H. Gábor Erzsébet – A Csarnok új tagja

1951. december 8-án születtem Sarkadon egyszerű munkáscsalád első gyermekeként. A húgom születése után a jobb megélhetés reményében Tatabányára költöztünk, azóta is itt élünk. Egészen kisgyermekkorom óta írok verseket, meséket, novellákat. Már a házi feladatomat is versben írtam meg, így figyelt fel jó íráskészségemre az akkori irodalomtanárnőm – azóta neves költő lett –, neki köszönhetem az első novellám nyomtatásban való megjelenését is. Támogatása, és biztatása nélkül nem tartanék itt, ahol ma. Mezey Katalinnak örök hálával és nagy tisztelettel adózom.
Érzékeny, gazdag lelkivilágú, dús fantáziával megáldott gyermek voltam, és ez felnőttként is enyém maradt, mint kegy, ajándék, kiváltság. Az írás valahol „menekvés” is volt számomra, egy másik, egy jobb, vagy éppen az örökös kérdőjelek miatt, akár egy rosszabb világba: mi is lehet ott, mi is lehet máshol, másfelé, másképpen? 

Soha nem értem be az egyszavas válaszokkal, mindig kerestem, kutattam a dolgok eredetét, s amire nem kaptam „ínyemre valót”, hát kreáltam magamnak olyat, amilyen szerettem volna, hogy legyen. Ennek köszönhetem például a tudományos-fantasztikus írásaimat is.
A vers egy másik világ. Milyen jó érzés is kimondani, eldalolni gyönyörű ritmusokban azt, amit más is úgy szeretne hallani, „énekelni”, csak ő nem tudja így, ilyen módon kifejezni az érzelmeit. Milyen jó azt hallani, amikor azt mondják: igen, én is éppen így érzem, éreztem, ahogy azt a versedben megfogalmaztad!  Jó, ha az ember úgy tud szólni ezen a gyönyörű, gazdag szókincsű magyar nyelven, hogy azt mások is a magukénak érezhetik. De talán az érzés a legjobb, amit az alkotás öröme ad ott belül, az, amit csak Te érezhetsz, aki írod, aki „édes szülője” vagy annak a versnek. A versíráshoz mély alázat, tisztelet és ünnepi lélek kell, ettől lesz más, mint a hétköznapi beszéd… Csodálatos érzés „szólni” valamiről, valakikhez, valamiért. A kimondott és a leírt szónak is hatalmas ereje van. Ezért is nagy felelősség az, amit az alkotó felvállal.
Az írás szeretete, varázsa, szinte az egész eddigi életemet végigkísérte, annak mindig szerves része volt, és az ma is. Nem emelnék ki kedvenc költőt, vagy írót. Vannak kedvenc regényeim, és kedvenc verseim is. Érdekes fintora a sorsnak, hogy mégsem „könyvtáros” lett belőlem, hanem banktisztviselő. Pénzintézeti állásommal párhuzamosan megyei lapunknál – és több országos magazinnál – újságíróként is dolgoztam közel huszonöt évig. A számok és a betűk világa egyáltalán nem zárta ki egymást. Egyik a biztos megélhetési forrás volt, a másik pedig a hobby, a szerelem, a szenvedély, az írás szeretete, tisztelete
Rengeteg novellát, prózát írtam életemben. Verset is, de vállalható verseket inkább csak az utóbbi néhány évben. Egyre több megerősítést, biztatást kaptam, hogy van érzékem a versíráshoz is. Tudtam, ez nem elég, ehhez még hozzá kell olvasni, folyamatosan tanulni, de szívesen tettem, teszem ma is. Tanulni sohasem szégyen, és sohasem késő.
Gondolkodásom és életszemléletem pozitív. Szeretem a kihívásokat, nem elégszem meg a hétköznapok „igénytelen szürkeségével”. Több novellám, versem jelent már meg antológiákban. Önálló kötetem még nincs, de nagy vágyam, hogy egy kötetbe rendezhessem végre a novelláimat, verseimet.
Négy irodalmi honlapon is jelen vagyok, ahol rendszeresen olvashatóak novelláim és verseim is. Az írás számomra, örök szerelem, szenvedély, katarzis, beteljesülés, kihívás, csodás feladat. Nyugdíjasként már teljes erőbedobással élhetek ennek a gyönyörűséges elfoglaltságnak, ami tartalmasabbá teszi, és megszínesíti az egész életemet. Milyen jó is, hogy az írás nincs korhoz kötve! Az ember – ha azt a szellemi és fizikai állapota is megengedi – akár száz éves koráig is írhat, hiszen a téma, a mondanivaló kifogyhatatlan, mindig újratermeli önmagát. Mindehhez segítséget nyújt a boldog, kiegyensúlyozott családi hátterem. Két gyermekem (fiam és lányom) és három unokám van.

Akkor még

Akkor még nem tudtam, mit is ér a szó,
s nem tudtam azt sem, mit illik, mi való,
bohókás Nagyapám miről is mesél,
míg szőke fürtömet csigázta a szél.
 
