A líra az ember belső világának kifejeződése

(Beszélgetés Pődör György költővel)

 

Nem ritka eset a magyar lírában, hogy egy műszaki képzettségű ember költő (is) lesz. Hosszan sorolhatnánk az ilyeneket. Nem mindegyiknek sikerül azonban olyan markáns, ezerszínű, választékos, nagyon mélyen a hazai lírai hagyományokból táplálkozó lírát kialakítania, amilyen Pődör György költészete. Lírájában egyesül a gondolat és a költői mesterségbeli tudás mély igényessége.

 

Hogyan lettél költő?

Ízig-vérig műszaki családban születtem és abban is élek. Életemet is a műszaki pálya határozta meg középiskolától az egyetemekig, s utána a mérnöktanárként eltöltött sok évtized. Ez pontosságra, a szabályok tiszteletére nevelt. A szépre a környezetem, ahol születtem és éltem, tanított. Gyermekként köteleztem el magamat az ásványok és a kristályok iránt, melyeket a Földanya költészetének neveztem el, s ma is inspirálnak titokzatosságukkal, szabályosságukkal és szertelenségükkel. A verselésre a kis szülőfalu, Vasszilvágy tanított, s ahol barátként és alkotótársként két másik – ismert - költő is nevelkedett, név szerint Bódi Tóth Elemér és Devecsery László. Nem véletlen, hogy közös kötetünk az Otthon sziluettje címet viselte.

 

Emlékszel még, miről szólt az első versed?

Tipikus kérdés. Nem tudom, mások mit válaszolnak ilyenkor. Furcsa, hogy verseimet megírás után azonnal elfelejtem. Ez gondot jelent, ha nem mentem a gépen. Viszont élesen visszaemlékszem az első versemre, ami egy hosszabb elbeszélő költemény volt Ikaroszról, a lázadás, a szófogadatlanság, a kíváncsiság megtestesítőjéről. Már akkor vonzott a görög mitológia. Emlékszem arra, hogy félbevágott írógéplapokra írtam, szálkás betűkkel. A vers tele volt pátosszal, de hát gyerek voltam még.

 

Most hogyan írnád meg?

Nem biztos, hogy vállalkoznék rá, mert akkor szavanként csiszoltam össze a sorokat, egy-egy versszakon napokat vacakolva. Nem lenne annyira gyermekien tiszta, mert beleírnám a repülés vágya helyett a gravitáció nehézségeit, a széljárást és az összetákolt szárnyak lassan széthulló tollait is.

 

Kik a példaképeid?

Ezt nem könnyű megválaszolni, mert kevés segítséget kaptam ehhez, s én is nehezen döntöttem el, ki vagyok, mit is akarok s kire tekintek fel. A földtudományok vagy a műszaki tudományok terén illetve a pedagógiában sokkal könnyebben tudnék erre válaszolni. Középiskolásként Heine és Goethe verseit imádtam, s képes voltam autodidakta módon németet tanulni, hogy értsem őket eredetiben. Egyetemistaként az Elérhetetlen föld alkotóival tartottam a kapcsolatot, s Utassy Józsefre néztem fel leginkább. A nyolcvanas években Ladányi Mihály szókimondása hatott rám. Az útkeresés éveiben fedeztem fel a szonettek kapcsán a nagy klasszikusokat, a szabályok kristálytisztaságától az egyediségig mindenkitől tanultam. A mai alkotók közt leginkább Radnai István a kedvencem. Elgondolkodtat és stílusában egyedi.



 

Tematikája közel áll-e Hozzád?

Nem, csupán érdekel, s ha tehetem, az elérhető verseit elolvasom. A stílusát szeretem, de az én verseimnek a tematikája más, változatosabb. Radnai István verseinek a témája elsősorban a mindennapi élet egyedi fókuszpontból nézve. Versei összetéveszthetetlenek. Én földig hajolva gyönyörködöm a természet szépségeiben,a kristályok harmóniájában, majd az Univerzumra csodálkozom rá, a Teremtőt keresve. A múltban élt filozófusok gondolatvilágát megértve próbálok a ma emberére tekinteni a különböző irányzatok képviselőinek szemszögéből. Keresem a mai világvallásokban mi az, ami közös, s lefejtve a dogmák burkát, eljussak (a napjainkban elhunyt) Stephen Hawking gondolatvilágáig.



