A HÓNAP VERSE: 2017. JÚNIUS

A Hónap verse: 2017.június
 
Cs.Nagy László
Pecsétviasz
 
Felkelni lesz-e még okom,
megint, megint, megint,
omlásnak indult szirtfokon,
ha gyarlóságom vádolom,
a szél, ha meglegyint,
halvány, tünékeny esteken,
el-eltűnődve testeden,
ébredni mondd, ki int?
 
Utamnak végén hol leszek?
halott, sovány vigasz,
ha útjaid közt elveszek,
örökre rám nőtt jelmezed
hazudja, hogy igaz,
s a felhők mind kibomlanak,
átázott ingként hordalak,
bíbor pecsétviasz.
 
Sötétjeidben hol vagyok?
majd hogy jutok haza?
Avartól fénylő, vén padok,
mellettem bukott angyalok
vergődő, zord hada.
Fényed köröttem, szédülök,
titokban melletted ülök,
elér a csend szava.
 
"Szerelem az, ha jobb embernek érzem magam a másikkal, mint nélküle..." (Feldmár András)
 
Cím,
Versválasztás,
Szerkezet, Elemzés,
Értékelés, Összegzés. 
 
Cím:
 
Már a vers címe is megállított, a tartalom meg szinte magával sodort, magához láncolt. Néhány sor, szó, még most is itt mocorog, bizsereg bennem. Erre a versre sokáig emlékezni fogok, úgy érzem. Már az első olvasáskor nem is volt kérdés, hogy az összes többi (jó vers) közül ezt választom a „Hónap versének”. Nem könnyű vers… Érdemes elidőzni, kutakodni, sokatmondó sorai között.
 
A költemény három, nyolcsoros, gondosan felépített versszakból áll. A sorok, mindhárom versszakban következetesen 8,6,8,8,6,8,8,6. szótagszámúak, szép, összecsengő rímekkel.
A rímképlet sem szokványos: ABAABCCB.
 
„Pecsétviasz”
 
Mi is az, mi is az a pecsétviasz?
 
„…festett viasz, melyet néha a hivatalokban pecsétlő anyagul használnak. Sajátnemű, gyantás, olvadékony, festett anyag…, vörös, zöld, fekete.”
 
Akkor nézzük a verset, és keressük meg, mit is szimbolizálhat ebben a versben ez a meghatározó cím?
 
Első versszak:
 
„Felkelni lesz-e még okom,
megint, megint, megint,…"   - kérdi a költő, először azt hinnénk, hogy talán csak magától, elmerülve az esti órák magányos, hosszú perceiben…
„megint, megint, megint,” írja háromszor is, mint egy nyomatékot adva annak az érzésnek, hogy már elég! Elég, hogy minden reggel fel kell kelni! Minek? Minek, amikor már nem is akarom, nem is vágyom annyira, egyáltalán felébredni sem!
 
„omlásnak indult szirtfokon,"
 
Érdemes-e? Érdemes-e, egy „omlásnak indult szirtfokon” egyáltalán felébredni, egy olyan, régen biztosnak hitt helyen, ami ma már omladozik, omlásnak indult. 
Egy biztos hely, egy katartikus érzés, ami egykor az égig emelte, a csúcsra repítette, és ami ma már egy pusztulásra ítélt, omladozó valami, egy hely, aminek már jövője nincs.
Tovább tűnődik, vádolva önmagát, az életét, a bűneiért, tetteiért;
 
„ha gyarlóságom vádolom,
a szél, ha meglegyint,
halvány, tünékeny esteken,…
 
és az első versszak utolsó két sorában írja, kérdi;
 
„el-eltűnődve testeden,
ébredni mondd, ki int?"
 
Nos itt már tudni lehet azt, hogy nem saját magához, hanem ahhoz a „valakihez” intézi a kérdéseit, akinek „eltűnődik a testén”, és aki - talán - valaha az övé volt, de már csak a gondolataiban, az emlékeiben idézheti fel.(meg). S vajon ki inti majd arra, hogy „ébredjen” végre fel, (ha Ő, nem) mert az álmodozásnak soha nincs jó vége, főleg, ha az ember, a múltat hívja társául.
 