Nem hittem el azt, hogy elhagy valaha,
eljön majd a perc, és elakad szava,
játékból hódolva sose "kalapol",
s fentről hallgatja a dalom valahol.
 
Azt sem hittem el, hogy vigaszt nem nyerek,
s hogy kifosztott sorsomtól ennyit szenvedek;
szívszaggató imám meghallod talán,
 
annyira hiányzol, drága Nagyapám!
Álmaimban olykor gyermekké leszek,
s arcomhoz szorítom gyenge, vén kezed.

 

Apám

Apámnak nem volt semmije,
magára mégis büszke volt,
ereje volt a vashite,
felemelt fővel trógerolt.
Csakhogy legyen mit ennie
– s otthona, fészke, asszonya –,
pokolra kellett mennie,
nem adta volna fel soha.

Apámnak nem volt anyja se,
apja sem, szegény árva volt,
nem jutott néha alma se,
csak bánat volt, mi ráhajolt.
Fejét a csendre rakta le,
senki sem mondott szép mesét,
haját a Hold takarta be,
így élte fojtott életét.

Apámnak oly szép hangja volt,
arcán vöröslő pír fakadt,
zenélt a szívünk, míg dalolt,
nyakán az ér csak úgy dagadt,
varázsa szinte átkarolt,
nem volt olyankor szebb mese,
Anyámnak mindig udvarolt:
"szíve legszentebb kedvese".

Apámnak az volt csak öröm,
ha nekünk bőven adhatott
– szeretet, féltés, csóközön –,
amiből néki nem jutott.
Húsába váj most tíz köröm
– tudja nem marad árva már –,
fájdalmát hittel széttöröm,
míg rá egy angyal várva vár.

Brilljegekbe vésve

Nézd, a hegytető felöltözött! Subája hópalást,
tollfehér, puhára varrta néki Télanyó.
Végre megpihenni s álmodozni volna jó!
Rőzse lángja ég, a kis szobát a béke járja át.

Hegygerincen árva fák merednek égre felfelé.
Semmi nincs. A fészek ágra fagyva, holt a táj,
kardra tűz a durva szél, a csipkedése fáj.
Hó borítja már a háznak udvarát a kert felé.

Jó ma, Kedves, így, ölelve ülni itt a tűz előtt,
tudni - csókra várva - lázas ajkad óhaját,
s vágyba elmerülni álmodón. De szép e délelőtt!

Brilljegekbe vési szél süvítve sóhaját,
s táncra kérve Télleány hevét, cibálva vén fenyőt,
büszke városunkra szórja szűzi porhavát.

 

Elfelejtett régi dal

Feszített már a vágy nagyon,
hogy lássam múltam otthonát,
szerelem lakta, s oltalom
a jó illatú kis szobát.
 
Az úton félve mentem én,
az utca kissé összement,
az emlékeknek szent egén
egy ismerős kép megjelent.
 
A kaput rozsda marta már,
a kertben sebzett, régi fák,
enyészet csak, mi arra jár,
tovatűnt már a szép világ.
 
Penészes-türkiz volt a fal,
a csend ölében ült a múlt,
s egy elfelejtett, régi dal
a bús sarokban meglapult.

Gyémánt helyett

Már csak emlék vagy nekem, merengő
bíbor hajnalon fel-felderengő,
bús gyönyörűség.

Már csak akkor jössz hozzám újra el,
ha ködfátylas képzetem útra kel,
és indul eléd.

Már csak feloldoznom kéne téged,
Tűzgyémánt lelkem dobtad el végleg,
hűs kavicsokért.

Már csak azt kell felednem, ha tudom,
mikor feléd fordulok az úton,
hogy szeretlek még.

 

Jöjj gyönyörű nyár

Jöjj, gyönyörű nyár, annyira várlak,
szórd ránk a napfény érett aranyát!
Szép kegyed hintve hódolj a mának,
csókold a kelyhek szűzi ajakát.

Bontsd a virágot, drága bibéjét
hadd lakomázza a méhek raja,
s apró harangok hálamiséjét
zengje a szélnek a zönge dala.

Fénylő szemekből tűnjön a bánat
– ég peremén a türkiz Mennyei –,
rebbenő sóhaj fűtse a vágyat,
s lángtüzét hűtsék éjek könnyei.

Érleld a búzát, hozz reánk jó sort,
gazdag időknek a dús melegét,
s áldva a termést, kortyolva óbort,
vérünkbe isszuk a tűz erejét.

Jöjj, gyönyörű nyár, selymezd az álmot,
ringasd a bölcsőt a hit mezején,
így lesz az élet boldog és áldott,
békére lelve az Úr tenyerén.

 

 

Kandalló zenéje

Kandalló duruzsol álmos dallamot, 
jó meleg szobában meghitt béke él; 
háztetőgerincen hócserép-fedél, 
kinn a szél simít rá szűzi balzsamot.
 
Rőzse lángja lobban, parázs, rőtvörös, 
gyertya körül repked apró lepkepár, 
halkan szárnyat bont a csendes este már, 
táncuk nászi játék, szédült, körkörös.
 
