
azt a dunnát,
mely már örökké melegít
egy végtelen, holt éjszakát!

Menni, csak menni nyughatatlan,
kőről kőre hágni a hegy oldalán,
hát amint vissza, letekintek, látom:
kínjában vonaglik a táj,
lépteim nem szenvedheti,
aki őt ifjan, hűtlen idehagytam,
többé már nem lehet honom itt,
a csúcsi szikla reng alattam.

A sírás is megérkezik.

Fekete Angyal

Könnye hull a mai napnak.
Rekedt minden madártorok.
Már semmi sem vigasztalhat,
kutyám sincs, mégis rám morog.

Megyek a dermesztő télnek.
Akinek tűzifája van
talán még mindent túlélhet.
Már nem is gyűlölöm magam.

Fekszem halott madarakkal.
Zár kattan, s a nyíló ajtón
beleng a Fekete Angyal,
hogy arcával betakarjon.

Csak a csend

Már itt járt a Fehér Angyal,
szép szívemet lengte körül,
aztán elszállt. A malaszttal
teljes messzeségen köd ül.

Megszületik szent kisfiad?-
kérdezné még a Dala-holt,
ámde álmából felriad.
Nem! Csak a csend robaja volt.

Látomás

Leírhatatlan száll az este,
ily késő órán is holdtalan,
rám telepszik a sötétség teste,
magam vagyon nagyon. Magam.

S e dobhártya-csendű éjsötétben
látom, hogy áttűnvén a falon
fehér angyalarc hajol fölébem,
ő az én őrző angyalom.

Átlengi körben a szobám,
felgyújtja a mennyezeti holdat,
létemnek szikrázó alkonyán
minden szépséget összekuporgat.

Elindulok, megérkezem

Elindulok. Lelkem s a táj még csupa dér.
De elviselnék ezerennyi fagyot,
egy szív melege vár, ez mindent megér,
így is perzselő nyárban vagyok.

Megérkezem. Megannyi meleg kabát közt
felbukkan, testet ölt a Fehér Angyal,
és én csak állok dermedten, meghajolva,
levett kalappal.

Esküszóval

Börtönödnek se zárja, se őre.
Tekints hát a percenő,
időtlen időre!
Múltunk a volt,
jelenünk a van.
Jövőnk bizonytalan,
esküszóval szólal meg hát szavam:
Tartson bár ezer évig, ha kell
- még Neked se mondom el -,
ragaszkodó tíz körmömmel
kaparom szét e Magad köré vont
bazalt-kemény falat,
hogy felszabadítsalak.

Szívedből ki ne vess,
Magadtól el ne űzz!
Mellettem suhansz majd
időn és téren át
irdatlan magasba,
s az Isten tenyerére ülsz.

Felőled fúj

Felőled fúj hozzám a szél,
felszítja a soknyelvű lángot,
tudom már, ha nyugtalan az álmod,
Téged jajong a parázsló, rőt levél.

Rajtam is remegés fut át,
ha meglátom peregni könnyed,
e létezés nekem se könnyebb,
ha megérzem, Neked mikor mi fájt.

Hamuhodván, pilléző pernye -
szállnék pillád fölé, szép szemedre,
ha gyötör lelked iszonyú magánya,

röpítenélek égi terekbe,
lényed végre igaz álmára várna,
s vállam lenne szép fejednek puha párna.

Mire felébredsz

Hunyt szempillád mögött valami reccsen.
Ott a hálós, lüktető vérerekben
kicsírázott a fájdalom,
s e ködbe bújt, korai hajnalon
a hírre, hogy beteg vagy, beteg,
mint szuperszonikus repülőgép
suhan Hozzád a képzelet.

Már látom szenvedő arcodat,
ahogy párnádon glóriás hajad
barnálló tincsei szerteomlanak.
Alszol még, de tudd, te szent alak,
hogy itt vagyok, fogom a kezed,
elmormolom halkan a neved,
s mire felébredsz, meggyógyítalak.

Ha neked fájna

Ha neked fájna a világ,
zokogásod gurulna szét a tájon,
magamba ölelnélek egészen,
hogy nekem is fájjon.

Nem hittem

Nem hittem, hogy látok még ily csodát!
Nézz az égre, Drága, megújult a Hold.
Elkészíted illatos vacsorád,
elfogyasztod könnyes bánatod.

Mellém ülsz. Vállamra teszed a Napot,
az elmúlt napnak súlyos terheit,
szemedben hulló, vibráló csillagok,
míg lényünk egymással megtelik.

Dédelgetem folyton ezt az álmot,
hogy hiszel majd a fénylő szavaknak,
hogy közénk többé semmiféle álnok
képzetek, sötét ködök nem állhatnak,

hogy mind ez érzés záloga gyanánt
- hisz mibennünk együttes a gyász -
elkészíted illatos vacsoránk,
s a megújult holddal megkínálsz.

Számkivetve

Kezed bár ráfagy a baltanyélre,
a tüzet akkor is meg kell raknod,
számkivetve az iszonyú télbe
ebédül fagyot kell harapnod.