Második versszak:
 
Tovább morfondírozik a költő;
 
„Utamnak végén hol leszek?” - kérdi, vajon mi várhat rá, ha ez a sziklaszirt végleg leomlik alatta, és sorsa lesz a nagy ismeretlenség… 
 
„halott, sovány vigasz,
ha útjaid közt elveszek,
örökre rám nőtt jelmezed
hazudja, hogy igaz…”
 
Hogyan is vigasztalhatná a bizonytalanság tudata, az, amit még senki élő emberfia nem igazolt vissza eddig, hogy létezik. Csak az emlékek, az itt hagyott, volt ígéretek adnak valamelyest vigaszt, bár már kételkedik azok igazában is.
 
„s a felhők mind kibomlanak,
átázott ingként hordalak,
bíbor pecsétviasz."
 
Nos, elérkeztünk a címhez! 
„Pecsétviasz. „
 
Csodás allegória! Katarzis!
A vérző szív, az átázott ing, amin átüt a bíborszínű vér, ami örökre megpecsételte az ingét, a sorsát, (mint a bíborszínű viasz) kimoshatatlanul, örök nyomott hagyva azon, akár a papíron a „pecsétviasz”, a viaszpecsét.
 
Csodaszép, találó metafora! Remek címválasztás!
 
Harmadik versszak:
 
„Sötétjeidben hol vagyok?
majd,hogy jutok haza?..." - teszi fel az újabb kérdést, és itt már kezd az olvasó elbizonytalanodni újra, hogy: vajon kinek? Vajon ugyanazzal a személlyel „beszélget”- e, akinek a „testén eltűnődött”, vagy talán egy magasabb szférához intézi a kérdést - akár Istentől is kérdezheti mindezt! Ki tudja? A Költő bizonyára, de az olvasóban kétségek merülhetnek fel.
 
Több helyen is olvastam, hogy az olvasó többféleképpen is értelmezhet egy verset, akár átkonvertálhatja magára, a saját sorsára is, és azt úgy éli meg, mintha vele történnének az események. Azt mondják, az jó, mert a Költő „éneke” akkor válik egyetemessé, ha azt akár „mindenki” (sok mindenki) magáénak érezheti, ha még csak egy egy sorát is, de aki olvassa, azonosulni tud a gondolataival, az érzéseivel, és máris a magáénak érzi, sőt, azt magyaráz bele - jogában áll -, amit éppen érezni akar, vagy szeretne kihozni a leírtakból.
A Költő pedig nem köteles „megmagyarázni” a versét, az ő kötelessége: hitelesen megírni azt! Ha ezt így teszi, akkor a vers nemcsak az övé, hanem sokunké lehet, de a hamisság hamar kicseng a sorokból, és akkor már a Költő is hitelét vesztheti.
 
„majd hogy jutok haza?” 
 
Vajon hová? Itt a Földön, egy vágyott kedveshez, vagy talán, a Mennybe, egy elveszített kedveshez, vagy akár a Mindenhatóhoz, hiszen ott is otthonra lel - a lélek mindenképp. Otthon az, ahol megnyugvást lel az ember, megnyugvást lel a lélek. A kérdés joga a Költőé. A válasz joga akár az olvasóé is lehet, épp a fent említettek miatt.(Az értelmezés szabadságára gondoltam).
 
„Avartól fénylő, vén padok,
mellettem bukott angyalok
vergődő, zord hada…”
 
Ősz van, vagy alkony…itt a szerző éltességére  gondolok, az elmúláson való töprengése juttatott el idáig. „Avartól fénylő, vén padok”…az ősz vége, az öreg padok, a lét útjának a vége felé, szép, költői megjelenítése. A jóra született, de gonosszá vált emberek világa nem az övé. Ennél szebbre, jobbra, tisztábbra vágyik. Vajon hol talál rá? Hol lelhet rá? Rálelhet-e vajon?
 
„Fényed köröttem, szédülök,
titokban melletted ülök,
elér a csend szava.”  
 
Gyönyörű sorok! 
 
Szelíd megnyugvásra vágyik; haza, oda, ahol a csend „beszél”, az ajkak némák, csak a szív zenél fájón, (újra) ott legbelül.
 
Vajon kinek a fénye veszi körül, ki mellett ül vajon titokban, ahol eléri a „csend szava”? Itt is elgondolkodik az ember…Az előbb már utaltam erre a kettősségre; egy földi, vagy egy mennybéli lény-e vajon, vagy mindkettő? A Költő ránk hagyja a döntés jogát.
 