 

Hogyan jellemeznéd néhány szóval a saját költészetedet?

Végigtekintve az eddig megjelent versesköteteimen, a stílusbeli változások mellett állandóság benne az egyfajta Don Quijote-i alapállás mellett a „ rebellis in aeternum” ősi öröksége. Elismerem, egyik sem szerencsés, de az énemet nem tudom megváltoztatni. Kövületeim hiába tanítják a az élet nagy kozmopolitizmusát, belém szorult a lokálpatriotizmus is. Verseim tükrözik a bennem élő, harmóniát szerető műszakit éppúgy, mint a föld rétegeit lapozó felfedezőt vagy napi életünk fonákságaira figyelő embert.



 

Hogyan fejlődik a költészet, Gyuri? Egyenes vonalban? Spirálisan?

Érdekes dolog figyelhető meg a mai magyar irodalomban. Nem vagyok irodalmár, nem is biztos, hogy rálátok a „hegycsúcsra”, de forradalmi megújulást nem érzek évtizedek óta. Nekem a hetvenes-nyolcvanas évek a „minta”, amikor a „nagy generáció” hathatós segítségével a Kilencek Elérhetetlen földje  megrengette a magyar irodalmat. Akkor voltam Budapesten műegyetemista, s a kollégiumunkba meg is hívtuk őket. A neoavantgard is hamar lecsengett. Az irodalmi alkotóműhelyek kezdetben bíztatóan fejlődtek, de a rendszerváltás után mintha elveszítették volna küldetéstudatukat(és olvasóikat) Az irodalmi performansz szerepét mára a fiatal egyetemisták körében egyre népszerűbb slam poetry vette át. Ez nekem tetszik. Az elektronikus irodalmi portálok is jótékonyan hatnak a költészet fejlődésére. A spirálhatás érvényesül, tekintettel arra, hogy nagy a belterjesség, az egymás olvasása lassan szélesíti csak a fogyasztói tábort. Sok verseskötet jelenik meg, miközben könyvesboltok zárnak be. Terjed a kommersz a költészetben is.



 

Szükség lenne forradalmi megújulásra?

A megújulás, ezt megtanultam a természettől, soha nem forradalmi, még akkor sem, ha annak látszik. A kereslet-kínálat társadalmi kérdéseit nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A személyes líra és a szereplíra könnyen „fogyasztható”,főleg a szubjektív tartalom (hangulat-, érzelmi vagy a kommunikációs célú élménylíra) miatt,az intellektuális, gondolati lira, annak örökké kisérletező, az egyediségre törekvő változatai már csak egy szűk réteget érnek el. Senki nem születik „olvasónak”, nekik is végig kell haladni azokon e fejlődési szakaszokon, amelyen a líra végighaladt. A klasszikus műfaj-kategóriák jellemzőinek ismerete és szeretete nélkül a mai (jó) versek nehezen értelmezhetők. Az oktatáson múlik a megújulás.



 

Mennyire van ma szükség a lírára?

A líra az ember belső világának kifejeződése,tehát nagyon szubjektív.



Ebből kell kiindulnunk, amikor a líra szerepét és szükségességét boncolgatjuk. Szerintem nagyon fontos kérdés, hogy az objektív tárgyi világgal szemben milyen egyéni tudattartam ad választ a belső énnek. Szükség van az öröm, a bánat, a kétségek és felismerések valamiféle kifejezésére, az érzelmek helyes mederben tartására. A líra ebben segít, akár bevalljuk, akár nem. Vannak olyan életpillanatok, amikor nagyon fontossá válhat. Gondoljunk csak bele, hogy óvodás korban milyen fontos a vers, a mondóka. Igaz, ahogy nő az ember, úgy csökken a versek iránti affinítása, de ez már a társadalmi helyzetre mutató kérdés. A válaszom tehát határozott igen.

