1961. november 28-án születtem Budapesten. A gyermekkorom Budapest környékén és a pesti oldalon sodort ide-oda. A hitem a szó misztikumában gyerekkoromban is bennem volt, akkor kezdtem el verseket írni, elrettentő példákként ma is őrzöm ezeket. A vers szeretete is innen ered, sokat és sokszor szavaltam színpadon, kisebb-nagyobb közönség előtt, így módom volt megtapasztalni, hogyan tud hatni egy jó vers.
Később ötvösséget tanultam, dolgoztam gyárban, közéletben, családot alapítottunk, és éljük ma is örömeivel, nehézségeivel, szépségeivel.
Komolyabban írni 2006-ban kezdtem, és különböző irodalmi portálokon próbálkoztam, ezek közül ma egy az, amit irodalmi otthonomnak tartok, de vendégeskedem még régebbi helyeken.
2010-ben a Fullextra irodalmi portál adta ki az első és eddig egyetlen könyvemet, amibe több mint 150 vers került, rövidebb, hosszabb írások, köztük egy verses feldolgozása Holle anyó történetének.
Hiszek a versben, a szavak erejében, a megidézhető hangulatokban, érzésekben, hiszek a forma és a tartalom közös hatásában. Hiszem, hogy aki olvas, megismeri azt, akit olvas.
Csatolmány | Méret |
---|---|
hepp_bela.jpg | 30.71 KB |
Akácvirágok ringó fürtjei
illatukba vonják lelkemet,
hagyják a múltban békén fürdeni
emlékeim, hogy itt voltam veled,
hogy itt jártuk a május útjait
esti séták bódult illatán,
hogy öleltelek újra, újra itt,
ezer virággal úgy lehelte rám
akácsorunk a varázsos tavaszt,
mintha karunk a vágyó végtelent
vonná magába, újra ugyanazt
érzem, remélem tudni, mit jelent.
Akácvirágok fénylő fürtjei
ez új tavasz, nem voltatok tanúk,
emlékeim el mégsem engedi
illatotokkal átszőve az út,
mosolyotok az ajkain remeg,
bőrét idézi érintésetek,
a lombok között szálló sóhajok
elhozzák Őt. Most egymagam vagyok.
Akácvirágok, május kincsei,
ti áradóan szép igézetek,
engedjétek szívembe rejteni
illatban ringó múlt szerelmemet.
Úgy irigylem azt a kósza csillagot,
aki a végtelenből éjről éjre
fényedből ragyogni lángot lophatott.
Kacsintva gúnyos messzeségből néz le
ezer közül az egy, s ha megtaláltam,
szépen kérem, ma végre én lehessek
helyette ott, a bársony éjszakában,
hogy álmaidba csendesen belessek.
Csillag, engedd meg, kérlek, Kedvesemnek
éjjel hadd üljek én az ablakába
látni csak, akit ezüstöd átkarolt,
egy égitest ily izzón nem szerethet,
hadd nézzem Őt, míg tart az éj varázsa,
és hajnalom a fényben fel nem old.
- Látod? A csillagok felől jövök, most szép az este,
ilyenkor nem zavarja semmi kósza röptömet,
felhő se jár, pár repülő ugyan nyomom kereste,
de jó ez így. Se fönt, se lent nincsen már nagy tömeg,
Én már tegnap is láttam, ahogy a kerti széken ülsz,
magadban morzsold bosszantó, apró gondjaid,
csodáltam, miért nem jössz, ha hív az ég. Te nem repülsz?
- Voltam már fönn, mikor még gyermeklényem szárnya vitt,
aztán ifjúként, emlékszem, boldog büszkeség emelt
naponta föl, és szálltunk, Ő is ott repült velem...
Felülről más, tudom. Más a ház, és mást mutat a kert,
hiszed vagy sem, mindenfelől láttam az életem.
- Kopasz vagy fönn, de nem mondom el, kettőnk között marad,
tudom, mennyire fontos ez, nagy úr a büszkeség!
- Már nem számít. No jó, van azért még olyan pillanat,
de minden kihullott szállal közelebb lesz az ég.
- Te bölcs vagy? Lehetsz, mert minden szóra van jó válaszod,
és csöndes nyugalmat érzek iróniád alatt...
vagy játszol. Nekem? Magadnak? Küzdenek a dallamok,
itt-ott botlik a csend kicsit. Ne csapd be önmagad!