S jaj, ha ama szívben is fagy jár,
melyben még pislákolt a kályha,
kinek melegétől felolvadtál,
hamujába szürkült a lángja.

Kinek - miközben üvöltenél -
csendet fogadtál vezeklésül,
tudod már: szörnyebb a sötét a csendnél,
jaj, ha itt minden, minden elsötétül!

Kiáltás a hóviharba


Isten süvítő lélegzete,
fehéren porzó szemközti háztető,
csapódó fekete árnyak, károgó zene,
bent vánszorgó percek, bicegő idő.

Így érkezett, s tűnt el a hatvanöt,
egy ajtó mögül felsejlő emlék,
elszürkült remény bordáim mögött,
melyért még tonnákat felemelnék.

Tétován felállt, menni kellett,
karjait nyakam köré fonta,
keblével nyomott mellemre pecsétet,
lobot vetett, s kimúlt arcomon a csókja.

Torkomból kiszakadó szavak
szétkiáltva hóviharba, szélbe,
kincsemből ím, semmi sem maradt,
felizzott s ellobbant evilági létem

legeslegutolsó ölelése.

ÉN-EK

Én_1

Amint így, magamra maradtan
iszonyatos mélységbe zuhantam,
arcomat, könnyeimet mossa
a világfolyam örvénylő mocska.

Már átcsap a fejem fölött,
vele már más is küszködött
levegő nélkül, fuldokolva,
"oldd meg magad, mi léted gondja!"

Ezt mondja a bankárotok,
s ami enyém, a csendes torok,
engedi, hogy megszerezzem,
majd elveszi, s nincs mit ennem.

Méltóságom csak hordalék,
és ha bármit is mondanék,
a szennyáradat befolyja számat,
itt a gége csak gurgulázhat.

Egyetlen hitem még maradt,
hogy saját hajamnál fogva
ránthatom ki az örvényből magamat.

Én_2

Amint így, magamra maradtan
iszonytató mélységbe zuhantam,
maradt még egyetlen remény,
hogy nem enyészet, nem televény

lesz a testem, férgek étke,
hogy lelkem nem száll az égbe,
míg fényes világban létezem,
míg magammal lépek szövetségre,

megmarkolom saját kezem,
s minden, mi bennem lét-elem,
mint megannyi új tavasznak méhe
zümmögve rajzik ki a fénybe.

Én_3

Széthullott magamat
szemenként összeszedni
adj nekem erőt, Istenem,
kinek mennybéli szava mag,
melynek a Föld-anyaméhben
kellene újra megteremni.

Csak annyi kell, hogy ha látom:
virágok rajzanak a fákon,
foganjon meg az áldott gyümölcs,
jó Istenem, másom-arcot ölts,
hogy Én-nek szólíthassalak,
s Te-nek mondhassam magamat.

A csúcsi sziklán

Feljöttem megint, hát újra itt,
hol a tekintet rója köreit,
mint megkergült óramutató
jelzi a többé meg nem járható,
örökre eltűnt, kárba ment időt,
amelyből hatvanöt esztendőm kinőtt.

Ember itt nincsen se közel, se távol,
csak átkéklő hegyek Ausztriából,
túl a Farkaserdőn Zala-vidék,
s Csabrendek teste nyújtózkodik odébb
valami ágyon, Sümeg várkúpja fej,
elaggott arc, szemét úgy nyitja fel,
mintha meglátna, felismerne lassan,
s kérdené nyögve, mire is haladtam.

Bizony, immáron bezárult a kör,
emlékek raja, megannyi zord ököl
csapása, megannyi holt remény,
tűnt asszonyok csalárd szerelme, szenvedély
futtatott sorsom zátonyára,
sok város köpött utánam, folyt a nyála.

Aludtam bozótban, szabad ég alatt,
álmomból hangos halálmadarak
vertek fel, s heves hajnali zápor,
így szakadtam ki Budapest városából,
s most ott itt vizslatom a láthatárt.
A fej csak int, és nyögve mondja: Menj tovább!

Amott a Haláp, idébb a Somló,
mint nyitott sírnál fekvő koporsó,
körültem csöndbe ájult falvak,
felkelni már soha sem akarnak,
Borgáta, Káld, Duka, odalent Hetye,
az óriás költő vulkánlélegzete
itt zúg köröttem, száguld Boreas
a Ság felől, Berzsenyi lelke csatáz
e szélben, szava cserdítő ostor:

"Mi a magyar most? Rút sybaríta váz."

Ott lent szobámban remete-magány.
Szavam nem hallik túl az éjszakán,
eltorzult ajkakkal mondanám:
bár rám nyitja ajtóm egy-egy jó rokon,
szülőhonom mégsem otthonom,
mert flamand, holland, német, angol
és pár magyar, ki még itt csatangol
e dermedt sziklatő alatt,
s míg elsiratom árván magamat,
a láthatáron túlra visz a vágy,
lesem az űri hajnal távolát,
az ős vulkán felmordul alattam: Menj! Tovább!