 

Mennyire hasznos a líra az ember számára?

Egy szép példával szeretnék válaszolni erre a kérdésre. A rubin az egyik legszebb drágakő, s a gyémánt után a legkeményebb is.Vörös szinárnyalata miatt olyan, mintha tűzben izzana. Gyakori bennük a csillag alakú zárvány, melyekről azt tartják, a Hit, a Remény és a Szeretet tündérei. Ezek a kőbe zárt tündérek a kő tulajdonosának a sorsát egyengetik. Mindenkiben ott élnek a tündérek. Az egyik egészen biztos a Líra tündére, amely a szép szóra tanítja „ gazdáját”. Az én további tündéreim a családdal, a mérnöki pályával és az ásványokkal kötnek össze a szeretet és a remény örök fényében. El nem fogyó Hittel.



 

Kik azok a filozófusok, akik a legközelebb állnak Hozzád?

Kezdetben a preszókratikusokat olvasgattam, az eleaiakat és a milétoszaiakat,Thalésztól Parmenidészig, miközben a klasszikus görög filozófia három óriása (Szókratész,Platón és Arisztotetész) „magas falnak” bizonyult.

Legutóbb Démokritosz, a nevető bölcs gondolatai késztettek versírásra, melynek lényege,hogy „sokat ártanak a balgának az őt dícsérők”. Elgondolkodtató, hogy  ezeknek az embereknek a gondolataiból, írásaiból milyen kevés maradt meg, s a megmaradtak sem épültek be az oktatás elemeibe.

 

A végzetben hiszel, vagy a szabad akaratban?

Erre a kettősségre éppen a görög filozófusok olvasása írányította rá a figyelmemet.  A liberum arbitrium , vagyis a szabad akarat a filozófia egyik régi és sok vitát kiváltó fogalma, hiszen az akarat szabadsága folyton szemben áll a cselekvés szabadságával. A Moirák és a Párkák mitológiáját meghaladva a végzet, a sors és a szerencse kérdései a ma emberét nagyon is foglalkoztatják. Különösen igaz ez a mindenkori társadalmi folyamatokra nyitott (szabad) szemmel nézőkre. Én bízom az akarat szabadságában.



 

A szabad akarat feltételezi az erkölcsi világrendet. Ebben hiszel?

Talán ez a legnehezebb kérdés a mi kis világunkban, hiszen azt tanultuk, az erkölcs a jogon kívül a legerősebb normafajta. Hol vagyunk már a lovagi, vagy a polgári erkölcsöktől. Lassan már a parasztbecsület is kikopik. (Bocsánat, ezt nem sértésnek szántam.) A közösségi szinten elfogadott, úgynevezett közerkölcs válsága figyelhető meg, hedonista és utilitarista közönnyel. Nem véletlen, hogy verseim egy részében az ókori gorög filozófusok gondolatvilágával foglalkozom. Az arisztotelészi etikát érdemes lenne „leporolni”, ha az erkölcsi világrendről gondolkodunk. Nála a hitvány és a kiváló emberi jellem minél pontosabb meghatározása volt fontos, mert az állam számára az a hasznos.Az erkölccsel , az erényes ember boldogságával társadalmi és nem vallási alapon foglalkozik, s ennek mozgatórugóját a szabad akaratban látja. Neki hiszek!



 

Albert Schweitzer szerint a modern világnak az a legfőbb baja, hogy az emberek személyes felelősségüket a társadalomra és annak intézményeire ruházták. Mit gondolsz erről?

Érezzük is ennek a helytelen voltát, főleg akkor, ha felelősséggel próbálunk gondolkodni, cselekedni és döntést hozni. Albert Schweitzer humanizmusát és előrelátását mi sem jellemzi jobban,mint az alábbi mondata:” Szemben állok a korszellemmel, mert az mélységesen megveti a gondolkodást.” (Albert Schweitzer: Életem és gondolataim) Ugye ismerős? Pedig közel száz éve fogalmazódott meg. Ma Magyarországon a társadalom válságban van, ennek okai közismertek.