- Ez én vagyok. Játéknak látod bújó gyengeségem,
bölcsességem ha él, igaz, ha szól, talán hamis.
Most menj! Röpülj, téged nem köt meg holmi álszemérem,
tiéd a Nagy Egész.
Szívesen látlak máskor is.
Ezüst hajó hozta az új Királyt.
A kínnak vége! ujjongott a nép,
ezer dobos a hírrel körbejárt
kiáltani az új Felség hitét,
és folyt a tánc, mulatság öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.
Száz szózatot vitt szereszét a szél,
hogy Kánaán jön el és jobb jelen,
a nagyvilág is majd arról beszél,
hogy lett ezerszer szebb itt hirtelen,
és folyt a tánc vak hittel, öntudatlan...
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.
Új zászló lengett fenn a vár fokán,
szemét, mi volt, most új törvényeket!
Ki nem ropja, hadd lógjon! Fenn a fán!
nincs más határunk, csak a képzelet,
és folyt a tánc dobogva, öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.
Szekér jött zenés-szalagdíszesen,
a Felség szólt, kell egy kis áldozat,
hogy szép jövőnk elérhető legyen,
a pénzed kell, s hagyom a házadat...
Lassult a tánc, még mindig öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.
Üres kamrákban port szitál a csend,
a síp a dob régen elhallgatott,
bújik a szó. retteg, hogy mit jelent,
kinél bókolnak sokszínű gazdagok,
a régi tánc folyik még öntudatlan,
én láttam őt, tudtam... és nem mulattam.
Alám a fagy, hátamba húr hasít,
fölöttem tizenkét vak csillag forog,
a szél szemembe könnyet hogyha csíp,
alig látom, hogy a tegnap-táncosok
maguk elé meredve, kábulatban
már látják őt. Tudtam, nem én mutattam.
Nem volt a csendnek tisztasága,
a sárban fuldokló éjszaka
fényujjával szemedbe mászott:
miért nem indulsz, menj haza!
Tántorgó lépted nem látja senki,
kezed zsibbad, és jéghideg,
lüktető szíved nem hallja más, csak
az elfutó, fényes hév-sínek.
Otthon. A szó üszökké égett,
megvakult tévé és gyertyafüst,
üres a kamra, s vacsorádul
tenyered van csak, hogy összeüsd,
feküdni vackot vetett az asszony
pokrócból, mocskos, de jó meleg...
nem visz a láb, és fallá merednek
az elfutó, fényes hév-sínek.
Reggel úgy volt, dolgozni indulsz,
a szomszéd talált egy jó melót,
kéz kell, mondta, szerszámot adnak,
de útközben három kocsma volt,
és hánytál a sarkon. Elzavartak.
Üvölt csak mind, és nem érti meg,
hogy nincs jövőd. csak múltadba visznek
az elfutó, fényes hév-sínek.
Hát ennyi volt. Árnyak ugrálnak
a rozsdaszín talpfa-grádicson,
két fémszalag között a csendnek
feszül a csalfa oltalom,
itt béke van és a végtelenben
ölelkező fény megremeg.
Morog a vas, altatót dúdolnak
az elfutó, fényes hév-sínek.
Fényt festek, látod, az ujjhegyemmel
ahogy mozgatom, vonalak
kígyóznak, kúsznak. Pont-pont ember
mosolyog, és egy pillanat,
eloszlik, aztán új a vászon,
sötét a háttér, fekete,
emlékkép csak a retinámon
a fénypára lehelete.
Most nevet írok egy mozdulattal,
nem állnak meg az ujjaim,
gyorsan izzik fel az éjsötét fal,
vagy csak én látom, foltjain
új meg új képek születnek,
ahogy tíz ujjal karcolom
szárára kétágú feszületnek...
megpattannak az éjfalon,
s most már karjaim is járnak fel-le,
ahogy új meg új képeket
festek a fénnyel... de látnom kell-e,
amit kilök a képzelet
agyam mélyéről, ahogy újra
parázst szít vak fantáziám,
tűz sodor, ahogy karom írja
az íveket. és szórja rám,
pattogó, vörös szikrái szállnak,
kígyói nyelve sistereg.
felemészt, rombol, ahogy támad,
sikoltanék, segítsetek,
már nem alkotok, csak hadonászok.
csapkodok, védekezem,
erőm fogytán, a tűztitánok
felemésztik a két kezem.