Én úgy érzem, hogy itt az a személy, a vágyai tárgya, akinek: („el-eltűnődve testeden,”) eltűnődött a testén, „halvány tünékeny esteken…”de bennem is megmaradt a kérdés, hogy vajon a vágyott személy „élő” valóságos személy-e, vagy már az ég lakója? Olyan érzés bizsereg bennem, hogy inkább az utóbbi, de nekem, az olvasónak megadatott a tévedés joga, csak a Költőnek nem. Én hihetem akár ezt is.
 
Többször is elolvastam, és elmerültem ezekben a csodás sorokban, és egyre inkább erősödik bennem az a meggyőződés - a fenti találgatások, morfondírozások ellenére is -, hogy ez egy gyönyörű, lírai hangon megírt, mély-érzésű, csodás, szerelmes-vers, egy volt, de a mai napig sem feledett, szeretett kedveshez, aki a Költő szívén (ingén) egy sohasem múló, örök nyomot, foltot, egy „Bíbor pecsétviaszt” hagyott. 
Az érzés, bár fájdalmas, de mégis gyönyörű, hiszen visszavágyja újra meg újra azt a csodát, és azzal a személlyel, akit szeretett, és aki szerette.
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy a Költő, a lelkét pőrére vetkőztetve így „kiadja”, és megmutassa magát, az érzéseit, a fájdalmát, a vágyait. Talán ebben rejlik a vers felemelő szépsége és hitelessége is.
 
„A végén nem számít semmit a világ. Csak az számít, ami a szívünkben marad…”
(Márai Sándor)
 
Egy kiemelkedően jó versnél mindig hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, hová is esik az aranymetszés. Megnéztem.
A vers 24 sorból áll. Ha a sorok számát megszorzom az adott szorzószámmal, (0,618-al,) az eredmény: 14,832, azaz, ebben a versben a 15.sor.
 
Nézzük, mit is ír a Költő abban az ominózus 15. sorban?
Íme:
„ átázott ingként hordalak,”  
 
Hoppá!
Csak nem a vers szubsztanciája? De igen! Az! Telitalálat!
 
Mi is ennek az „átázott ingnek” a jelentése ebben a versben? Hogyan is írtam ott feljebb?
 
Így: „A vérző szív, az átázott ing, amin átüt a bíborszínű vér, ami örökre megpecsételte az ingét, a sorsát, (mint a bíborszínű viasz) kimoshatatlanul, örök nyomott hagyva azon, akár a papíron a „pecsétviasz”, a viaszpecsét.”
 
Azt hiszem, itt már nincs is szükség további magyarázatra. A példa, önmagáért beszél, dicsérve a Költő és a vers zsenialitását.
 
Számomra igazi, maradandó versélményt nyújtott Cs. Nagy László: Pecsétviasz c. míves, gyönyörű verse. Remélem, más is így érzi majd, miután elolvasta ezt a remek alkotást.
 
Köszönöm az élményt, kedves László!
 
Szeretettel gratulálok!
 
                                                                                                 H.Gábor Erzsébet (Zsike)
                                                                                                 2017.június
 
 
 
 

Hozzászólások

Mysty Kata képe

Igen, maximálisan, élmény a vers is , az elemzés is!!Minden tekintetben a tökéletes jelző a legmegfelelőbb !Köszönetem!

 

    Kata                 

  "ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"    

hzsike képe

Drága vagy, Katám. Nagyon szépen köszönjük. Megérdemelte ez a szép vers.

Ölellek, szeretettel. :)

Csilla képe

Most volt érkezésem elolvasni nem csak felületesen, hanem mélyebben, a sorok mögé nézve. Igen, így érzi az olvasó, és az elemzésed is élmény volt, Zsike! :) Mindkettőtöknek gratuláció és nagy-nagy ölelés!:)

 

 

Szepesi Zsuzsanna képe

Köszönjük, Laci, köszönjük, Zsike!

Szepesi Zsuzsanna

hzsike képe

Köszönöm,

(köszönjük) értő olvasásod, drága Csillám.

Ölellek. Zsike  :)

hzsike képe

Köszönöm

(köszönjük) szépen, Neked is, Zsuzsim. :)

Oldalak