 

Éspedig?

Egyrészt a magyar társadalom egészségtelen szerkezete, másrészt a megosztottság. Az a bizonyos körte alakú szerkezet szűk elittel és farnehéz leszakadókkal nem ad lehetőséget nagy optimizmusra. A sodródók és a leszakadók aránya egy korábbi felmérés szerint negyven százalék fölött van, az úgynevezett kisemberek és a munkások nélkül. Az egymás ellen kijátszott értelmiség szereptévesztése, az újgazdagság „diszkrét bája” és a manipulált közgondolkodás egyaránt az okok közé tartozik.



 

Mi ellen lázadsz, Gyuri?

A hetvenes évek végén ezt írtam le kötetem hátlapjára: „Hivatásom pontosságra és szigorúságra tanított, elsősorban önmagammal szemben. A hétköznapi élet fonákságai viszont nem csak töprengésre késztetnek, gyakran ragadnak szellemi tettlegességre is. Igaz, apró szélmalmaink árnyékában a megszokás és kényelem csábít megalkuvásra” Azóta sok évtized eltelt. Kérdezem,nem aktuális ma is ez az alapállás?



 

Kit vagy kiket képvisel a lírai Éned?

Sokat felteszik a kérdést olvasáskor: - Ki is beszél a versben? Ezt versenként kell értelmezni. Az én lirai énem hangja a saját belső, érző énem. Nem kozmopolita, nem köpönyegforgató vagy megalkuvó. Kerüli a nagy szavakat, s figyel a világra. Amúgy ritkán találkozunk egymással, igy aztán csodálkozunk, kivel is élünk együtt? A lírai énem elfogadta az ember- és családszerető, az ásványbolond vagy a pedagógus énemet.



 

Soha nem kerültök konfliktusba?

Eddig még nem sikerült, mert amikor az egyik énem elbizakodottá válik, rászól a másik.

 

Milyen funkciói vannak és lehetnek a mai világban a költészetnek?

Ez nehezen megválaszolható kérdés, mert a világ sokkalta gyorsabban fejlődik, mint a teremtő költészet és annak befogadás generációk ez irányú igénye. Sok az „alkotó”, töménytelen vers születik naponta kis hazánkban, s mindenki publikálni akar, s tud is elektronikus oldalakon. Kritikai hang alig van, s az arisztokratikus elit is zártkörű golfozók képét mutatja. Az óvodák versben örülő hangulatát az iskolarendszer valahogy elroncsolja kacsatömés elvét követő módszereivel. Természetesen az átlagról beszélek, mert mindig vannak kivételek és jó ellenpéldák. A vers egy olyan közlési mód, ahol a nyelvnek komplex funkciói kell, hogy legyenek a mondanivaló kódolása és dekódolása terén. Ez kognitív, procedurális és érzelmi, más néven affektív képességek fejlettségét feltételezi. Itt van a szülői háznak, az iskolának, de az egész társadalomnak nagy felelőssége. Ehhez a vers, az irodalom ajtó, de kell hozzá kulcs és kilincs, meg aki szélesre tárja az ajtót.



 

Rétegműfaj-e a líra?

Ennek megválaszolásához először a társadalmi réteg fogalmát kellene tisztázni a 21. századhoz igazodva. Régen egyszerű volt ez a kérdés. A társadalmi rétegződést foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség, lakóhely, életkörülmények és az életmód alapján járták körbe szociológusok, s állapítottak meg oly sok téves definíciót. Nem biztos, hogy ma a gazdagéknál verseskötet esik a gyerek fejére, ha mégis, akkor csak disz volt a polcon. Az iskolás korosztály kötelezőn túli versigénye azonos a társadalmi átlaggal. A kis szórástól eltekintve elmondható, nem rétegfüggő.