Karom leejtem, és mély sötét lesz,
nem mozdulok. De jó kis éj ez...
csak
vak
...a test akar,
a lélek nem mer,
kezdjük újra...
pont-pont ember...
Egy dalt hozz el nekem. Éppen olyan legyen,
ahogy vad moraj kél a távoli hegyen,
és tisztán, valómban legbelül dörögjön,
mint mikor az utcán az a Nagy Örök jön,
egy dalt, ami úgy kap lágyan karba engem,
hogy minden gondomat azonnal feledjem,
röptessen szalagos, színes, széles hátán
tavaszi szelekben szálló papírsárkány,
egy dalt, ami távoli vad vizekre csalhat,
ne találjak benne békét, sem nyugalmat,
hullámai fojtsák háborgó lelkemet,
míg tiszta kék mélye magába nem temet,
dalt, amitől bennem kinyílnak a rónák
végtelenjei, s hogy egyetlen lakóját
megkérdezhessem: Te sosem hallott pásztor,
milyen édes-búsan fájó nótát játszol...
Egy dalt hozz, amiben felolvad az este,
hogy ős-magamban halkan térdre esve
elhiggyem, hogy ott fenn, az a tiszta mélykék
a jövőt jelenti, nem a lélek végét,
egy dalt hozz el nekem, csepp tündérek csendjét,
hogy büszke szívembe újra visszacsenjék
az egyetlen választ ezen a kék bolygón,
csak egy dalt hozz... és a Te hangodon szóljon.
Lyukas zsebemre ráfagyott a csend,
nem csendül fém, és nem zizeg papír,
a zseb és én tudjuk már, mit jelent
annak, aki ma gondol, verset ír
az űr, a koszlott, jéghideg magány,
hány óra telt el így velem de hány...
a tűnt időben hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
Kopott a flaszter-ugróiskola,
a krétaport megrágta már a kor,
felsejlik apró lábnyomok sora,
ahogy a létra-számsoron tipor,
mondóka szól, szökken, repül a lány,
hány óra szállt el, Istenem, de hány...
játékaidból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
A park ölén, a régi fák alatt
a Hold százéves fénye megrekedt,
ezüstbe dermedt minden pillanat,
kéz a kézben barangolt kerteket
jár most bennem fénytelen hiány,
hány óra fagy szilánkokká, de hány...
hunyt szikráinkból hagyni egy jelet
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
A héj alatt még van talán egy új
mese, amit nem mondott senki el,
olyan, amit nem kell, hogy megtanulj,
nem kérdez, és nem másol, nem felel,
nincs küzdelem, se kincs, amit kívánj,
hány óra vár, hogy felfedezd, de hány...
levetni gyűlölt maszkod, jelmezed
ki nyújt kezet, ki nyújt kezet neked?
Botjára támaszkodva áll a dél,
nézi, ahogy a friss rügyek között
vidám tavaszt hirdetve jár a szél,
s gondolkodik, milyen lest május öt.
Majd szerda, éppen Györgyi napja lesz,
tizenhárom nap múlik addig el,
sóhajt (a szél), bizony, hát így van ez...
Tulajdonképpen nem is érdekel.
Most áprilist feszít föléd az ég,
apró felhőkkel játszik fenn a Nap,
nyarat idéző kék a messzeség,
és zöld a Föld a kéklő ég alatt,
minden csodát, amit csak itt lehet,
megkaphatnál, tiéd a végtelen,
jól érzi ezt tavaszt verő szíved,
de visszahúz a józan értelem.
Egy jó ebéd, kényelmes pár cipő,
nem műanyag, jó lenne tiszta bőr,
mert menni kell, tudod, a pénz - idő,
s ne halj bele, ha jön az ellenőr,
ne félj attól, a postás mit hozott,
(jó fej egyébként, őt is kedveled),
sárgán virágzó kertjét átkozod,
nem mást idéz, csak sárga csekkeket,
fizess, vegyél, ne add fel elveid,
próbálj magadnak élni egy napot,
tudod, de fáj, nemléted gondjait
veri szíved... és csak ezt hallgatod...
Botjára támaszkodva áll a dél,
sóhajt (a szél), úgy ballag lassan el,
csak szánni tud esendőségedér',
szánni, ahogy a lelked térdepel.