Csillag fényét szűri szurkos félhomály,  
nagy hasú Telihold lustán elterül,  
felhődunna szélén angyal sírdogál,
 
s toll-puha álomba lágyan szenderül.  
Tűzhalálba omló őrült lepkepár,  
viaszcsepp könnyében hamvuk elmerül.

 

Ma úgy feszít

Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong mindenem,
muszáj most írnom énnekem.

A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
de meg kell tennem, éhezem;
igen ez, ami kell nekem!

Hogy miért írok, nem titok,
mert gyönyör az, mit adni fog,
az érzést annyira ismerem,
hát add sokáig, Istenem!

Ám ha majd egyszer, én Uram,
lezárnád mégis szép utam,
s fényes kegyedet elvennéd,
benned visszhangzó dal lennék.

 

Mama

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.
Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.
Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,
s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.
Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.
Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…
 
Kellene tán még egy kis idő – úgy szenved a lelkem;
nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.
Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;
várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet – mennyire kéne!
S telve reménnyel hozza az enyhet, küldi az oldást.
Mondd, Mama, meddig bír el a szívünk ennyi csalódást?

 

Míg ezernyi csillagot – Hangos vers

 

Míg ezernyi csillagot

Előadó: Varga Tibor

Ma sem jön az álom, az óra vánszorog,
sorskorsóm vizéből csak keserű maradt,
hiába szürcsölöm, nem oltja szomjamat,
arcomról egy könnycsepp kezemre rácsorog.
Istenem, de szép volt! Izzott az éjszaka
fényével borítva e drága kis szobát,
a Mennyekig értünk, s már tudtuk; nincs tovább,
a Hold úgy tündökölt, mint bércek kék hava.
Szerelmem szomjas hittel jövőt álmodott,
ajkad bársony csókesőt szitált, lágyan ért,
meghaltam volna akkor lázas vágyadért,
ám reményünk elvetélt, áldást nem hozott.
Ablakom bezárva, csak apró gyertya ég,
s a szobát egy percre illatod járja át,
résnyire kinyitom lelkem kis ablakát,
míg ezernyi csillagot dajkál fenn az ég.

 

Te meg én

Nézd, a Hold ezüst palástja hogy ragyog!
Udvarát a pompa fénye járja át,
szél zenél repítve méla áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.

Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát,
 várni szép mesére félve nem lehet,
mint a Hold az éjszakát, ma úgy szeress,
mondj imát, becézz, te régi jó barát.

Úgy vigyázz reám, ne vágyjak innen el,
s mint a gyermek anyja keble rejtekén –
higgyem el, velem te mindig itt leszel,

s két karodba fonsz a hála reggelén.
Csókjaimra vágyva most is így teszel,
szép jövőt remélve újra; te, meg én.

 

 

Ti ölelő lázas szeretők!

Szavak. Ti ölelő, lázas szeretők!
Szerelmes imák, tündöklő fároszok,
Mennyei ízzel áthatott pátoszok,
szűzi papíron csodákat teremtők!
 
Nászlázban feszülő selymes szóhurok.
Pereg az idő, telik a pergamen,
kezemben a toll egy percre megpihen,
kapkodva levegőt, gyönyört koldulok.
 
Egymásba simuló nemes gyöngyszemek
– nyárutó fénye hűn beragyogja még –,
utat mutatni csillaggá nőjetek!
 
Otthonotok legyen, áldja majd az ég!
Annak, ki szegény, bőséggel küldjetek,
s gazdagít a szó, mint ételt fűszerek.

Álmaimban egyszer már láttalak

Álmaimban egyszer már láttalak,
mosolyoddal rögtön megigéztél,
figyeltelek – lopva te is néztél –,
a fák alatt sokáig vártalak.
 
Eljött az éj, a Hold, a csillagok,
de téged nem sejtetett árnyék sem,
ott maradtam reggelig – emlékszem;
köd szitált, s még kísért az illatod.
 
S most, hogy itt ülsz velem, és átkarolsz,
nem hagynád, hogy hiába várjalak;
álmaimban elhozott már a sors
 
szitálva ránk szűz csipke-vágyakat.
Szerelmünk friss vetése áldva volt,
s lettem boldog, hű hitves – általad.

 

 

Árny és fény

Az álom elkerül, pihenni hív az ágy,
zenél a szél, a dúdolása pille-lágy.
Borát a sorspohár taszítja énfelém,
hiába szürcsölöm, mi végre? – kérdem én –
ha nem segít, mit ér? Kemény a bús magány.
a képed itt feszít a kis szobám falán.
Satíroz enyhe pírt a láz az arcomon,
vakít a Holdsugár a barna balkonon.
Bezárva már a szívem, ajtaján lakat,
hiába szökne sírva szurkos ég alatt,
a kulcsa tönkrement, a rozsda marta szét,
kinyitni nem lehet, de óvja őt az ég.
Imába rejtem én a múlt idő dalát,
csitítva, csendesítve kába jajszavát.
Az égre nézve végre megnyugodhatok,
a Hold az árva ágyra méla fényt ragyog.
Az álom elrepít, magába szív az éj,
Terólad álmodom, s zokogva sír a szél.