 

Hanem?

A lírai én ott él az alkotóban és a befogadóban egyaránt, velünk születik, a „szerzett ember” ősi ajándékaként, s ha a pólyában felejtjük, óriás csecsemőként grasszál belső világunkban.Nem nevelődve az irodalom emlőjén, nem érti azt egy idő után. Valahol a líra és a vers modern sztrádáján elbizonytalanok szellemi gyalogosként, ráadásul az elítköltők rétegverseinek hangsebessége kiszorítja az irodalom országútjáról. Ilyen szempontok alapján rétegfüggő is lehet a vers, de egyben kirekesztő is.Ezért viszont a költészet nem okolható.



 

Hogyan születhet ma minőségi költészet?

Az iskoláknak át kell gondolni az oktatásban betöltött ezírányú feladatukat, s magasabb szinten ezt támogatni kell. A költészet a gondolat szabadsága, s a szabadság gondolatából merít erőt a szárnyaláshoz, mint Ikarosz. A költészetből soha nem lehetett megélni,ami nem baj, mert a költőnek az élet bugyrait be kell járni. Ma „több a költő, mint az olvasó” –szokták mondani, de nem baj. Ez minden korra jellemző volt, mégis kitermelte a maga „óriásait”.



 

Milyen alapállásból születhetne ma nagy költészet?

Boxban, sakkban és harcművészetekben fontos az alapállás, de nem hiszem, hogy a költészet újjászületéséhez fontos lenne. Egynapos világot élünk, egyikről a másikra valahogy elvagyunk. Egynapos versek születnek, melyket a másik napra már felülír az életünk. ”. „Az egynapos élet szerkezetének jelképe a tiszavirág – írja Hamvas –, ez a kicsiny rovar, majdnem levegőből van, határtalanul törékeny, mint az illat. Életminimum. Olyan, mint az újsághír”.



Nincsenek évtizedeken átívelő alkotások. (Alkotók talán igen) A társadalom nagy részének nincsen szüksége irodalmi katarzisra. Miért? Talán azért, mert soha nem élte át igazán. Azt  hiszem, ez, ha nem is alapállás, de a probléma alapja.

 

A társadalomnak nincs szüksége irodalmi katarzisra? Vagy csak még nem tapasztalta meg?

A katarzis Arisztotelész szerint a tragédia folyamán a nézőben , a mi esetünkben az olvasóban bekövetkező megrendült, emelkedett, megtisztult lelkiállapot. A társadalmi katarzishoz történelmi helyzet kell. Egy egész társadalom, vagy annak nagyobb részében  végbemenő megtisztulás: amikor a feszültséget okozó érzések feloldódnak. Amikor az ember átérez, személyes tapasztalata alapján megért és azonosulni tud akár egy vers hangulatával, akár a dráma főhősével.

 



Milyen viszonyban van a líra a személyes felelősséggel?

Az alkotó költői művészet, a poetika fogalmát Arisztotelész vezette be,talán egy előadás vázlatában, melyben a teremtő emberi tudással foglalkozott.Tette ezt azért, mert a poliszokban a költészetnek és a beszédművészetnek fontos szerepe volt, ahogy a megszólaló személyes felelősségének is. Sajnos, a líra is   opportunista, hisz emberek írják, főleg, ha politikai területre „tévednek”. Már a középkortól megfigyelhetők ennek a jelei, ahol politikai költészet  az olyan meglevő műfajokat alakította át, mint a históriás ének, vagy  a gúnyvers.Minden költőnek van személyes felelőssége, a számvetést is neki kell megtennie. Ez elől nem térhet ki.



 

Szeretnélek provokálni, Gyuri. Néhány éve azt írtam, hogy a lírában újra kell definiálnunk olyan fogalmakat, mint szeretet, szerelem, család, hazafiság. Mit gondolsz erről?

Nagyon egyetértek ezzel. A kiüresedés krízisét éli a világ, a burnout szindróma lassan társadalmi méreteket ölt, az érzelmek értékvesztése, a depresszió népbetegség. A hazug kommersz ömlik mindenhonnét, tele frázisokkal.



Tőled idézek két sort: „Kommersz ének hazug ének; Csak anyag van, nincsen lélek.” Azt nem tudom, mit és hogyan kellene tenni, de érdemes vele foglalkozni.

 

Van-e szent és profán líra?

Elkülönülten nincs. Reneszánszát éli a vallásos líra, és gyönyörű alkotások születtek, születnek ma is. A profán lírára sem mondhatjuk azt, hogy a másiknak az ellentéte. Juhász Gyula Profán litánia versét vagy Erdős Virág Profán zsoltárát sem tudnám egyik vagy másik skatulyába tenni. Szerintem lira van, sokszólamú síppal.



 

Akkor másképpen kérdezek. Az ember számára a líra szent vagy profán?

Szerintem ezt a belső én határozza meg. Hankovszky Tamás egy tanulmánya a Szent idő és a költészet címet viseli, melyben Pilinszky János költészetét boncolgatja Mircea Eliade híres tanulmánya (A szent és a profán) szemszögéből, erre tökéletes választ ad. A művészet, ezen belül a költészet eredendően vallási eredetű, s ez mindent meghatároz.



 

Vajon miért születik ma olyan sok vers?

Az érzelem-gazdag ember szereti kifejezni magát. A rejtőzködő én mindenkiben ott él, hallgat mélyen, esetleg kopogtat, netán dörömböl. Azt teszik a költők is, amit a celebek. Az önmagával szemben igényesebb versben próbálja elmondani érzéseit. Az elmúlt évszázadokban is az iskolázott emberek számával volt arányos a versírók száma. Az informatikai robbanással megszűnt a látencia, s a megírás után elég néhány pillanat a publikáláshoz. Kevés helyen van „kapuőr”. A sok ezer napi verstermés megy –gyakran olvasatlanul- a „megőrzőbe”.Azt a kevés „ütős” verset talán egyszer felfedezik. Nem baj a sok vers.



 

Mitől jó egy vers?

Szeretem Vörös Istvánt, s nemrég olvastam tőle négyet: Mitől jó egy vers?, Mitől közepes egy vers?, Mitől rossz egy vers és Mitől vers egy vers? Nagyon egyetértek a versek üzenetével. Tömören: „A vers attól vers,ha valami ellenszenveset vagyunk kénytelenek megszeretni benne.” Ezt én is így gondolom.



 

Csak ettől?

Sok minden mástól is, de ez már függ a befogadótól és a versfogyasztás körülményeitől. Akit nem tanítottak meg az étlap használatára, az ízlelés gyönyörűségére,az a gyorséttermek agyonreklámozott szendvicseit fogyasztja.



 

A dráma az örök jelen, az epika a múlt. Hát a líra? Az micsoda?

Említetted az örök jelent, a múltat, ebből fakadóan a líra a fürge előfutára az irodalomnak, akinek felderítő szerepe van. A lírai művekben megszólaló lírai én egyes szám első személyben ad „jelentést” a saját vagy mások életérzéseiről. Érzelmein, hangulatain, élményein  és tapasztalatain keresztül, de mindig a lírikus énjén átszűrve mindent, hat a befogadókra. A sokszereplős drámai és epikai műveknél ez másképp érvényesül.



 

Csak személyes irodalmi forma a líra?

Nem hiszem. Voltak, vannak és lesznek olyan lírai alkotások, ahol annak személyes jellege teljesen érdektelenné válik, viszont felerősödik társadalmi hatása.



 

Van-e a társadalomban a költészetnek valamilyen küldetése?

Divatja van a küldetés tudatos megfogalmazásának, legyen szó vállalati filozófiáról, iskoláról vagy más csoportokról. A jövőkép (vízió) és a küldetés (misszió) fontos egy szervezet munkájában. Ez utóbbinál fontos a cél, a stratégia, a magatartási (alkotói) norma, végül az értékek meghatározása. A magas dominanciájú küldetés tudata az egyénre és a közösségre egyaránt káros lehet.



 

És a hiánya?

Talán Juhász Ferenc gondolatát idézném, miszerint minden „ költőnek meg kell építenie a maga világegyetemét”,amelybe keresni kell önmagát. Nem mindegy, hogy ebben hova helyezi önmagát. A váteszi küldetéstudat mindenkiben ott él, s nem mindegy, hova vezeti szellemi vers-seregét vagy egyéni sorsát.



 

Hová kell vezetnie? Van-e költészet és társadalmi változás között összefüggés?

A szellemi sereg alatt a költő saját gondolatait értettem, ahogy ez a sorsára is igaz. Petőfi, a nagy géniusz felszólította  a költőket, hogy előre, előre a néppel, tűzön, vízen át, s személyes példamutatásával aktív szerepet vállalt a társadalmi változások kiharcolásában. Az árat is megfizette. Sok példát lehetne hozni ide József Attilán át Nagy Lászlóig. Kétségtelen, hogy a költészetnek erjesztő szerepe van a társadalmi változások elindításában.



 

Most is?

Minden korra igaz ez, csak megélve nem látszik annyira. Hatását később lehet érzékelni.



 

 Mi az esztétikai alapállásod?

Elgondolkodtató kérdés ez is. Gorgiász, az ókori görög filozófus még azt mondta, hogy a verses forma már definiálja a költészetet, Arisztotelész már a tartalmat is megemlíti, de általános esztétikai elveket egyikük sem adott. Elsőként talán a sztoikus Poszeidóniosz fogalmazta meg a metrikus és a ritmikus jegyek fontosságát. Talán tőle indult ki a költészet kettős felfogása,a mesterség és/vagy prófécia. Az esztétika tág fogalom, amit én a magam értelmezésében úgy fogalmazok meg a versnél, hogy „üssön”!



 

Mit üssön?

Szívet, agyat, ahogyan Arisztotelész értelmezte a katarzist,vagyis jöjjön létre az olvasóban egy boldogabb vagy megrendültebb, emelkedett, megtisztult lelkiállapot.    Fogadja be, legyen övé a vers, vigye magával, hordozza és érlelje. Olyan ez, mint a jó bor, hat!

 

Létezik-e lírai katarzis?

Szerintem igen.Ez belső érzés,amiről sem az alkotó, sem a befogadó nem szeret sokat beszélni. Miért? Nem tudom. Csak érzem, hogy az erről sokat fecsegők olyanok, mint Miskolczi Miklós könyvében a szeretők és/vagy hitvesek, hazudják a „boldogságot”. A vers és az én kettős katarzisa a megírásban és a befogadásban van.



 

Hogyan viszonyul a színházi katarzishoz?

 Olvastam valahol, hogy a színjátszás során elő ember ábrázol valaha élő embert, s ebben egyedi a művészetek között. A színész kettős alkotó, hisz hitelesen meg kell formálnia  a valós vagy fiktív hőst, miközben meg kell felelni az író és rendező elvárásainak úgy, hogy önmagát is adja.  Az igazi katarzis ezzel érhető el. Szellemesen fogalmazott Hámori Ildikó Kossth - díjas szinésznőnk, amikor egy riportban azt mondta,” a szinház akkor jó, ha a katarzis nem a ruhatárban van”  Ma úgy látom, a színház egy szűk elit kiváltsága kezd lenni. A tömeg számára megfizethetetlen. Nem úgy , mint az ókori Hellász földjén.



 

Milyen színházra lenne most szükség?

Már annyiszor emlegettem Arisztotelészt, akit a modern európai tudományok atyjának is neveznek, most is őt ídézem. A jó színházhoz hat elem szükséges :   cselekmény, szereplő, ötlet, nyelv, dal és látvány. Én a befogadó szinházak hangulatán nőttem fel. Szombathelynek végre van önálló szinháza, remek vezetéssel és szinészekkel. Jól csinálják. Nekem ők minta és az érték.



 

Gyuri, van-e jövőképed?

Az élet kiszámíthatatlan, de az ember örök optimista kell, hogy legyen. Igen, vannak terveim, elképzeléseim az életem különböző területeire. Amennyiben a kérdés a lírai énemre vonatkozik, akkor még határozottabb igen a válaszom.



 

Hogyan állítanád össze egy új általános és egy középiskolai tananyag magyar irodalmi részét? Újítanál-e valamit, és mit?

Mérnökember vagyok, igaz, tanár is, de egészen más területen, tehát más szemmel nézem az oktatásnak ezt a területét. Sok évtizeden át voltam részese az érettségi vizsgáknak. Sok jó szándék mellett is negatív a tapasztalatom. A lexikalitás ellene hat a vers varázsának, a kötelező irodalmak meg az olvasás megszerettetésének. A „hét szabad művészet” híve vagyok alapfokon.



 

Az iskolában van a baj, vagy a családban?

Nem bajról beszélnék, hanem konzervatizmusról, lemaradásról iskolán, családon belül és az oktatáspedagógiában egyaránt. A gyerek reggel belebújik az okosteleonjába meg a számítógépébe, s nem is lehet onnét „kihajtani agyilag”. Gyakorlatilag többet olvasnak és írnak, mint az átlagember, csak mást. Az a generációs szakadék, amely a felnőtt és a fiatal generáció között fennáll, egyre nagyobb lesz, ha nem változik meg a hozzáállás. Ki és fel kell használni azt a hihetetlen informatikai sztrádát, ami repíti őket, miközben a hivatalos szakma még a „négyökrös szekéren ballag” a klasszikus irodalomtanítás poros országútján.A család ebben partner, hiszen mindent megad, megvesz a gyereknek. Igaza van Dr habil Fűzfa Balázsnak, a Nyugat-magyarországi Egyetem docensének, akit személyesen is jól ismerek és tisztelek, amikor azt mondja, egészen másra van szükség. Szó szerint idézem Őt, mert annyira jók a gondolatai,amit a mai irodalomoktatásról mond. „ Az a legnagyobb probléma, hogy hiányzik belőle a játékosság, a kreativitás, az örömolvasásra való tanítás, az élményszerűség. Ehelyett alapvetően az ismeretátadásra – tegyük hozzá: nagyrészt felesleges ismeretek átadására – koncentrál. Már régen szakítanunk kellett volna az irodalomtörténet-központúsággal, hiszen ez meglehetősen unalmas és felesleges dolog a mai világban. Gondolkodásra, problémalátásra való tanításra volna szükség, hogy világossá váljék, aki jobban és pontosabban, értőbben olvas verset, az jobban érti a matekpéldát és a biológiafeladatot is, azaz összességében a körülötte lévő világot. Azaz végső soron könnyebben el tudja különíteni egymástól az igazságot és a hazugságot.” (Mikó-Baráth György riportja a Zaolban, 2016)

 

Hozzászólások

hzsike képe

Hú! Ezt egy lélegzetre elolvastam, nem is lehetett abbahagyni, annyira érdekes, sokat adó, szuggesztív beszélgetés volt.

Nagy szeretettel gratulálok kedves Laci, a remek kérdésekhez, és Gyurinak a tartalmas, érdekes, tanulságos válaszaihoz.

Érdemes volt megírni, érdemes volt elolvasni, nagyon tanulságos interjú.

Köszönöm szépen.

További sok sikert, kedves Gyuri, az irodalom terén is.

Zsike :)

Kedves Zsike! Nagyon szépen köszönöm a kedves hozzászólásodat, a beszélgetés méltatását. Megtisztelő köztetek lennei, ezért itt köszönném meg a befogadást, Lacinak a bíztatást és a cikket.

Gyuri

lnpeters képe

Köszönjük, drága Zsike!

Pete László Miklós (L. N. Peters)

lnpeters képe

Szeretettel köszöntelek a Csarnokban, Gyuri!

Pete László Miklós (L. N. Peters)